Albert Zsolt: Kenyérszegés

Még nevetve rám néztél 

mielőtt a felhőkbe léptél könnyedén 

s éreztem vállamon nyugtató nyomát 

mindenható tenyerednek, 

hálából szőtt ruhám 

helye vércseppeidnek 

s tengernyi könnyed 

bennem sziklát repesztett. 

Utat hagytál szűket és néha durvát 

örök rabigát gyönyörűt 

de nem érzem súlyát. 

Nevetve rám néztél 

mikor láttad kosaramban 

a kenyérmorzsát s a kevés halat, 

de láthattad bennem legbelül 

a hittől csírázó magvakat 

égre nézve hálát adva 

éhes tömeget jóllakatva, 

ültünk boldogan s éheztük szavaid 

melyek esőként záporoztak 

életünk kiszáradt medrein 

hallgatva és értve 

s csendben válladra vettél. 

Nevetve ránk néztél 

mikor őrjöngött a tenger üvöltött a szél 

s álmodból ébresztve kértünk cselekedjél 

mielőtt hajónkkal mi is odavesznénk. 

Halkan szóltál 

s elállt a vihar 

puszta lett a tenger 

hitünk partot ért. 

Nevetve ránk néztél 

mikor gyalogoltunk útban Emmaus felé 

lehajtott fejjel s homályos szemekkel 

azt hittük idegen 

ki keservünk nem érti. 

S mikor halkan leszállt az este 

az asztalnál ismertünk rád 

a kenyérszegésnél, 

pedig gerjedezett bennünk valami tűz, 

mely nem emészt 

s nem enged rólad hallgatni 

elfelejteni, 

csöndbe maradni, 

azt soha nem tehetném.