útra kerekedik minden gólyapár,
s csak szállnak-szállnak egyre távolabb,
miközben piros csőrükre könnyek hullanak.
Mert a gólya is olyan akárcsak az ember,
megtelik a szeme fájdalomkönnyekkel,
mikor eljön az-az idő, hogy útra készen áll,
s érzi, hogy vissza már sohasem talál.
Tudom egyszer én is messze költözöm,
s akkor könnycseppekbe fullad élet-örömöm,
de majd magammal viszem azt az emlékképet,
hogy tavasszal a gólyák mindig visszatérnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése