2025. július 18., péntek

József Attila: Levegőt!












Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott 
hazafelé menet? 
A gyepre éppen langy sötétség szállott, 
mint bársony-permeteg 
és lábom alatt álmatlan forogtak, 
ütött gyermekként csendesen morogtak 
a sovány levelek. 

Fürkészve, körben guggoltak a bokrok 
a város peremén. 
Az őszi szél köztük vigyázva botlott. 
A hűvös televény 
a lámpák felé lesett gyanakvóan; 
vadkácsa riadt hápogva a tóban, 
amerre mentem én.  

Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti, 
e táj oly elhagyott. 
S im váratlan előbukkant egy férfi, 
de tovább baktatott. 
Utána néztem. Kifoszthatna engem, 
hisz védekezni nincsen semmi kedvem, 
mig nyomorult vagyok.  

Számon tarthatják, mit telefonoztam 
s mikor, miért, kinek. 
Aktákba irják, miről álmodoztam 
s azt is, ki érti meg. 
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok 
előkotorni azt a kartotékot, 
mely jogom sérti meg.  

És az országban a törékeny falvak 
- anyám ott született - 
az eleven jog fájáról lehulltak, 
mint itt e levelek 
s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse, 
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse 
s elporlik, szétpereg.  

Óh, én nem igy képzeltem el a rendet. 
Lelkem nem ily honos. 
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet, 
aki alattomos. 
Sem népet, amely retteg, hogyha választ, 
szemét lesütve fontol sanda választ 
és vidul, ha toroz.  

Én nem ilyennek képzeltem a rendet. 
Pedig hát engemet 
sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek, 
mint apró gyermeket, 
ki ugrott volna egy jó szóra nyomban. 
Én tudtam - messze anyám, rokonom van, 
ezek idegenek.  

Felnőttem már. Szaporodik fogamban 
az idegen anyag, 
mint szivemben a halál. De jogom van 
és lélek vagy agyag 
még nem vagyok s nem oly becses az irhám, 
hogy érett fővel szótlanul kibirnám, 
ha nem vagyok szabad!  

Az én vezérem bensőmből vezérel! 
Emberek, nem vadak - 
elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel, 
nem kartoték-adat. 
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet, 
jó szóval oktasd, játszani is engedd 
szép, komoly fiadat!  

1935. november 21.

Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség









Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád. 
Múlt éjszaka - háromkor - abbahagytam 
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban 
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban, 
csak forgolódtam dühösen az ágyon, 
nem jött az álom. 
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal, 
százig olvasva s mérges altatókkal. 
Az, amit irtam, lázasan meredt rám. 
Izgatta szívem negyven cigarettám. 
Meg más egyéb is. A fekete. Minden. 
Hát fölkelek, nem bánom az egészet, 
sétálgatok szobámba le- föl, ingben, 
köröttem a családi fészek, 
a szájakon lágy, álombeli mézek 
s amint botorkálok itt, mint részeg, 
az ablakon kinézek.  

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam? 
Te ismered a házam 
s ha emlékezni tudsz 
a hálószobámra, azt is tudhatod, 
milyen szegényes, elhagyott 
ilyenkor innen a Logodi-utca, 
ahol lakom. 
Tárt otthonokba látsz az ablakon. 
Az emberek feldöntve és vakon 
vízszintesen feküsznek 
s megforduló szemük kancsítva néz szét 
ködébe csalfán csillogó eszüknek, 
mert a mindennapos agy-vérszegénység 
borult reájuk. 
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk 
s ők egy szobába zárva, mint dobozba, 
melyet ébren szépítnek álmodozva, 
de - mondhatom - ha igy reá meredhetsz, 
minden lakás olyan, akár a ketrec, 
Egy keltőóra átketyeg a csöndből, 
sántítva baktat, nyomba felcsörömpöl 
és az alvóra szól 
a harsány riasztó: «ébredj a valóra». 
A ház is alszik, holtan és bután, 
mint majd száz év után, 
ha összeomlik, gyom virít alóla 
s nem sejti senki róla, 
hogy otthonunk volt-e, vagy állat óla.  

De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég, 
valami tiszta, fényes nagyszerűség, 
reszketve és szilárdul, mint a hűség. 
Az égbolt, 
egészen úgy, 
mint hajdanába rég volt, 
mint az anyám paplanja, az a kék folt, 
mint a vízfesték, mely írkámra szétfolyt, 
s a csillagok 
lélekző lelke csöndesen ragyog 
a langyos őszi 
éjjelbe, mely a hideget előzi, 
kimondhatatlan messze s odaát, 
ők, akik nézték Hannibál hadát 
s most néznek engem, aki ide estem 
és állok egy ablakba, Budapesten.  

Én nem tudom, mi történt vélem ekkor, 
de úgy rémlett, egy szárny suhan felettem 
s felém hajol az, amit eltemettem 
rég, a gyerekkor.  

Olyan sokáig 
bámultam az égbolt gazdag csodáit, 
hogy már pirkadt is keleten s a szélben 
a csillagok szikrázva, észrevétlen 
meg-meglibegtek és távolba roppant 
tűzcsóva lobbant, 
egy mennyei kastély kapuja tárult, 
körötte láng gyult, 
valami rebbent, 
oszolni kezdett a vendégsereg fent. 
a hajnali homály mély 
árnyékai közé lengett a báléj, 
künn az előcsarnok fényárban úszott, 
a házigazda a lépcsőn bucsúzott, 
előkelő úr, az ég óriása, 
a bálterem hatalmas glóriása 
s mozgás riadt, csilingelés, csodás, 
halk női suttogás, 
mint amikor már vége van a bálnak 
s a kapusok kocsikért kiabálnak.  

Egy csipkefátyol 
látszott, amint a távol 
homályból 
gyémántosan aláfoly 
egy messze kéklő, 
pazar belépő, 
melyet magára ölt egy drága, szép nő 
és rajt egy ékkő 
behintve fénnyel ezt a néma békét. 
a halovány ég túlvilági kékét, 
vagy tán egy angyal, aki szűzi, 
szép mozdulattal csillogó fejékét 
hajába tűzi 
és az álomnál csendesebben 
egy arra ringó, 
könnyűcske hintó 
mélyébe lebben 
s tovább robog kacér mosollyal ebben. 
aztán amíg vad paripái futnak 
a farsangosan-lángoló Tejutnak 
arany konfetti-záporába sok száz 
bazár között, patkójuk fölsziporkáz.  

Szájtátva álltam 
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam, 
az égbe bál van, minden este bál van 
és fölvilágolt mély értelme ennek 
a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek 
tündérei hajnalba hazamennek 
fényes körútjain a végtelennek.  

Virradtig 
maradtam így és csak bámultam addig. 
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél 
ezen a földön, mily silány regéket, 
miféle ringyók rabságába estél, 
mily kézirat volt fontosabb tenéked, 
hogy annyi nyár múlt, 
annyi sok deres tél és annyi rest éj 
s csak most tünik szemedbe ez az estély?  

Ötven, 
jaj ötven éve - lelkem visszadöbben - 
halottjaim is itt-ott, egyre többen - 
jaj, ötven éve tündököl fölöttem 
ez a sok élő, fényes, égi szomszéd, 
ki látja, hogy a könnyem morzsolom szét. 
Szóval bevallom néked, megtörötten 
földig borultam s mindezt megköszöntem.  

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem 
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen. 
de pattanó szivem feszitve húrnak, 
dalolni kezdtem ekkor azúrnak, 
annak, kiről nem tudja senki, hol van, 
annak, kit nem lelek se most, se holtan. 
Bizony, ma már, hogy izmaim lazúlnak, 
úgy érzem én, barátom, hogy a porban, 
hol lelkek és göröngyök közt botoltam, 
mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak 
vendége voltam.

Nemes Nagy Ágnes: Az ismeret

I.     

Csak egy marad meg, semmi más: 
a tiszta ismeret. 
Nem ismeret, csak szomjuság, 
mely mind felé vezet. 
Nem szomjúság, csak rettegés, 
mely oldalamba kap – 
rettenthetetlen rettegés! 
Hegyezd lándzsáidat.   

II.   

A rettegés s az ismeret közt 
mint hídbolt görnyedek, 
rendítenek, eleven eszközt, 
a tárgyak, szellemek. 
A félelem sötét öléből 
egy hídra vetve rá, 
fut rajtam nemzet, álom, élő, 
de mind hová, hová?   

III.   

Mint szomjas kentaurokon, 
kiket a vágy feszít, 
a hátgerincem, homlokom 
mind íves, csupa híd. 
Lábam előtt, lábam felett 
elúszik a folyam, 
de mily partok, de mily szelek 
borzolják bő hajam?   

IV.   

Borzolják? Élek? Nem tudom már. 
Elold felleg, folyó, 
köd úszik foszló partjaimnál, 
a híd lebeg: hajó. 
S csak bordaíven, roppanáson 
tapintom tűnt nyomát; 
a rém, a vágy, a cél, e három – 
s marad csak egy: a vágy.   

2025. július 16., szerda

Petőfi Sándor: Itt van az ősz, itt van ujra




" Kiülök a dombtetőre, 
Innen nézek szerteszét, 
S hallgatom a fák lehulló 
Levelének lágy neszét."

:-)

József Attila: Kedves Jocó!

De szeretnék gazdag lenni, 
Egyszer libasültet enni. 
Jó ruhába járni, kelni, 
S öt forintért kuglert venni.  

Míg a cukrot szopogatnám, 
Uj ruhámat mutogatnám, 
Dicsekednék fűnek fának, 
Mi jó dolga van Attilának.  

De erre gondolni sem merek, 
Boldogságom gyorsan pereg. 
S mert nincs meg a sok jó dolog,
 azért nem vagyok én boldog.

Turczi István: Azokra gondolok

Azokra gondolok 
akik lépcsőházak sivár homályába rejtekezve 
kitartóan sodorják a soron következő cigarettát 
baljóslatú idegen hangokra felkapják fejüket 
összerándulnak megdermednek mint a hűtőbe tett 
harangvirág bűntudatuk értetlenül 
éhesen kószál folyosók imbolygó fényei közt 
maguknak kuporgatják az eltulajdonított perceket 
a fekhelyül kiszemelt üres biciklitárolót 
a meleget a meleget s arcuk végül 
mégis gyanútlanul belebukik a liftaknába 
Azokra gondolok akik után nem marad 
mosoly se tévéinterjú se virágcsokor 
csak a magány végtelenített szalagjai 
igazolt peron-szabadság és jeltelen madárvonulás 
Azokra gondolok akik üvöltenének 
mikor halántékukhoz négyfelől tapad a csend 
akik simogatni is tudnának mernének szeretni 
érdek nélkül oldottan s néha szerelmesen 
akiknek nincsen kályhájuk ágyuk kutyájuk 
kicsi fehér vagy nagy fekete esetleg foltos 
és billenős fülű olyan mindegy végtére is 
tartozni valakihez annyi mint tartozni magunknak 
egy soha vissza nem térő pillanattal ha már 
nem futja többre ha már reménytelen 
Azokra gondolok akik verseket olvasnak 
elmeszesedett sajtszagú estéken 
szavak feketeseregével masírozva 
olvassák versemet 
de kevesen is vannak istenem   

2025. július 14., hétfő

Csorba Győző: Naplórészletek












-részlet-

ÍGÉRETEID lajtorjáján 
minek hoztál a magasságba? 
Csak szavak voltak szavaid, - 
zuhanok most halálraválva.  

Holt s még nem fogant ellenségek 
nyüzsögnek ébren körülöttem; 
hessentem őket és sirok, - 
ó, többen lesznek, egyre többen!  

Mint gyenge őzet vad kopóhad, 
futó szívem félelmek marják. - 
Én jó vitézem merre jár? 
miért nem villogtatja kardját?  

Meghalt a béke: vánkosomnak 
élő parázzsá vált huzatja, 
a sok-tenyerű éjszaka 
kegyetlen ökleit mutatja.  

Hogyan kiáltsak? melyik égtáj 
takar, melyik vándor-szél ismer? 
Nehéz vagy: sajgó-súlyosan 
visszhangozol érzékeimben.  

Minden való én voltam eddig, 
és lám: mindannyi idegen lett. 
Ha viszem őket, úgy viszem 
kelletlen, mint hordár a terhet.  

Növés fájdalma tagjaimban: 
elárvultam: kell izmosodnom. 
Alábbsüllyedt az ólmos ég, 
két vállamon remegve hordom.

Csorba Győző: Naplórészletek









-részlet-

SZÍVEM hűs felhők pólyái között reszket immár örökké. 
Minden gyöngédség elpártolt tőlem, amióta nem vagy; 
a régi barátok és a régi kedves tárgyak feleselve pörölnek; 
tudatos nagy kegyetlenséggel kínoznak a nappalok és az éjszakák. - 
Sírnom kellene, mondanom, hogy: hűtelen, 
mert megéheztettél és megszomjaztattál, de nem adtál ennem, innom; 
mert megmutattad, mi a jó, s rámengedted a rosszakat. - 
Mégis: nézzétek, emberek! puha mosoly játszik a szám körül; 
mint aki bűvös titkokat tud, mosolygok - mint ki gyermekek 
nagyosan-komoly játékát nézi és elmosolyodik. - 
Azt hiszi ő, hogy elhagyott, - azt hiszed, hogy elhagytál engem, 
s a két színben vastagodó idő egészen eltakar majd. 
Széles a világ, mély a föld, tág a tenger, magos az ég, 
szélesebb, mélyebb, tágabb és magosabb a szerelmem. 
Megindulsz nyúlánk utakon futó lábbal, vagy kanyarogva 
bujkálsz bújó ösvényeken: hozzám lyukadsz ki végül, 
a földbe ásod magadat, mérföldnyi kútba: énrám bukkansz, 
tengerre szállsz, bárhogy kormányzol: énnálam köt ki a hajód, 
a légbe lendülsz: énbelém ütődik gyenge homlokod. 
- Sírnom kellene, mondanom, hogy: hűtelen, 
de nem lehetsz te hűtelen, - sokkal jobban szeretlek annál, 
s eligyekvő lépteidet úgy nézem, mint egy pajkos gyermek csínyjét.

Csorba Győző: Naplórészletek












-részlet-  

DZSUNGELBE indulsz: egyszeri életed 
dühödt-növésű rengeteg ellepi,   
külön formáid szétfaragja      
durva kezével a vad tolongás.   

Már jól tudod, s mint gyáva gyerek, szepegsz, 
az eljövendőt már siratod: fagyos   
szellők legyintik gyönge szíved,      
mint kora-ősz a szelid virágot. -   

Ne félj! vigyáz rád nem-hazudó szemem, 
szerelmem égő jelt alakít föléd:   
mehetsz, bolyonghatsz bárhová: én      
látni fogom tüneményes arcod.   

S szólítalak majd régi neved szerint, 
s szavam lenyúl majd érted akár a kéz,   
s mint csillagot mély nyári éjen      
fölmutat újra a földnek, égnek.

2025. július 13., vasárnap

Tánczos Katalin: Az én miatyánkom...










**

Mikor a szíved már csordultig tele, 
Mikor nem csönget rád soha senkise, 
Mikor sötét felhő borul életedre, 
Mikor kiket szeretsz, nem jutsz eszükbe: 
Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne pusztulj bele! 
Nézz fel a magasba – reményteljesen, 
S fohászkodj: MI ATYÁNK! KI VAGY A MENNYEKBEN…  

Mikor a magányod ijesztően rád szakad, 
Mikor kérdésedre választ a csend nem ad, 
Mikor körülvesz a durva szók özöne, 
Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne roppanj bele! 
Nézz fel a magasba, és hittel rebegd: 
Uram! SZENTELTESSÉK MEG A TE NEVED!  

Mikor mindenfelől forrong a „nagyvilág” 
Mikor elnyomásban szenved az „igazság” 
Mikor elszabadul a „Pokol” a Földre 
Népek homlokára a „Káin” bélyege van sütve. 
Óh „Lélek”, ne csüggedj! Ne törjél bele! 
Nézz fel a magasba: hol örök fény ragyog, 
S kérd: Uram! JÖJJÖN EL A TE ORSZÁGOD!  

Mikor beléd sajdul a rideg valóság, 
Mikor életednek nem látod a hasznát, 
Mikor magad kínlódsz, láztól meggyötörve… 
Hisz a bajban nincs barát, ki veled törődne, 
Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne keseredj bele! 
Nézz fel a magasba – hajtsd meg a homlokod… 
S mondd: Uram! LEGYEN MEG A TE AKARATOD!  

Mikor a kisember fillérekben számol, 
Mikor a drágaság az idegekben táncol, 
Mikor a „gazdagság” milliót költ, hogy éljen, 
És millió szegény a „nincstől” hal éhen, 
Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne roskadj bele! 
Nézz fel a magasba, tedd össze két kezed, 
S kérd: Uram! ADD MEG A NAPI KENYERÜNKET!  

Mikor életedbe lassan belefáradsz, 
Mikor hited gyöngül, sőt ellene támadsz, 
Mikor, hogy imádkozz, nincs kedved, sem erőd, 
Mikor lázad benned, hogy tagadd meg „Őt”… 
Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne egyezz bele! 
Nézz fel a magasba, s hívd Istenedet: 
Uram! Segíts, - S BOCSÁSD MEG VÉTKEIMET!  

Mikor hittél abban, hogy téged megbecsülnek, 
Munkád elismerik, lakást is szereznek, 
Mikor verítékig hajszoltad magadat, 
S később rádöbbentél, hogy kihasználtak! 
Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne ess kétségbe! 
Nézz fel a magasba, sírd el Teremtődnek: 
Uram! MEGBOCSÁTOK AZ ELLENEM VÉTKEZŐKNEK!  

Mikor a „nagyhatalmak” a békét megtárgyalják, 
Mikor a BÉKE sehol – csak egymást gyilkolják! 
Mikor a népeket vesztükbe hajtják S kérded: 
Miért tűröd ezt?! MIATYÁNK! 
Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne pusztulj bele! 
Nézz fel a magasba, s könyörögve szólj: 
Lelkünket kikérte a „Rossz”, támad, tombol! 
Uram! Ments meg a kísértéstől! 
MENTS MEG A GONOSZTÓL!  

UTÓHANG  

S akkor szólt az Úr Jézus, kemény – szelíden: 
Távozz Sátán! Szűnj vihar! BÉKE, SZERETET, 
És csend legyen! 
Miért féltek – ti kicsinyhitűek? 
Bízzatok! Hiszen Én megígértem Nektek: 
Pokoli hatalmak rajtatok erőt nem vesznek! 
Hűséges kis nyájam, Én Pásztorotok vagyok, 
És a végsőkig VELETEK MARADOK!  

Lejegyezte Dr. Eőry Ajándok 
1999. november 18

Váci Mihály: Gyalog szerettem volna jönni












Gyalog szerettem volna jönni 
a porral lepett füveken, 
mezítláb; hogy frissen érezzem, 
ha felmelegszik a szülőföld pora; 
mikor megérkezem.  

Gyalog szerettem volna jönni, 
hogy érezzem: – a telt kalász, 
a rét sok térdeplő füve 
elém borul, el nem eresztve, 
s lábam kérve kulcsolja át.  

Gyalog szerettem volna jönni: 
át a szorgalmas földeken, 
mindenkinek által kiáltni, 
mezsgyén átlépni, kezetrázni: 
„ Na és a munka, hogy megyen?"  

Gyalog menni az utcán végig, 
előre köszöngetni ott. 
Tornácokon üldögélni, mint régen, 
hogy mindenki arcomba nézzen, 
s mondják: – „ Semmit se változott!”  

Én gyalog fogok hazamenni 
a porral lepett füveken, 
mezítláb, hogy sírva érezzem, 
ha felmelegszik a szülőföld 
pora, mikor megérkezem.

Varga János Veniam: Én még












Hoztam vizet kútról anyám óhajára. 
Hasítottam a fát kormos vaskályhába. 
Gyertyalángnál ettem, mikor jött az este, 
Pirított kenyér volt a rántott levesbe! 

Kopasztottam tyúkot, pucoltam a pontyot. 
Adtam a hízóknak illatos moslékot. 
A kutya és macska maradékot evett, 
Szégyenkezni akkor, semmiért se kellett! 

Építettem bunkert a nyári szünetben, 
S a fél világot körbebicikliztem! 
Visszavittem vígan sok üres üveget, 
Vettem rajta ízes takarékbélyeget! 

Kristálycukrot szórtam a vizes kenyérre, 
Ha éppen nem tellett rendes édességre! 
Faragtam a csúzlit, bicskával nyársakat, 
Focizni hívtam ki a szomszéd srácokat. 

Emlékszem arra, hogy milyen volt a világ. 
Nem volt ily bőség és efféle szabadság. 
Nem telt volna többre, a szebbre, se jobbra, 
Visszamennék mégis én abba a korba!

Cseri Kálmán: Megbocsátás




Legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasak, bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek a Krisztusban. 
Ef 4.32

 
 Jó lenne, ha minél kevesebb terhet vinnénk át a következő esztendőre. Nagyon fontos lenne az, hogy semmi feleslegeset ne vigyünk magunkkal. Például semmi sérelmet, keserűséget, bosszúvágyat, megbántottságot, haragot. Ma este mindezt lerakhatjuk az Úr Jézus lábaihoz. Vagy kép nélkül: mindezt szívből megbocsáthatjuk azoknak, akik ebben az évben bármit is vétettek ellenünk. Minden kárt, kellemetlenséget, keserűséget szívből megbocsáthatunk. 

Sokáig imádkoztam és gondolkoztam, hogy miről legyen szó ma este, és nem tudtam kitérni ez elől. Isten különös hangsúllyal ezt helyezte a szívemre a személyes magatartásomat illetően is, és mint a gyülekezetnek szóló üzenetet is, hogy erről a páratlan nagy lehetőségről ne feledkezzünk meg, mielőtt véget ér ez az esztendő, hogy meg lehet bocsátani egymásnak. Sőt a Biblia nemcsak mint lehetőségről beszél erről, hanem a hívőknek egyszerűen parancsba adja. Ezt olvastuk itt: „bocsássatok meg egymásnak úgy, ahogyan Isten is megbocsátott nektek a Krisztus Jézusban.” 

Ha valaki nem akar megbocsátani, abba bele lehet betegedni, láttam erre példákat. Ha valaki megharcolja ezt, és eljut oda, hogy mivel Isten mondja, kész vagyok, mivel Ő megbocsátott nekem, én is kész vagyok megbocsátani mindenkinek, különösen annak, akitől nagyon fájó sértést kaptam, az ilyen emberek felszabadulnak, szárnyakat kapnak és a hitben is megújulnak. 

Sokféleképpen tudjuk megbántani egymást akaratlanul is és szándékosan is. Ezek a bántások néha fájó sebet ütnek az embernek a lelkén. Lehet, hogy valami nagy csalódás ért az idén valakit. Lehet, hogy anyagi vagy erkölcsi kárt kellett elszenvedni és pontosan tudja ki miatt. Vagy valami megaláztatásban volt részünk. Vagy kibeszélték azt a titkunkat, amit hogy megkönnyebbüljünk, rábíztunk valakire. Hátba támadt az, akiről nem is gondoltuk volna. Vagy éppen a baj közepén hagyott magunkra az, akiben pedig bíztunk. Visszaéltek a helyzetünkkel, a gyengeségünkkel. Valaki nem tartotta meg a szavát, és ez nagyon kellemetlen, több mint kellemetlen volt. Vagy megszegte ígéretét. Megrágalmaztak esetleg nyilvánosság előtt, és ott álltunk védtelenül és védhetetlenül. 

Nem lehet felsorolni azt, hogy milyen sokféleképpen vagyunk képesek vétkezni egymás ellen. És mindenki elkövethet ilyen bűnt, még a házastársunk is. Nem beszélve a volt házastársról. A gyerekek, a szülők, a testvér és az ellenség, a főnök és a beosztott, a szomszéd és a különböző közösségek vezetői, ahova tartozunk, beleértve az egyházat is. Az országnak a felelőtlen felelősei. Bármilyen oldalról és sokszor váratlanul érhet minket ilyen bántás. És óhatatlanul keserűség, vagy rosszabb esetben bosszúvágy ébred az ember szívében. Úgy érezzük, hogy aki megbántott, az adósunk lett. 

S miközben tiltakozik a lelkünk ellene, mégis ott fortyog bennünk a tehetetlen düh — nagyon szép ez a magyar kifejezés: méreg —, és ez ténylegesen mérgezi az ember életét. Megrontja kapcsolatainkat, tönkreteszi az örömünket, megzavarja az éjszakai pihenésünket, megterheli az idegrendszerünket, és az egyébként is nagy feszültséget értelmetlenül növeli. 

Van, aki széltében-hosszában híreszteli az elszenvedett bántásokat. Van, aki hallgat róla, de belül háborog, és esetleg emiatt lyukad ki a gyomra, vagy lesz aritmiás a szíve. Mindenképpen sok kárt okoz ez annak, aki magában tartja. 

Ezért tartotta Jézus Krisztus olyan fontosnak azt, és többször visszatért erre, tanított róla, példázatot mondott ennek az érdekében, hogy a megbántott emberek számára van egy óriási nagy lehetőség, ami magunktól nem jutna eszünkbe. Nemcsak az, hogy visszaüssön, nemcsak az, hogy valami módon megtorolja, vagy tehetetlenül fortyogjon, hanem elengedheti a tartozást. Meg lehet bocsátani. 

A Hegyi beszéd egyik legmeglepőbb jézusi tanítása ez. Azt mondja: megmondatott a régieknek, hogy ne úgy, mint ahogy Lámek tette, hogy önbíráskodással a többszörösét adta vissza, de még csak az sem kötelező úgy, hogy szemet szemért, fogat fogért, ahogy a mózesi törvény szabályozta ezt, hanem lehetséges, hogy megbocsátotok. Lehetséges, hogy pofon vágnak jobbról, és odatartod a bal orcádat is. Ez teljes képtelenség, embernek ilyen nem jut eszébe. Ilyenre csak az Úr Jézus tudott először is példát adni, aztán tanítást is adni. 

Van ilyen lehetőség, hogy megbocsátani, és ennek az alapja az, ahogyan az Isten megbocsátott nektek a Krisztus Jézusban. Vagyis feltétel nélkül, ahogy Ő megbocsátott. 

Éppen ezért azt nézzük meg ennek az évnek utolsó estéjén, hogy a Biblia tanítása szerint mit is jelent megbocsátani, ki tud megbocsátani, és hogyan kell megbocsátani. 

Mit jelent megbocsátani? 

Azt, hogy egyszer és mindenkorra feladja az ember a megtorlás igényét és jogát. A megbocsátás ellentéte a megtorlás és a bosszú. Az bocsátja meg az ellene elkövetett bűnöket, aki kijelenti: nem tartozol nekem. Mintha megfizetted volna, úgy tekintek rá. Megszűnt a tartozás, nem áll ott közöttünk, és soha többé nem fogom említeni. Mintha nem lett volna. A Biblia így beszél Isten megbocsátásáról. 

Éppen ezért világosan látnunk kell, hogy a bibliai megbocsátás nem az érzéseknek a teljesítménye. Még csak nem is az értelmi belátáson alapul, hanem az akarat dolga. A Biblia tanítása szerint a megbocsátás a hívő ember számára engedelmesség. Hitből való engedelmesség. A hívő életben egyébként is világosan látnunk kell ezt a hierarchiát, hogy érzések, értelem és legfelül a hit. (Ez nagyon fontos a szerelemnél is. A szerelem nem valami elemi erő, ami magával sodorja a tehetetlen embert. Az érzései felett uralkodnia kell az értelmének, afelett meg uralkodik a hite, vagyis az Isten igéjének való engedelmessége. Így kerül a helyére aztán minden: a nagyon fontos érzések és az Istentől megvilágosított értelem.) 

Ez a megbocsátásnál is így van. Ezért nincs semmi szerepe a megbocsátásban annak, hogy van kedvem hozzá vagy nincs. Ha én Úrnak vallom az én Uramat, akkor engedelmeskedni tartozom neki. Ő azt mondja: bocsássatok meg egymásnak, ahogy az Isten megbocsátott nektek a Krisztus Jézusban. Ez a feladat. Akkor lássak hozzá! Isten világosan látja, hogy mi jó mindkettőknek; és Ő ezt a hívőnek mondja, a hívő a hitével ezt meg is értheti, akkor most már az engedelmesség van hátra. 

Megbocsátani tehát azt jelenti, hogy kész engedelmeskedni a hívő az ő Urának, és nem lépteti elő önmagát bíróvá, aki ítélkezni akar, sem ügyésszé, aki folyamatosan vádolja a másikat, aki őt megsértette, hanem tudja, hogy ő is ugyanolyan bűnös, mint az, csak ő már kegyelmet nyert bűnös. Neki is le kell ülnie a vádlottak padjára, ahol ugyan kegyelmet kapott Istentől, de ezzel nem kerülhet fölé annak, aki ellene vétkezett. 

Ha tehát valaki, aki Istentől már bűnbocsánatot kapott, mégis bosszút forral magában, elégtételt követel, vagy akár csak rosszat mond arról, aki vétkezett ellene, vagy sajnálja és sajnáltatja önmagát, az engedetlen, mert hálátlan azért a kegyelemért, amit ő is érdeme nélkül kapott. Az ilyen hívő önmaga ellen imádkozik, amikor elmondja a Mi Atyánkot, hogy tudniillik bocsásd meg a vétkeinket, úgy, ahogy mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek. 

Egyébként nem önző szempont, ha azt is látjuk, hogy nekünk is jobb, ha megbocsátunk. A megbocsátás felülemeli az embert mindig a helyzeten. A harag és a keserűség lehúz, és nem tud az ember emelkedetten gondolkozni, és helyesen ítélni. Aki haragszik és konzerválja magában a sérelmeket, a keserűséget, az rab. Kényszer gondolatok és kényszer indulatok kínozzák. Aki megbocsátott, az szabaddá válik. Teljesen független attól, hogy ki mit tett ellene, ki mit szól hozzá. Független a maga gyengeségétől is, felülemelte őt önmagán az Úr Jézus. A megbocsátás mindig győzelem önmagunk felett, vagy pontosabban: Jézus győzelme bennünk. 

Ki tud megbocsátani? 

Leginkább az, aki tisztában van azzal, hogy neki mi-mindent bocsátott meg már Isten. Az nem tartja számon kicsinyesen mások vele szembeni tartozását, aki tudatában van annak, hogy mekkora tartozást engedett el neki Isten. Annak könnyű megbocsátani, aki tudja, hogy egyedül azért kaptunk bocsánatot minden bűnünkre, mert a bűn nélküli Isten Fia, az Isten Báránya, Jézus Krisztus a kereszten elszenvedte a mi igazságos büntetésünket. Akinek ez nemcsak az eszéig, hanem a szívéig hatol, és átjárja az egész lényét, annak a szívében mérhetetlen hála ébred. Az egyszerűen szégyelli magát, ha haragot akarna tartani, és megtapasztalja, milyen gazdag lett a megbocsátásban. Telik neki elengedni mások adósságát, hiszen neki sokkal többet engedett el annál Isten. Ezért írja itt Pál apostol, hogy ez a mérce: „Bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek a Krisztus Jézusban.” 

Hogyan kell megbocsátani? 

Jézus Krisztus hosszú példázatot mondott egyszer arról, hogy a király milyen nagy adósságát engedte el egyik szolgájának, és az ezek után az utcán fojtogatni kezdte az egyik kollegáját, aki egy kis összeggel tartozott neki. Ennek a záradékaként mondja Jézus, hogy súlyos büntetése lesz mindannak, aki nem tudja szívből megbocsátani azt, amit ellene vétettek. Szívből. Nem felszínesen, nemcsak úgy tesséklássék, nem egy odavetett hányaveti mondattal, hanem őszintén, megharcolva, egyszer és mindenkorra. És úgy, hogy az soha többé nem választ el attól, aki vétkezett ellene. 

És ha nem tudom elfelejteni? — szokták kérdezni az emberek. Elfelejteni nem olyan könnyű, és nem lehet parancsra elfelejteni sérelmeket. Elhatározom, hogy mától kezdve nem jut eszembe többé. Ez butaság. Eszembe fog jutni. De az igazi megbocsátás nem azt jelenti, hogy nem jut többé eszembe, hanem ha eszembe jut, az sem mérgezi a kettőnk kapcsolatát. Nem áll ott közöttünk, és amiatt nem lesz más a véleményem arról a másikról, és nem rontja el a kedélyemet sem. 

És ha nem kér bocsánatot? 

Akkor is meg kell bocsátani. Ha a megbocsátás az akarat dolga, akkor ez független attól, hogy ő mit kér és mit nem kér. Lehet, hogy ő nem is látja bűnnek azt, amit ellenem elkövetett, csak én szenvedek miatta. Azt előbb-utóbb meg kell látnia, de nem a sértett fél alkalmas arra, hogy meggyőzze őt erről. Majd valaki megvilágosítja neki, vagy Isten rávezeti. Ez a legmeggyőzőbb. Függetlenül attól, hogy kér bocsánatot vagy nem, a független szabad ember képes és kész megbocsátani ezt is. És soha többé nem emlegeti. 

Van egy szellemes, talán túlságosan hétköznapiasan fogalmazott angol közmondás, amiben nagy igazság van. Így hangzik: ha eltemettél egy kutyát, ásd el vele a farkát is. Miért? Mert amíg az kilóg, újra elő lehet rángatni. Még ha bűzlik, akkor is. És ó, de sok kárt okozunk az ilyen kutyafarkakkal. Az ismét felhánytorgatott sérelmekkel, amiket állítólag megbocsátottunk, de nem ástuk el a farkát is. 

Arról, ahogyan Isten megbocsát nekünk, a Biblia azt mondja: Ő nem emlékezik meg többé a mi bűneinkről. Nincs a Bibliában ilyen, hogy elfelejti a bűneinket. Isten nem felejt, az emberi tulajdonság. De noha nem felejtette el, nem emlegeti soha többé. Mintha nem történt volna. Ilyen képeket használ maga Isten, amikor a bűnbocsánat komolyságát, radikalizmusát tanítja a benne hívőknek, hogy mint ahogy a szél elfújja a felhőt, volt, nincs, azt nem lehet újra összetákolni. Vagy azt mondja: a ti bűneiteket a tenger fenekére vetem. És az ott leül, és soha többé onnan senki ki nem halászhatja. Nem emlékezik többé a bűneinkre. Ezt a képességet kell elkérnünk Istentől, és ezt viszont Ő adja, hogy a megbocsátott bűn ne befolyásolja többé két embernek vagy csoportnak a kapcsolatát. 

A Biblia arról is beszél, hogy aki nem akar megbocsátani, az megreked a hit útján. Mert ökölbe szorított kézzel nem lehet sem imádkozni, sem kezet fogni, sem simogatni, sem ajándékot elfogadni, sem ajándékot továbbadni. Ezért tartja olyan fontosnak Isten igéje, hogy ha néha ökölbe rándul is a kezünk, mert olyan váratlan rúgás vagy ütés ért bennünket — és ennek ki vagyunk téve mindnyájann —, tanuljuk meg kisimítani az öklünket, esetleg a másikkal összekulcsolni, vagy áldásra kinyújtani. Jézus ilyen hajmeresztő parancsokat ad: aki rólatok rosszat mondott, arról ti mondjatok jót. Aki nektek ártott, azzal tegyetek jót. És aki üldöz és kellemetlenkedik, azért tanuljatok meg imádkozni. A megbocsátásnak ilyen magas iskolájába segíti el az Úr Jézus azokat, akik készek neki engedelmeskedni. 

Azzal tisztában kell lennünk azért, és itt semmit ne idealizáljunk (a Biblia nem romantikus olvasmány, hanem nagyon is a valóság talaján áll), hogy aki ellenünk vétett, annak a vétkét nem szabad kisebbítenie a sértettnek. És főleg a megbocsátás nem azt jelenti, hogy igazolom az ő vétkét, vagy azt mondom: á, semmi, semmi. Az igenis fájt, rosszul esett, kárt okozott. De ugyanilyen komolyan veszem azt is, hogy elengedtem az adósságot, és megbocsátottam neki. 

Boldog tapasztalata minden embernek, aki ezt gyakorolja, hogy a kölcsönös megbocsátás, amire például egy házasságban lehet példa, mennyire megerősíti két embernek vagy két közösségnek a kapcsolatát. Hogyan növeli a bizalmat a másikban, amikor nem két egymást vádoló ügyész áll szemben egymással, hanem az igaz Bíró előtt két kegyelmet talált bűnös, akik mindketten bocsánatra szorultak, bocsánatot kértek és kaptak, és ezek után így kezdhetnek újat. De ennek is őszintének kell lenni, úgy ahogy Jézus mondta: szívből. 

Ne feledjük el, hogy a Biblia tanítása szerint a megbocsátás nem alkalmi hőstett, hanem életforma. Folyamatosan meg kell bocsátanunk. Aki folyamatosan Isten kegyelméből él, akiben friss az, hogy egy napomat sem tölthetném el az Ő irgalmas bűnbocsátó szeretete nélkül, annak nem esik nehezére elengedni mások adósságát. Az tud irgalmas lenni. Mert ilyen fontos jelzőket sorolt fel itt az apostol: „legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasak, bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek a Krisztusban.” 

Isten nekünk feltétel nélkül bocsátott meg. Nem azt mondta: majd, ha megjavulsz, akkor megbocsátom az előzőket. Vagy: ha valami bizonyságát adod a jó szándékodnak, hogy valameddig juss el saját erőből is, utána majd kapsz felülről való erőt. Nem! Ő a bűnbánó bűnösnek feltétel nélkül ad bocsánatot, és ezt várja tőlünk is. 

Ezért mond Jézus ilyen nagy számokat: Péter azt hitte, valami nagyon nagyot mondott, mikor azt kérdezte: még hétszer is meg kell bocsátani annak, aki engem megbánt? Jézus azt mondta: á, nem! Hetvenszer hétszer is. Végtelen sokszor. Erre ember a maga erejéből képtelen. Egyebek között ez is odakényszerít minket a mi Megváltónkhoz, mert Jézus viszont képessé tud tenni ilyen magunkfajta embereket. 

Hadd fejezzem be egy megrendítő történettel, amit valahol olvastam. Valahol Dél-Amerikában történt, hogy két ellenséges törzs állandó harcban állt egymással, és mivel a vérbosszú kötelezte őket, nem ért véget az öldöklés. Már-már az a veszély fenyegetett, hogy kiirtják egymást. Legalábbis nagyon sok fiatal férfi esett áldozatul ennek a szörnyű gyilkolásnak. Voltak már keresztyének is közöttük, és ezeknek elviselhetetlen volt, hogy nem tudják leállítani ezt az öldöklést. 

Egyszer sikerült elérniük, hogy leültek a felelősök, és nagy béketárgyalásba kezdtek, mert józan ésszel mindkét társaság látta már, hogy ez oda vezet, hogy kipusztítják egymást, ennek valóban nincs értelme. De az utolsó mindig azt mondta: ezt nem lehet megtorlás nélkül hagyni, a vérbosszú kötelez. Lényeg az: megegyeztek, hogy itt most lezárjuk. Innentől új kezdődik, és abbahagyjuk ezt az ostoba öldöklést. Ahogy megegyeztek, eldördült egy lövés. Az emberek megijedtek: ilyen rövid életű volt a béke? Kit talált el? De nem szólt senki. Jaj, de jó! Akkor mégis csak megpróbálunk békességben élni. 

Feloszlott a népgyűlés, hazaindult mindenki. Kiderült azonban, hogy az egyik törzsfőnöknek a fia, egy fiatal keresztyén nem tudott felállni. Őt találta el a lövés. Az apja ráförmedt: miért nem szóltál, mikor kérdezték, legalább akkor mindenki láthatta volna, hogy most mi következünk. A fiú csak ennyit mondott: éppen ezt akartam elkerülni, hogy mi ne következzünk. Valakinek kell utolsónak lenni. Valahol meg kell állítani a vérengzést. Kell lenni olyannak is, hogy nem követi megtorlás a sérelmet. 

Mi tudunk valakiről, aki úgy halt meg, hogy nem követte megtorlás azt, hogy meggyilkolták. Ő, amikor rabszolgahalállal a keresztre feszítették, még ott is azokért imádkozott, akik meggyilkolták: Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek. Még ott is az ellenségeit mentegette. Jézus Krisztus a benne igazán hívőknek ezt a lelkületet, ezt az erőt, és ezt a lelki gazdagságot tudja adni, hogy tudnak elengedni tartozásokat, hogy vége legyen az öldöklésnek. 

Hadd fejezzem be egy közismert versidézettel. Villonnak a Haláltánc balladája Faludy György szép fordításában így fejeződik be:  

— A földbe térünk mindahányan, 
s az évek szállnak, mint a percek, 
kiontott véred harmatával 
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!  

És akkor mi is tudunk majd irgalmasok lenni.  

Forrás:cserikalman.hu

2025. július 12., szombat

Makay Ida: Nekem adod












Ősz lesz akkor. Hűvös derengés. 
A láthatáron füstölője 
ég még a Napnak. Meg se rezdül 
se fűszál, se a pillanat. 
Akkor nyitsz be csöndben az ajtón, 
és nekem nyújtod szótalan, 
mely tenyeredben felparázslik, 
a halhatatlan fényű ékszert, 
az Esthajnali Csillagot.

Tamás Tímea: Túloldal

érzem Uram, az ész öregszik 
nála csak a test öregebb 
hol a lényeg mi túléli 
a reszkető félelmeket 
hol az arc ami ránctalan 
hol az érfal mi nem meszes 
hol a lélek mi túléli 
a hajnali rettenetet 
mikor gyűrötten sápadtan 
verejtékes álom után 
a tükör kegyetlen mélyéből 
visszatekintesz énreám   


sápad az arcom jól tudom 
levedlik rólam a szeretet 
üres lélekkel álmodom 
tudom lesz majd ki eltemet   

kiszikkadt erek hálózzák 
a szív régi domborzatát 
kopár hegyoldal kiégett fészek 
egy napig tán még elélek 
kegyelemből   

ami marad – 
szikár hegyoldal – a patak 
mi tisztára mossa a vermet 
hol csontjaim halkan telelnek 
egy őz jön majd szeme kristálytiszta 
előrenéz sohase vissza 
lelke őrzi a riadalmat 
mint csontjaim a nyugalmat 
s felettük hideg szelek zenélnek 
lassan ideje lesz a télnek