Még látod valahol magadban a kertet,
a föléd hajoló lombok suhanását.
Asszonyi szemekhez közel hajolva,
még keresed arcukban arcod hű képmását.
Még őrzöd titkait a csöndnek, a szélnek.
S ha nem zakatolnak benned a vágyak,
a kertet bölcsőnek érezed szívedben,
véget nem érő roppant ringatásnak.
Tudom a percet - a legszentebb órát,
amikor vágysz már az éhező világra,
hogy rajtad keresztül égjenek a fények,
s vigasztalódjék sokak árvasága.
A világ magányát magadhoz öleled,
hogy átadd nékik a reád bízott kincset:
a kincset, amely az életüket menti -
pedig csak egy jászol. Pedig csak egy Kisded.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése