Weöres Sándor: Hűs

Megül a csend a fán

a lomb közepén.

Alig súrolja

egy-két madár.

Az árny, az éj

beléje vágva áll.

A lomb közepén

megül a csend a fán.

Weöres Sándor: Örök pillanat

Mit málló kőre nem bizol:
   mintázd meg levegőből.
Van néha olyan pillanat
   mely kilóg az időből,

mit kő nem óv, megőrzi ő,
   bezárva kincses öklét,
jövője nincs és multja sincs,
   ő maga az öröklét.

Mint fürdőző combját ha hal
   súrolta s tovalibbent --
így néha megérezheted
   önnön-magadban Istent:

fél-emlék a jelenben is,
   és később, mint az álom.
S az öröklétet ízleled
   még innen a halálon.

Weöres Sándor: Férfiak tánca

Valaha, valaha

gyermekek voltunk.

Körülguggoltuk a tüzet,

hol kukorica pattogott.

Ágakon lógtunk fejjel lefelé.

Anyánkkal aludtunk.

Valaha, valaha

gonoszok voltunk.

Megrángattuk a cica farkát,

kihúztuk a bogarak lábát,

marokkal téptük a virágot.

Ma már csak akkor gyilkolunk, ha kell.

Valaha, valaha

tiszták voltunk.

És egy napon

tündért láttunk a hegy felett,

meztelen volt és nevetett

és két kitárt lába között

a Nap, a Nap emelkedett!

Lestük estig,

akkor szétszállt fekete köddé.

Mikor hazamentünk,

anyánk zokogott,

hogy nincs fia többé.

Weöres Sándor: Önarckép

Barátom, ki azt mondod, ismersz engem,
nézd meg szobámat: nincsenek benne díszek,
miket magam választottam; nyisd szekrényemet:
benn semmi jellemzőt sem találsz.

Kedvesem és kutyám ismeri simogatásom,
de engem egyik sem ismer. Ócska hangszerem
rég megszokta kezem dombját-völgyét,
de ő sem tud mesélni rólam.

Pedig nem rejtőzöm -- csak igazában nem vagyok.
Cselekszem és szenvedek, mint a többi,
de legbenső mivoltom maga a nemlét.

Barátom, nincs semmi titkom.
Átlátszó vagyok, mint az üveg -- épp ezért
miként képzelheted, hogy te látsz engem?

Weöres Sándor: Majdnem szonett

Húszéveskori önmagunkkal
ha találkoznánk negyvenévesen:
irigyelnénk, vagy megpofoznánk.

Aki tegnap voltál:
ma már nem te vagy,
Aki holnap léssz:
ma még nem te vagy.

Csak az emlékezet csalása fűzi
egy életté a folyamatos halált.

Mert meghal szünetlen
az én, meg az énre az én,
a bennem sületlenebb én,
a velem okosabb én,
a rajtam kopottabb én, meg én...

Oláh József: Szó

Üres szavak – de nincs ilyen!
Mert mindnek súlya van.
A szó teremt és teremtő
nem lehet súlytalan.

Szóból áll össze gondolat,
gondolatból a tett.
S, hogy így lehet, eredendőn,
„az ige testté lett”.

Ha szólsz, s amit teremt szavad
életet hordozó,
lehet bármily erőtelen,
áldásos kincs a szó.

Ám ha ártó szándék mögött
harsány vagy parttalan,
átokká lesz mi visszaszáll,
mert mindnek súlya van.

Szekeres Mária: Mi kellene még?

Vannak szavaim Feléd.
sűrű a gondolat –
hogyan érintselek?
szavam most elakad.
egy vagyok, kit választottál,
de az utat nem ismerem.
tekintetedbe fűzve
árad rám a kegyelem,
de sárba, betonba törten
egy szál virág: lelkem
ájulva int Feléd.
egy vagyok, kit választottál,
előttem a bor, s a kenyér,
mivel ma is tápláltál.
szelíden kérded most:
mi kellene még?

Bertók László: Megírjuk a szép, régi verseket

Beszakadtak az őszi tölgyesek
mint egy vezércikk, magányos a táj,
erdő mélyéről nézem az eget,
sorok között is mozdul a határ,

belátható lesz minden, ami fáj,
megírjuk a szép, régi verseket,
s míg a lap alján köröz a madár,
sírni vagy lőni egyaránt lehet,

de éjjel apró hirdetéseket,
csillagokat nyit fölénk a homály,
költemény lesz, hogy csodák nincsenek,
aki nem csügged, az hazatalál,

hogy a temetőkapun is az áll,
nem fejeződött be, csak vége lett.

Pilinszky János: Az ember itt

Az ember itt kevés a szeretetre.

Elég, ha hálás legbelül.

ezért-azért; egy szóval mindenért.

Valójában két szót, mit ismerek,

bűn és imádság két szavát.

Az egyik hozzám tartozik.

A másik elhelyezhetetlen. 

Szekeres Mária: Szárnyalásaim

szárnyam ha volna
összecsuknám.
néma csendben
arcomat
fedném vele
míg  kéklő felhők alól
tekinteted melengetne.
oly sok a zűr itt benn, Uram
oly sok a vak út agyamban
míg kéklő felhők tekintenek rám
az Ostya ragyogásán.
szárnyam ha volna, összecsuknám.
így állok most előtted:
magamban gubanc,
de fénylő tekinteted vigasza
így is az égbe emel Hozzád.
szárnyam ha volna… mindegy
is már: fejem szíveden pihen,
érzem, és ez több már
minden elvetélt szárnyalásnál.

Csontos Márta: Befalazva

Vakablakból nézed a világot,

s húsz éve ígérsz egy

kastélyt nekem.                           

Mantrázod teremtőd 

nevét, s más takarója

alatt várod, míg a csoda

véletlen ideér. 

Most tető nélküli

parasztházadba

szivárog a napfelkelte.

Mégis, azt hiszed, végre

felemelkedhetsz a megszentelt

megsemmisülésbe. 

Isten nevében kuporogsz,

mint kísérleti állat, s megszédülsz,

ha forgat a bizonytalanság. 

Holnap nagykabátban mosol

fogat, s ha szívet karcolsz

a jégvirágos tükörbe,

arcom nem látod benne.

Messziről nézlek, egy

távoli szerelem merényletéből.

Gittai István: Tájolás

Onnan házamba hozlak.
Innen messzire viszlek.
Nyílván, nekem se könnyű
a dombon iparkodás,
de hát a megismerés               
előbb-utóbb beérlel
szedret, málnát, vadkörtét,
kökényt és csipkebogyót.

Antal Attila: Téli fasor

lépkedsz
              a fák alatt
              s – ködben a Nap –
egy lány arca
kél fel benned
              jólesik                             
              elgondolkozol
hol is
érintetted utoljára?…
              hol is?…
              mikor?…
és könnyű
lépteket
              hallasz
              a hátad mögül…
de a hideg
aszfaltot karcolva
              csak egy marék
              avar röpül

Anga Mária: Manapság…

Manapság világtalanná válnak a látók is,
szembogaraik belevesznek a sötétbe,
nem szárnyal már az őszinte tekintet!
Gyehenna füstje lepi el a tájat!
Tapogatózunk, mintha a föld alatt járnánk,
lassan szárnyaink is elüszkösödnek.

Magunkra hagyottan, botladozunk,
emlékeink néha még kivirulnak,
koronásodnak, föl az égre, ragyogva,
de gyermekeink ezt már nem látják,
mert mi csak tapogatózunk, mintha a föld alatt járnánk,
mintha csak lefelé vezetnének az utak,
gyertek utánunk –mondjuk-, kövessetek,
így szorongunk, egymás testéhez lapulva,
menetelünk hétfőtől vasárnapig,
csak kibírjuk. Ezt a „kibírást” kell megtanítani
az utánunk jövőknek, a jövőnek?

Manapság világtalanná válnak a látók is!
Szembogaraik belevesznek a sötétbe!
Nem szárnyal már az őszinte tekintet.

Félve rejteket keresek mégis, meglesem a vihart
a kutak mély vizében kavargó örvényt,
figyelem csitulásuk helyét, a nyugvó pontot, a megérkezést.
Az irtások felé vezet az út. Magányom őriz engem,
vagy én őrzöm magányomat.. Az irtások rendje itt
védelmet ad. Maradvány fa, fák közül az egyetlen,
végre megállhatok.

Parancs János: Az istenek ajándéka

a mélyből érkező szavakra várva

váratlanul földereng egykori képed

kamaszos közelségedtől reszketek újra

lángolsz sejtjeim emlékezetében