szembogaraik belevesznek a sötétbe,
nem szárnyal már az őszinte tekintet!
Gyehenna füstje lepi el a tájat!
Tapogatózunk, mintha a föld alatt járnánk,
lassan szárnyaink is elüszkösödnek.
Magunkra hagyottan, botladozunk,
emlékeink néha még kivirulnak,
koronásodnak, föl az égre, ragyogva,
de gyermekeink ezt már nem látják,
mert mi csak tapogatózunk, mintha a föld alatt járnánk,
mintha csak lefelé vezetnének az utak,
gyertek utánunk –mondjuk-, kövessetek,
így szorongunk, egymás testéhez lapulva,
menetelünk hétfőtől vasárnapig,
csak kibírjuk. Ezt a „kibírást” kell megtanítani
az utánunk jövőknek, a jövőnek?
Manapság világtalanná válnak a látók is!
Szembogaraik belevesznek a sötétbe!
Nem szárnyal már az őszinte tekintet.
Félve rejteket keresek mégis, meglesem a vihart
a kutak mély vizében kavargó örvényt,
figyelem csitulásuk helyét, a nyugvó pontot, a megérkezést.
Az irtások felé vezet az út. Magányom őriz engem,
vagy én őrzöm magányomat.. Az irtások rendje itt
védelmet ad. Maradvány fa, fák közül az egyetlen,
végre megállhatok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése