Mert eljön,
meglátod, eljön,
még hanyatlásod előtt eljön,
a szemcsés házfalak tövében újra délelőtt lesz,
újra nyár,
elfüggönyzött ágyékok hosszú napja
s víz üti át majd vászoningedet,
a csontok is vízben áznak,
úsznak előre,
hátra, fölfelé,
mintha a tenger kriptáját
fosztogatnád – eljön, meglátod,
eljön,
meglátod, eljön,
még hanyatlásod előtt eljön,
mélyrepülésben egy galamb
vérzi föl hasát a köveken
s áramszedők narancsos kisülése lesz az ég
s az áthevült körutakon
autók,
szavak,
kiáltások száguldoznak majd,
mintha vasgolyók: vasgolyó-karavánok,
ott jársz közöttük
füstbe
és porba takarva,
félrebillenéseidben a halál kihívása,
de sebezhetetlen leszel,
mert emléktelen,
sebezhetetlen,
mert sebekből kilakoltatott –
Őrült! őrült! – sziszegik majd a szájak,
mint vízköpő csövek
s a locsolókocsik vízsugár-bajusza alól
a megkérgesedett beton –
Őrült! őrült! – a divatkisasszonyok
arcáról húszezeréves méz-mosoly ömlik feléd
és hangyák lesznek a kirakatban,
hangyák a sétáló utca szürke medrében,
hangyák a nyitva hagyott szemek kaszárnyaudvarán,
hangyák a szétrúgott órák belsejében,
jönnek,
mennek,
bozsognak,
fogaskerék-koszorúkkal
koszorúzzák meg majd
az ürességet, gyönyörű lesz,
gyönyörű lesz,
én mondom, gyönyörű lesz,
mert utánuk már csak te következhetsz,
te, aki várni tudtál
az első fájdalom után a másodikra,
bújni vörösből feketébe,
feketéből vissza,
és megtestesülni naponta,
verítékezni,
meghasadni, folytatódni.
