Csoóri Sándor: Vékony fekete csík

Mióta nem vele ébredek,
mióta nem vele ülök asztalhoz vacsorázni,
mióta a halál nevető számba ömlött
s beszorulok az esők közé,
mint vaskerítés lécei közé gyerekkoromban:
egy vékony, fekete csíkot látok ugrálni hosszan
a szemem előtt.
Közeledik, eltűnik, újra följön,
mintha imbolygó vérág hipnotizálna
reggeltől estig.

A múzeum vaskos oszlopai között is ott látom
a ferdén bezuhanó napsütésben,
szobrok hó-szája előtt januárban
és nők arca mellett piacon, utcán,
a földalatti mozgólépcsőjén álldogálva.
Amerika múlik el bennem, a Nagy Tavak fénye,
mint amikor a villanyt lekapcsolják.
Kapkodom a fejem s tétován hinni kezdem,
hogy a holtak is csapodárok
és nem hagyják abba titkos játékukat,
ha már elkezdték életükben. Forog a szél,
forog a szikár rakpartokon,
kalapot billent meg és háztetőket,
vizet csal föl a magasba a Duna közepéből
s az a fekete tünemény ott is ott táncol az ágaskodó
víztölcsér körül,
húzza szememet, csalja maga után,
mint foglyul ejthetetlen, fekete hajszál.

Sztrilics Ágnes: az én szívem

fellobbanó
Tűz
bennem
a Szó
csipkebokor
száraz ága     
          szívem

hitem mécse
fáklya
daloló szívem
Isten harsonája
hajnal előtt –

szívem
kőkemény
értelmem
üres lett     
         Nélküled –

kiforrtak
belőlem
a szavak
elnémult
szívem
kép-telen
száraz

a Szent
nem érint
Szeretet
elkerül
megfagy
kőszívem
ilyen
egyedül

tagjaim fájnak
a lelkem fáradt
szívem
szárnyaszegett
meg ne mondd   
           senkinek

irgalmatlanul
igazad volt
imátlan vagyok
közömbös és
kemény
zárt ajkam
száraz szívem
mégis
irgalmadért
eseng     
        Igazság –

közel léptél hozzám
közelebbre
önmagamnál
Szívedre vontál
szívemre hajoltál
miért maradtam
mégis-idegen
Tőled s magamtól
árva
idegenségembe     
      bezárva

haragudtam Rád
napokig
vádaskodtam
tegnapig
kemény kődarab
a szívem
ma –

most már tudom
       kutam mélyén     
       zúgó vizeink     
       örvénylő szélén     
       sárkány lapul
örvénylő titok
az ember szíve
most már tudom

Fodor Ákos

Ne építs tornyot:

kár égrekiáltani

– Isten nem süket.

A nap gondolata

Nem az számít, amit elvesztettem, hanem az, ami megmaradt! 

Sebestény-Jáger Orsolya: A párductestű nyár

Hol van már a párductestű nyár? Hová költözött?

A szőlővel futtatott lankák ölén
az októberi égről még lezúdul a fény.
De már borízű csendben álmodnak alkonyok,
mint valaha szeretett, majd feledett asszonyok.

Hol van már a párductestű nyár? Hová költözött?

Lásd, árnyékom elnyúlik ólmos, kék köveken,
lángokkal futtatva, miként a szerelem,
az őszi szerelem, mit elsodor lassú szél –
az ösvényt kémlelem, az ösvényt – mert nem jöttél.

És sírva kiáltom a rám zúduló fényben:
itt éltem én. Itt éltem és mégsem,
nem lettem talapzat és csöndből szőtt födém.
Októberi égbolt borulj még fölém.

Hintsd el még bennem, hogy hinni merjek,
az öröklét reményét – hinni, mint egy gyermek.

Indulok tovább. – Így akartam.
Megzörren léptem a rozsdálló avarban.

Míg az ősz – ki tudja hányadik –
a párductestű nyárról álmodik.

Biblia

   „Aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék.” 

(1Kor 10:12)

Mario Ángel Marrodán: Hit

               Becsukom a szemem, és látok.                     

Kinyitom a szemem, és hiszek. 

Mit látok? Azt, amiben nem hiszek. 

Miben hiszek? Abban, amit nem látok.   

Dabi István ford.

Bella István: Ha elmegyek

Ti talpfa-árnyak, fények, zúgó sínek,
elsuhanásom meddig őrzitek –

Gondoltok-e rám, ha nem vagyok,
útszéli fák, porlombú csillagok –

S ha megyek, utánam néztek-e még,
kihúzott távcsöveim, jegenyék?! 

Lefényképeztétek arcomat, 
kutak, elő a negatívokat! 

Forrás, fölszökő celluloid- 
szalag, víz filmje, arcomat vetítsd, 

s te szólalj, helyettem, hangomon, 
forgó, síkos szél, te ősmagnetofon!

Ha elmegyek, ha sehová leszek,
a láthatatlan tenger, az leszek.

A földalatti tenger, az vagyok.
Periszkópjaim kutak, kavicsok,

a te szemed, és fák, és levelek.
Radarernyőm a virágképzelet. 

Úszom, bálna, a zöld füvek alatt. 
Rozstengerek locsolják hátamat. 

Vasak, fémek, ásványok, kőzetek 
között apám szívéhez közelebb. 

Úszom a föld hasában, mintha a 
földnek lennék porontya, kishala. 

Néha a lassan szikrázó eget 
súrolják uszonyaim, a hegyek. 

Buborékaim, mint zöldlombú fák 
pattannak ki, és elszállnak tovább, 

s mint nagy körök, lomha testem fölött, 
gyűrűznek, múlnak, elhullnak a mezők.

Úszom a földben, de addig, idefent,
mi ez a búvárruha szívemen?

Mi ez az áttetsző búvárharang?
Az ég? Anyaméh? Egyéletű kaland?

S milyen súly zúzza be mellemet,
a levegő? Kövek vagy képzetek? 

Cseng a világ, verődik, zendülök, 
mint pohárral leborított tücsök. – 

Cseng a nagy ég, az együgyű, szabad 
nagy mindenség, s beverem szájamat. – 

Cseng az anyag és gőgösen figyel, 
tapogat távoli fényeivel, 

körülvesz, néz s én zúgok, szédülök 
szabadság, látszat, lét és törvény mögött.

Nem halok én meg, csak elhalkulok,
csak ha a szemed végképp rám csukod,

csak ha rám csukják pilláik a fák,
kutak, kavicsok, ha nem néz a világ,

s elporlad, mint én, pőre göröngy
a semmi markában, az anyaföld.

Csoóri Sándor: A kezed nyoma

Teli van hóval a szám,
megint teli van hóval –
Kinek mondhatnám el, hogy már halott vagy két órája?
Magamnak mondhatom csak: az első idegennek.
Itt van egy sál a nyakamban,
mintha öltöznék s mennék hozzád,
pedig csak állok egy megbillent lámpa alatt
a kihalt hegyen,
sálamon még itt van a kezed nyoma.

Csoóri Sándor: A csavargó elégiája

Nemcsak menni: elmenni kellett volna,
sóbánya-fényességű arccal
az egykedvűek poros menetéből kiszakadni
és kevesebbet hazudozni a testről,
ha már az örökélet is egynyári csak, mint a kapor.

Nemcsak sírni: siratni kellett volna
magamat, őszülő szeretőimet, siratni árulóimat,
a lassú züllést lombok közt, combok közt, nyíló szájban,
minden utcámat, ahol az éjfélutáni
mocskos esőkben is magammal háborúztam.

Hihettem egykor: nagy hinta leng fejemnél
méhekkel, városokkal, bodzavirágokkal föl-alá
s hogy az a villámló arc az égbolt ablakában az is az enyém.
Ha jó volt valami: ez a megvetni való képzelet volt a legjobb:
az útszéli istenülés sárban és levélszagban.

Csoóri Sándor: Ott még a Napé voltál

Megyek északra, föl, a hegyek felé,
hadd láthassam újra a Mátra
vörhenyes erdeit: a kék, a sárga,
a tűzvörös lepketábor helyét
a forráskút közelében. Ott még
sértetlen voltál: áthevült remekmű
a lombok alatt. A halál zuhanó fullánkja
nem rád esett – bele a szakadékba.
Megyek megnézni azt a szakadékot;
a szurokvirágok árnyékát körülötte.
S megyek tovább a medvecsont-szikla
előtt, a lassú kőfolyáshoz. Ott még
a Napé voltál: átsütött szoknyádon, rajtad,
gyönyöröd s húsod páráján; megyek
a fákhoz följebb, a berkenyebokor ezer szeméhez,
mert látni akarom, ami tégedet látott
s ami eltemethetetlen belőled azóta is.

Csoóri Sándor: Sokat beszéltem nektek

Sokat beszéltem nektek, túl sokat.
És rajongva is, mint aki mögött
ott áll mindig egy hársfaerdő.

És amit mondtam, mondhatta volna
helyettem Isten is, vagy az a nagyságos folyó,
mely töredék-hazánkon naponta átgyalogol.

De nektek csak a fél szívem kellett mindig.
Akkor is, amikor három se lett volna elég.
A sündörgő köd volt a ti prófétátok.

Híveim: árulóim, mi lett a nemes maradékból?
Zsoltárt éneklő szátok elpudvásodott, mint a cseresznyefám
s lusták vagyok a gyászban, lusták az örömben is.

Tél van, fagyos föld, botorkálok a semmiben.
Emlékiratokat kopog a lábam – halljátok-e?
Vagy csak ezt is én hallom, mint ki magának dödörészget?

Csoóri Sándor: Kezemben zöld ág

Kihabosodik majd újra a tavasz,
mint a folyton éneklő madár- szája
s a hantokat is körbeállja a fú,
de te már nem mosolyogsz többé
semmire, ami eleven lesz.

Viszek neked zöld ágat, csibés barkát,
újjongó gólyahírt a malomsánc alól,
ott fénylik rajtuk isten pillantása
s az első világgáinduló gyalogbogáré,
de te félrehúzódva már csak a falat nézed.

Ki tudja: túlélem-e gyógyíthatatlan zavaromat,
de én erre a legutolsó szemedre is akarok emlékezni,
erre a fekete lukakat égető szemedre:
száll az iskolai, meddő krétapor bele,
mintha a szétvert Karthágó pora csak most érne hozzád.

Nem hiszem, hogy a halál tehetségesebb nálam.
Nem hiszem, hogy a halál el tudna venni tőlem.
Látom magamat benned, mintha gyönyörű sebben ülnék:
kezemben zöld ág s mögöttem, ó, mögöttem
beláthatatlan terek: rámsötétedő túlvilág.

Szekeres Mária: Halló csöndet

halló csöndet adj nekem a süket csönd helyett:
éledő virágot száraz bogáncsok helyett.

csöndedbe merülök már míg bennem szenderülsz
végtelen Istenem, ki Jézus Arca vagy.
Békédet add nekem mindig a zűrzavar helyett,
melyet ó, nem Te adsz, én hívom elő, a gyöngeség,
prédára leső sötétségemet.

a csönd sokszorozza most itt
Fényességedet:
halló csönded süket csöndjeim helyett.

Sebestény-Jáger Orsolya: Mielőtt

                                             (Férjemnek) 

Mielőtt megszülettél – mielőtt megszülettem,
már vártalak valahol a végtelen peremén,
a létezés küszöbén vártál rám valahol,
mielőtt megszülettél – mielőtt megszülettem.

Talán csillag voltál, talán csillagközi csend,
talán felhőfoszlány sodródva számkivetetten,
s e sejtelmes sejtnélküliségben egyre kerestél,
 mielőtt megszülettél – mielőtt megszülettem.

Majd testté formáltattunk egymásért a térben,
testté – mert időtlen ideje szerettél,
s mert szerettelek már akkor, lényembe ivódva,
mielőtt megszülettem – mielőtt megszülettél.