Meliorisz Béla: Eltűnik a;

eljön az idő mikor majd beszélni fogunk
életünk zárójeles vagy kipontozott részleteiről
az áthúzások és törlések miértjéről
a lábjegyzetek indokoltságáról
hogy értelmezhető legyen az is
ami nem történt meg velünk bár úgy hittük kívánatos volna
hacsak nem szerencsésebb hogy végül is nem

igen egyszer el fog tűnni a végsőnek gondolt határ
és nem halogathatjuk már a megszólalást

így lesz? az ürességből nyár? a nyárból üresség?

Marno János: Alíz a puszta országban

          Grétának 

Elfáradtam. Tudom. Keményen
megdolgoztam ezért a tudásért.
Mivel azonban remegek a szörnyű
fáradtságtól, szemre idegkimerült
vagy megfélemledett képet nyújtok
inkább az idegen népek számára,
akik készek a hazájukért halálra
gürcölni magukat. Egy sarokházba
lépek be, és párosával szedem
a lépcsőfokokat – emlékezetem
most nem csalhat meg. A lakás azonban
egészen másként fest, üres és vakít
a bevágó napfénytől, felcsiszolva
a hajópadló is. Duplájára nyúlt
meg a szoba, melynek sarkában annyit,
de annyit dolgoztam, hogy a két kezem
belegöbbedt. Egykori széklábaim
közt hever most Alíz, a kölyökmacska,
holmi alvadtvérszínű tollfészekben.
Mit tettél, Alíz, egy erdőt faltál fel!
Mondom sírva magamban. Mire ő
két hátsó lábára állva, s düllesztve
mellét szorítja bordáit mancsával,
s így szól síri hangon: „Hát milyen ember
vagy te, te senkiházi, mit tudsz te
a szív verdeséséről, ha kutyával
álmodtál és madárénekre ébredsz,
s csakhamar visszaalszol a dalára?
Szüntelen szunyálás neked az élet?
A dalnak a húsát, ízét nem érzed?
Semmit sem tudsz a fájdalomról, mely
bennünket, macskaféléket éltet,
s nem a kutyáitokat, akiknek
lerágott csont a fájdalom, aztán jön
csak a veleje. Gondoltál bele
már ebbe, ember?” És méltósággal
visszaereszkedett a mellsőire,
s oldalát dagadt bokámhoz dörgölve
kilépdelt a fényből a függőségbe,
a körfolyosó sosincs-végébe,
bal szemem könnybe lábadt, csípte
valami kór, jobb szememet a fészek
forgatta föl-le, csőr, koponya, véres
tollak elegyágya, s hogy e ragyogó
világban egyedül vagyok, én, gyáva.

Pilinszky János: Ismerem

Ismerem Jézus éjszakáit,

és a bal lator istentelen magányát.

A jótett szelíd mezejét, s a merénylő

elhagyatott, üszkös kezét a tett után.

És ismerem a bárány vesztét,

úgy is, mint aki veszkődve topog

halálos esése előtt,

és úgy is, mint aki hitével

a meleg belsőt keresi.

Simek Valéria: Megérkeztél

Az utak, melyeken mentél,
benned kezdődtek és
benned értek véget.
A mindenség parányi része
voltál. Múltad térképét még
őrizgetem. Milyen voltál?
Próbálom átadni az utánam
jövőknek azt, aki benned
létezett. Gyermekséged tájait,
a részt az egészből. S azt, hogy
Te már megérkeztél.

Papp Zsófia: Mit adhatsz nekem?

 „Ó, Uram, Uram! Mit adhatsz nekem…” (1Mózes 15:2)     

Az Úr megszólítja Abrámot az ígéret szavával. Ismét. Nem először mondja el neki azt, hogy kiválasztotta, megáldja, megszaporítja utódait. 

Mégis újra el kell mondania. Majd újra és újra nyomatékosítania kell azt, amit megígért.

Istennek hatalmas türelme van hozzánk. Bennünk bezzeg hányszor felmegy a pumpa már akkor is, ha egyszer el kell ismételni valamit?

Ez azonban még semmi! Nem elég, hogy újra és újra biztosítja Abrámot afelől, hogy az ígéret élő, és valós, nem elég, hogy mellette van és győzelemre segíti a háborúskodásban, még mindig ott cseng Abrám hangjában a kétség. 

„Ó, Uram, Uram! Mit adhatsz nekem…Ó, Uram, Uram! Miből tudhatnám, hogy én öröklöm azt? (1Mózes 15:2,8)

Ebben a fejezetben kétszer is felcsendül a kétely, hiába a biztató szavak. Épp ezért is olyan megdöbbentő a fejezetben található két cím: 

Ábrahám hite és az Úr szövetséget köt Ábrahámmal. Két kérdés szinte azonnal szöget ütött a fejembe: 

                              1. Miféle hit az ilyen?
                              2. Miért köt az Úr szövetséget egy ilyen emberrel?

Azt gondolom, Abrám nincs egyedül kételkedő hitével és ezekkel a kérdésekkel sem most először találkozunk. 

Vajon az eddig megélt napjainkból hányat töltöttünk el aggodalmaskodással, félelmekkel, reménytelenségekkel, kétségek között? 

Ha jól belegondolunk, ezek mind ellentmondanak a hitünknek. Ha hiszünk, miért kellene aggódnunk bármiért is, hiszen Istennek gondja van ránk. 

Ha hiszünk, miért félünk, hiszen Isten megóv bennünket és nem rak ránk annál nagyobb súlyt, mint amit el tudnánk hordozni. 

Ha hiszünk, hogyan veszíthetjük el a reményünket, miért ébred fel bennünk a kétely, hiszen Isten a reménység Istene, 

aki életünket biztos mederben terelgeti. Így végiggondolva magunknak is feltehetjük a kérdést: Miféle hit az ilyen?

A második kérdés azonban még ennél is elgondolkodtatóbb: Isten, aki mindenek alkotója és ismerője, miért köt szövetséget egy ilyen emberrel? Miért kötött szövetséget Abrámmal és miért köt szövetséget velünk? 

Miért ilyen türelmes, miért szeret még mindig?

Emberként ezt megérteni nem lehet. Mit lát bennünk Isten? Hogy nem ábrándult még ki végleg belőlünk? 

Ezekre a kérdésekre egyedül Ő tudja a választ.   De épp ezek a kérdések láttathatják meg veled azt a hatalmas szeretetet és érthetetlen kegyelmet, amellyel ma is keresi a szívedet.

Ha te is sóhajtottál már fel kételkedő hiteddel, ha újra és újra szükséged van arra, hogy Isten emlékeztessen arra, tervei vannak veled és ezeket a terveket Ő valósággá fogja tenni az életedben, ne szégyelld. 

Ne szégyelld gyengeségedet, ne félj ezeket megvallani Előtte.     

Legyen hited, bizalmad, éltető erőd mindenkor az Úrban, áldása legyen életeden!

Imádság:

Uram! Olykor kétségek gyötörnek. Bocsáss meg nekem ezekért, hiszen bizalmatlanságom jeleiként élem meg ezeket. Pedig én mindig, mindenben Téged, vezetésedet szeretném keresni és meglátni. Bízom benned. Ámen

Szabó Magda: Vedret a kút

Vers, neked is? Csobogó fecsegés? Tovagördül a csengőm.
Én dobom, én, aki úgy
játszom a rímmel, az égre gurítom a sort, hogy a forma
könnyed igámba törik.
Most becsapom veretes pagodám kapuját, hogy a zárra
forrjon a bamba lakat,
és ki ne törjön a számon a balga öröm, s a sikolyt is
fojtsa a torkom agyon.
Vers, teneked? Buta rím vigye szét puha csókod a szádról,
szórja a hajnali fényt,
mely fiatal válladra csorog, hűsíteni húsod,
hogyha a számum elül?
Vers, neked is? Sohasem. Az enyém vagy, senki se lásson.
Törjön a tarka tükör.
Jöjj, felemellek a parton. Amott széttárul a tenger.
Kagyló, mélyre zuhanj!
Várj odalenn. Delejes testem majd felvon a mélyből,
úgy, mint vedret a kút.

Pilinszky János: Egy fénykép hátlapjára

 Görbülten megyek, bizonytalanúl. 

A másik kéz mindössze három éves. 

Egy nyolcvan éves kéz s egy három éves. 

Fogjuk egymást. Erősen fogjuk egymást.

Bodó Csiba Gizella: Az emlékezet barlangjában

Csókja mint tölgyfahordóban érlelt óbor,
Bőrének illata mint harangvirággal,
Kakukkfűvel tűzdelt széna-boglya,
Haja mint erdő mélyén megbúvó
vargányák barna bársonya.
Szeme a játékosan futó, figyelő,
megtorpanó őzgida tekintete,
Kedves, játékos, komoly
Barna bőrzakója simára feszült
A finoman kidolgozott izmokon.
Szépvonalú kezét vállamra húztam és
Belefúrtam arcom ez illatokkal vegyülő
férfias dohányaromába, hogy újra és újra lekússzak
– mint a megszállott barlangász –
az emlékezet cseppkő-barlangjába.

Szabó Magda: Pontusi levelek

Első levél

Rendült a föld, feltört a füst,
a füst után eljött a pára.

Fordulj meg! Ez halott világ.
Nincs nappala, csak éjszakája.

Te élsz. Becsüld meg. Ára volt.
Velem fizettél érte, gyáva.

Ne hozd bűnbánó mécsesed
békíteni. Úgyis hiába.

Házat raknál? Nincs már kinek.
Árnyék után futsz: köd a lába.

Emlékeznél? Nem osztozom.
Enyém fénye, kálváriája.

Még ujjadat se márthatod
a multak szentséges tavába.

Gyertyát hiába gyújtogatsz
a fergeteges éjszakába.


Második levél

Hogy milyen a szobám?
...........................fény
...........................üvegén
...........................susog
...........................ciprusok
...........................szőnyeg
...........................szörnyek
...........................sikoly
...........................a por
...........................lámpa
...........................tátja
...........................húsom
Krisztus! Krisztus! Krisztusom! Krisztusom!


Harmadik levél

Az egyetlent, mi megmaradt,
nem adom a fagyott nyugalmat.
Beszéljek? Mért? A hulla hallgat,
nincs olyan telihold,
mely szóra bírja néma nyelvét;
nem ember már, csak televény,
s az nem sikolt,
buzgó gyökerek rég felitták
a hajdan kínját és szerelmét.

Fáradt vagyok gyűlölni is.
Mozdul az átok, visszabágyad.
De inteni még lesz erőm,
s mint vándorra a hegytetőn,
ha kendőt ráz a lenti tájnak,
nézz rám a távolságon át:
feléd lengetem válaszul
az iszonyatos éjszakákat.


Utolsó levél

Mindig csak alkonyatkor. Akkor.
Soha máskor, csak alkonyatkor
szólal meg az a dal.

Akkor. Mindig csak alkonyatkor.
Soha máskor, csak alkonyatkor.
Az a dal mit akar?
Már mindent odaadtam,
a kaput kinyitottam,
magam hívtam a gyilkost,
mit akar az a dal?

Még a kést is kifentem,
hogy könnyebben leszúrjon,
magam ástam a sírom.
Az a dal mit akar?

Zimonyi Zita: Bűvöletben

valahol
e világon kívül
valamikor
az időn túl
valami
köröttünk vagy bennünk
megállt
összefogództunk
érintések nélkül
percek kövein
jártunk
léptek nélkül
és egymáshoz jutottunk
utak nélkül

Szabó Lőrinc: Hajnali séta

Ragyogó, ragyogó búzavirágok,
zsálya, pipacs és margaréta –
Fényben füröszt ez a hajnali séta!

Ma kint aludtam a zöldben, és
láttam, a lelkem égbe vész
és csillag minden margaréta.

Ma kint aludtam a fák alatt:
a fehér felhő fönnakadt
istenhez vágyó álmaimban

és két nehéz karom éjszaka
gyökér lett, fekete gyökér,
s most nyílok, nyílok, mint a táj,

ha ködét
felgöngyölíti a hajnali szél.

Puszta Sándor: Tied

Tied bennem e csend 

tieid a napok 

kedd szerda csütörtök 

péntek szombat 

miket viszek cipelek 

s tied reményem 

hogy elérlek 

icipici csillag 

életem felett

Puszta Sándor: Mint vagonlakó

mint vagonlakó 

mindennap kisöpröm szívem 

emlékeim 

de már nem utazom 

nem nő a sín s a kerekek 

mozdulatlanok

Csorba Győző: Családi haláleset

Most itt vagyok megint Atyám
halottam van kihez mehetnék?
Elbóklásztam figyelj reám
megnyugvást új kedvet szeretnék

Értelmes célt tehát utat
és belátásához parancsot
ne fűtsön rongyrázó tudat
emelj a tenyeredbe s tarts ott

Igyekszem hinni esküszöm
nekem válnék hasznomra főleg:
én kínlódom én küszködöm
nyomorult rabja az időnek

Szabó Lőrinc: A tékozló fiú csalódása

Templom volt? kincstár? – nem tudom. Apám
hívott. Álmodtam. Nagyon szomorú
voltam én akkor, eltévedt fiú,
ő meg az isten. Álmodtam csupán,
s rögtön indultam. Mentem, láthatatlan
lépcsőkön, felhők közt, aranyszobák
sorain, száz gyémántcsarnokon át,
a trón felé, siettem már, szaladtam
és magamban előre mondogattam,
hogy mit mondok majd neki: 
                                        – Nézd, apám,
hogy összetörtem! Életem talán
végső sivatag, üres, szomorú.
Nem vagyok így se tékozló fiú,
és moslékot kell ennem, rab napok
maradéka, mit életnek kapok
s nincs senkim a nagy városban, amelynek
neve a Föld, és csak férgek teremnek
agyamban és lelkemben, keserű
bölcsességek, és oly halálizű
gondolatok, hogy azt hiszem, csupán
rémálom ez a bitang sors. Apám,
nézz kezeimre: ím, megkérgesedtek,
nézz álmaimra: mind megférgesedtek,
nézz két karomra: inai szakadtak,
nézz lábaimra: fájnak, megdagadtak,
nézz robotomra: csupa sietés,
mégsem érek rá már semmire, és
nézz asszonyomra, gyermekemre, nézd
lelkemet, e folytonos remegést,
nézd lelkemet, hiszen ez a te lelked,
hisz nyomorult testembe te lehelted!
Apám, nézz rám s nézd üldözőimet,
akik elszedték fegyvereimet
s minden reménytől megraboltak, úgy,
hogy már csak a kárhozatba visz út,
mert nincs erőm, nincs hitem és csupán
kétségbeesett roncs vagyok. Apám,
te vagy az úr s én vagyok a fiad,
elpusztulok, ne hagyj… elpusztulok, ne hagyj…
                                                              Ajtó s lakat
pattant előttem, ahogy az apám
felé szaladtam – álmodtam csupán –
templomba, vagy kincstárba, nem tudom,
s míg felhők közt a mennyei uton
vitt valami rettentő félelem,
forró imáktól zengett a fejem.
S elértem a trónjához – óh, csupán
álmodtam – s ott nem nyilt szóra a szám
a szégyentől s reménytől – sohasem
tudtam, hogy ennyire az istenem,
soha még, hogy ennyire egy velem –
csak vártam, mondom… És ő szólt:
                                                    – Fiam,
hozzámtaláltál? – hangja boldogan
csengett, mint földi nagyapák szava,
mikor térdükhöz fut az unoka –
Hozzámtaláltál? – álom volt csupán –
Megjöttél végre, tékozló fiú? –
s szava vád volt és hangja szomorú,
ahogy beszélt. – Azt hittem néha, hogy
csak jársz-kelsz a világban boldogan
s elfelejtetted apádat, fiam! –

Ezt mondta. Én sirva álltam előtte
s rongyaimat pirulva fogtam össze,
hogy a tündöklő szent trónhoz ne érjen,
és egyszerre csak megingott a térdem
s elébe hulltam, s amit, míg szaladtam,
száz csarnokon át, forgattam agyamban,
minden rettegő szenvedésemet,
ami üldözött, tűz és rémület,
el akartam zokogni, ott, apám
lábainál, – óh, álmodtam csupán,
azt hittem!
                 De ajkam, mely szóra nyílt,
lassan s rémülten bezárult megint.
Lassan s rémülten felálltam. Szemem
lassan s rémülten, mint még sohasem,
tapogatta az arcát, az apám
arcát, s azt hittem, hogy álom csupán,
de nem álom volt, tűz volt s rémület:
apám nem látta szenvedésemet,
nem látta két kezem megkérgesedve,
nem látta álmaim megférgesedve,
nem látta, hogy lábam kinná dagadt,
nem látta pokoli napjaimat,
semmit se látott belőlem!… – Csak én
láttam, hogy titkos hályog van szemén
és hogy csak nézi, nézi a világot
s nem látja! jaj, nem lát és sohse látott!
Csak én láttam – óh, mért nem volt csupán
álom! – csak én láttam, hogy az apám,
akit oly forrón kértem, hogy segítsen:
az isten vak, az apám, vak az isten!

Lassan s rémülten, mint még sohasem,
tapogatta az arcát a szemem,
és nem birtam már kérni, szólni se,
s mint fenékigfagyott tenger vize,
úgy megnémult a kétségbeesés,
úgy megbénult bennem az élet, és
csak néztem, mint egy életreriadt holt,
csak néztem istent, istent, aki vak volt
s nem tudhatta, ki vagyok s mit tegyen.

Lassan s rémülten, mint még sohasem,
elfordultam apámtól, nesztelen,
s ott hagytam a trónusán – – Száz arany
termen át némán vonszoltam magam
s mentem, le, száz gyémántfelhő-szobán
keresztűl, – jaj, nem álom volt csupán! –
s megfagyott szívvel, aggyal és örökre
társtalanúl tértem vissza a földre.

Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia