Reményik Sándor: Békesség Istentől

Nincs nyugalom, nincs nyugalom, - a szív,
Amíg ver, mindörökre nyugtalan.
De mindörökké nyughatatlanul,
Istentől mégis Békessége van.
Nyugalma nincs, de Békessége van.
Békesség Istentől. 

Nincs nyugalom, nincs nyugalom, - vihar,
Örök hullámzás a víz felszíne.
De lent a mélyben háborítlanul
Pihen a tenger s az ember szíve,
Hadd hullámozzék a víz felszíne.
Békesség Istentől. 

Nincs nyugalom, nincs nyugalom, - s ez a
Nyugtalanság, mint a járvány, ragad.
Te sugarazd szét békességedet
És szóval, kézfogással másnak add.
Az Isten Békessége is ragad.
Békesség Istentől. 

Reggel mondd, délben mondd és este mondd
A Feltámadott első, szép szavát.
És ragyogóbbá lesz a reggeled
És csillaghímesebb az éjszakád.
És békességesebb az éjszakád.
Békesség Istentől. 

Békesség Istentől: mi így köszönjünk,
Hogy köszöntésünkben lélek legyen -
Vihartépett fák - ágainkon mégis
Vadgalamb búg és Békesség terem.
Békesség: köszöntésünk ez legyen.
Békesség Istentől. 

1935 február 5

Ágh István: Megtörtént csoda

Ha az ima beszélgetés az Úrral, 

akkor vele töltöm minden napom, 

hisz verseim végül is hozzá szólnak, 

melyekre a sorsommal válaszol, 

költészetemnek ő az ihletője, 

még akkor is, mikor eszembe sincs, 

nem azért áld, mert könyörögtem érte, 

inkább műveim érdeme szerint, 

én, a teremtésének teremtménye, 

már létemmel is dicsőítem őt, 

istenadta tehetségemmel élve 

szóra bírom a néma csönd előtt, 

most épp a kertem másodvirágzása 

nyelvén adja tudtomra vigaszát, 

csak hogy ebbe a nagy szomorúságba 

bele ne fojtsanak az őszi fák, 

ha verset írtam, mindem porcikámmal 

imádkoztam, és azt teszem ma is, 

időn kívüli pillanatra várva, 

ami az Isten közelébe visz, 

ahol nem tudom, én vagyok-e én még, 

nem fontos akkor már, ki kicsoda? 

mintha szegény Szent Ferenccel cserélnék, 

s rólam szólna a megtörtént csoda.

Illyés Gyula: Mint a harmat

- részlet -

1 

Reádcsapódnék mint a harmat, 

Mint folyóvíz átfolynék rajtad, 

Gondolataim lágy szellőjét 

Két kezeden megérezhetnéd. 

Kezem úgy simul, mint hű állat, 

Pilláim alá takarnálak, 

Fektetnélek szép egem alá és 

Jövendőm gyönyörű rétjére. 

Hogy mondjam el? Midőn karodban 

Legeslegelőször aludtam, 

Álmomban gyerekkorom társa 

Egy kis kutya nyalt a fülembe. 

Búvok melléd s karolván védlek, 

Győzelmi zászlómnak tűznélek; 

Mint egykor anyámnak térdére 

S borulnék úgy is rád, mint sírra.

Fecske Csaba: Emlékszel?

emlékszel az esőre 

a vékony szálú nyári esőre 

az égből kukucskáló angyal 

lengedező hajára 

nevetgélő csöndes eső volt 

az eget a földhöz fércelő 

türelmes eső 

emlékszel a gyöngéd fájdalomra 

ahogy pici patáival végigkocogott 

kipirult arcunkon 

emlékszel kivel ültél a titokban 

elkötött csónakban 

aki szégyenkezve loccsintotta rád 

szeme kékjét és simogatta 

libabőrös lábadat 

nagyokat csobbant az evező 

mintha azt akarta volna mondani 

ne menjetek el 

maradjatok itt a kamaszkor peremén 

a titkok senkiföldjén 

emlékszel 

van mire emlékezned 

vagy csupán légvárat építgetek 

akaratlanul elorozva saját 

valódi történeted

Iancu Laura: Fehér fohász

Más ez a csend, Uram, 

más ez a nyughatatlan nyugalom. 

Ajkamon, mint marni gyáva 

vipera, ide-oda hányódik az ima, 

felelne rá, ha volna mit, 

ha a véteknek volna még szava. 

De mit mondhat, aki 

maga is úgy lett, 

miként a csillag, a víz, a fa? 

Hetedik napja egymaga van, 

fekhelyemen élet lélegzik, 

s én Péter vagyok és János, Jakab és Máté, 

mindenki, aki gyáván alszik, 

akit a csoda megrészegít. 

Koldulni jöttem, Uram, 

egy kis nyomorúságot: 

időt, s a fehér éjszakák után 

néhány élő napot, 

hadd nézzem még a tekintetet, 

úgy hiszem, utolsó volt, amit 

egyik kezed végül 

a földre ejtett.

Gyurkovics Tibor: Minden

Minden vagy ami nem lehetsz 

egyre ragyogóbb egyre szebb 

kirajzolódó mint a seb 

amit farkasok ejtenek 

a szívemen s ha nem lehet 

akkor sem tudok véremet 

veszítve élni csak veled.

Gyurkovics Tibor: Minden levél

Minden levél és minden alkonyat 

neked babuskál, neked tartogat. 

A föllobogó fényes nyári tűz 

forróságával az ajkadba űz. 

Szádba, szívedbe, fogaid közé: 

örömmé égjek, váljak derűvé. 

Neked emel az ég fölé a táj: 

örömmé érik bennem a határ, 

hogy fölragyogjak neked mint a nap 

neked tartogat minden alkonyat, 

neked babuskál mindegyik levél, 

amely szerelmes ujjaidhoz ér, 

ha végül végig egy leszek veled: 

szerelem-nyár, szerelem-őrület 

láng legyen testünk és láng a ruhánk, 

ahogy maga az Isten szabta ránk…

Gyurkovics Tibor: Börtön

Úgy várlak mint a beszélőre 

a hitvesüket a rabok 

hogy elmondhassák nagy lihegve 

a holnapot s a tegnapot 

elmondhassák bűneiket 

kit raboltak kit öltek el 

elsősorban önmagukat 

az őrület kezeivel 

de ahogy jössz a folyosón 

egész a rácsokhoz közel 

minden bűnömet elfelejtem 

csak azt tudom: megérkezel.

Fecske Csaba: Nem követ reggel

mintha nélkülem 

telt volna életem 

mint elvadult bozótoson 

gázoltam át az éveken 

amit nem tudtam 

azt is elfeledtem 

sötét felhők 

gyülekeznek felettem 

intim viszonyba kerülök 

majd a rideg röggel 

olyan éjszaka jön 

amit nem követ reggel

Pilinszky János: A széken és az ágyon

Nincs többé szó, nincsenek lények,
aggasztanak a szavak és a lények.
Lények nélkül és szavak nélkül
tisztább a félelem. 

Ez meg olyan, mint egy szoba,
köd van benne, meg tán egy ágy.
Az ágyon én fekszem talán.
Széken ülök. Üres az ágy.

Petőcz András: Minden egyszerre üzen

                                                        Duke Ellingtonnak 

minden egyszerre üzeni, hogy megint, megint, igen, minden, 

megint egyszerre, minden, minden jó lesz, szól a trombita, 

a billentyűs rákever, igen, minden, minden újra, gyere, újra, 

futok valahol, gyerekként megint, futok, futok az úton, velem 

van minden, az apám, az anyám, újra, igen, rohanás az egész, 

és te is itt vagy, szól a zongora, kever a dobos, te is itt vagy, 

rohan minden, és mégis minden mozdulatlan, nem is tudom,

„ rohanás és mozdulatlanság egyszerre, minden futás, szól 

a zongora, a trombita ráerősít, minden egyszerre van jelen, 

minden, a futás, a mozdulatlanság, minden egyszerre, minden, 

ami a múlt, az egész úgynevezett életünk, gyerek vagyok, újra, 

valahol óbudán, vagy nem is tudom, itt az apám, itt az anyám, 

itt van minden, micsoda futás mindez, szól a zongora, és te is 

futsz velem, minden mozdulatlan, és minden mozgásban, 

billentyűkön dobolok én is, micsoda csoda látomás, égzengés, 

futás és csend, dobolok a billentyűkön, minden egyszerre történik, 

futás, és mozdulatlanság, apám nevet, anyám integet nekem 

valahonnan, talán a magasból, soha nem térek vissza, elmegyek, 

a világ a lábaim előtt, soha nem akarok visszatérni, kiabálni akarok, 

és futni akarok, és azt, hogy itt legyél velem, itt legyél mindig, 

futás és mozdulatlanság, kiabálás és csend!!!, igen, csend, 

dobolok a billentyűkön, írom a verset, sikít minden, kiabálás 

és csend, sikítás, jaj, mi ez, mi ez a futás bennem, most kicsit 

elhallgat minden, majd újra kezdi, micsoda küzdelem ez 

a hangokkal, hova futok, hova sietek, szeretnék megállni, 

ott akarok ülni a város felett, a teraszon, nézni a mélybe, 

bort inni veled, és rágyújtani egy cigarettára, tudod, 

arra a cigarettára, csak veled, add meg, uram, ismét, 

mondom magamban, közben folytatódik a futás, rohanok 

előre, add meg nekem mindennap ezt, mondom, ezt akarom, 

a dobolást, a futást add meg nekem, mondom, kiáltom egyre, 

add meg, uram, hogy ismét láthassam mindazt, amit elképzelek, 

mondom, és futok tovább, add meg nekem, mondom, add meg, 

hogy újra, add, add, szól a zongora, a trombita, a dob, sikít minden, 

és kiabál és hallgat, minden egyszerre üzeni, hogy megint, megint, 

igen, minden, megint egyszerre, minden, minden jó lesz, 

szól a trombita, a billentyűs rákever, igen, minden, minden újra, 

gyere, újra, futok valahol, gyerekként megint, futok, futok az úton, 

velem van minden, az apám, az anyám, újra, igen, rohanás az egész, 

add meg nekem uram, a csendet, a zajt, az erőt, az örömet, a zenét, 

főleg a zenét add meg nekem, kiáltom, és rohanok tovább a csendben, 

rohanok egyre, egyre, egyre csak rohanok --- 

Sopsits Árpád: Lecseng

Ha végre megtalálod, amit vagy akit kerestél, 

Ha igazán érzed, tudod, hogy valóban megtaláltad, 

Akkor az idő hirtelen szétnyílik, szétömlik, szétárad, 

És folyik, folyik, folyik… majd lelassul, 

Az érzékszerveid oly fokon kiélesednek, hogy 

A legkisebb változásra is váratlan erővel reagálnak, 

Annak a pillanatnak íze, illata van, 

Ami beléd ég örökre. 

Lázár Bence András: Álomfejtés

Egy árkádsor az álom elején. 

Ahol gyenge esőben, remegő kézzel 

könyöklök az altemplom ablakaiban. 

Hogy egyszer csak rólad szóljon 

az orgonasípok emelkedett üteme. 

De a kialvatlanság dombor-

műveiben nem látom a vonásaid. 

Csak nevetésed szótagjait hallom 

a templom udvarán. Mint egy vázlatot, 

amihez már nincsenek színek. 

De az ébredés után is az leszek, 

aki remegő kézzel nyit templom-

ajtót, szótagolja a neved, keres 

színeket és gondol gyenge esőben 

az orgonasípok emelkedett ütemére, 

amiben két hang között lassuló 

szívverésed érzem. 

De most az vagyok, aki majd alszik 

helyetted is és nem tud álmodni, 

csak egy szürke pokrócot szorít, 

amiben ott maradtak a vonásaid. 

Fecske Csaba: Gondoltad volna

tudok rólad 

mint cigarettaparázs 

a füstről mely szürkén enyészik el 

a semmiben 

múltunk hamu 

amit a nikotinos ujj pöcköl a hamutartóba 

gondoltad volna 

hogy ilyen egyszerű az egész 

hogy ilyen közel egymáshoz 

a van és a nincs

Pilinszky János: Ne félj

Én megtehetném és mégsem teszem, 

csak tervezem, csak épphogy fölvetem, 

játszom magammal, ennyi az egész, 

siratni való inkább, mint merész. 

Bár néha félek, hátha eltemet 

a torkomig felömlő élvezet, 

mi most csak fölkérődző förtelem, 

mi lesz, ha egyszer mégis megteszem? 

A házatok egy alvó éjszakán, 

mi lenne, hogyha rátok gyújtanám? 

hogy pusztulj ott és vesszenek veled, 

kiket szerettél! Együtt vesszetek. 

Előbb örökre megnézném szobád, 

elüldögélnék benn egy délutánt, 

agyamba venném, ágyad merre van, 

a képeket a fal mintáival, 

a lépcsőt, mely az ajtódig vezet, 

hogy tudjam, mi lesz veled s ellened, 

a tűzvész honnan támad és hova 

szorít be majd a lázadó szoba? 

Mert égni fogsz. Alant az udvaron 

a tátott szájjal síró fájdalom 

megnyílik érted, nyeldeklő torok. 

Hiába tépsz föl ajtót, ablakot. 

A túlsó járdán állok és falom: 

gyapjat növeszt a füst a tűzfalon, 

gyulladt csomóba gyűl és fölfakad, 

vérző gubanc a szűk tető alatt! 

Mi engem ölt, a forró gyötrelem, 

most végig ömlik rajtad, mint a genny, 

sötét leszel, behorpadt néma seb, 

akár az éj, s az arcom odalent. 

Így kellene. De nem lesz semmi sem. 

A poklokban is meglazult hitem. 

Vigasztalást a játék sem szerez, 

az éjszakának legmélyebbje ez. 

Hogy átkozódtam? Vedd, minek veszed. 

Nem érdekelsz, nem is szerettelek. 

Aludj nyugodtan, igyál és egyél, 

s ha értenéd is átkaim, – ne félj.