Advent első vasárnapja
2020. november 29., vasárnap
Rainer Maria Rilke: Éji ég és csillaghullás
terekkel terhes, végtelen világ.
És mi: tagadni túl közelre estünk
és távolabb, hogy formálhasson át.
Egy csillag most lehull! És rá a vágy,
ó, döbbent perc, hogy végre egy legyünk mi.
Mi az, mi elkezdődött s ha letűnt, mi?
Mi a bűn? S mit jelent, hogy megbocsát?
Suhai Pál fordítása
2020. november 27., péntek
Dobai Lili: mielőtt
meghalnál
halj meg a
tünékeny
vágynak a
szépnek a
sóvárgásnak
halj meg a
szónak a
csalóka
vallomásnak a
ragaszkodásnak
halj meg a
másiknak
aki te vagy
önmagadnak
halj meg
minden
pillanatban
mindennek
mindenért
halj meg
még mielőtt
meghalnál
az életnek
az életért
Tatár Sándor: Ha az Emberfia most…
Ha Jézus jönne most, mit is
kérnék Tőle vajon?
Van bennem dac-erő s hit is
(ámbár mindkettőt magamhoz szabom).
Mit vegyen rólam el, s mit adjon?
A válasz csupán színleg egyszerű:
adja a jövőtől nem rettegő arcom,
amelyen nem volt ritka a derű.
Adja, hogy fiam ne lásson betegnek,
s ne váltsa szeretetét szánalom.
Amikor itt benn úgyis tartófák repednek,
csak maradjon a szemünk szárazon.
A puszta létezés extázisát,
melyet csak mi ismerünk, láncon tartott foglyok;
a minden apró észleletben rejlő mágiát:
virágzó fagyalt és zörgős temetői csokrot.
A sajnálat s az önsajnálat zsákutca egyképpen;
tegye, hogy a horrorban lássam az erőm:
fölhozni és kitépni azt a rákos énem,
mit elporlaszt a nap a levegőn.
Távoztassa el hitem megrogyását,
mikor a világgal szemben magam vagyok,
mint ős hajóroncs, kit, hogy jobban lássák,
körülnyüzsögnek néha halrajok.
Majd magára hagyják ott a mélyzöld sötétben,
amint kiderült, mily kevéssé érdekes.
Vegye el őket is, nem gonosz, ámde kibic népem
— ha belém úgyse látnak, minek nézzenek??
És vegye el a gyógyszerízt, a görcsbe rándult
gyomrot, a váratlan „Most itt van” érzetét,
mire nem volt most sem ok — egyszerűen átnyúlt
a héj alatti sötétből, s elért a kéz.
— De éppen ez a baj talán, hogy bármit
kérnék, magamnak kérném; szenvedek, igaz,
ám ez az én, mit a kín lecsupaszít, sárgít,
egyfelől egyszeri, másfelől csak útszéli gaz.
Mert hozzám jött (ezt hinnem nem tilalmas),
de megváltani máris?? Miből gondolom?
Tán hogy azokra gondoljak előbb („Magadról hallgass!”)
akikkel e „magán”pokolban osztozom.
Villányi László: Égi lombok
Sulyok Gabriellának
Vitte Long Island végére a világítótoronyhoz,
Staten Island teraszára a Hudson torkolata fölé,
vitte Fire Island dűnéihez, Hvar szikláihoz,
örökké hordozza magában az otthonos tájat,
ahol életének valamelyik évtizedébe biciklizik,
vagy belehajt a viharba, az égi lombok közé,
átölelik a fények, titkukat súgják a fűszálak,
bensejében teljesedik az ágak időtlen ritmusa.
Báger Gusztáv: Magasság, mélység
Jézus nem absztrakció.
Nem eszme, nem vallás: élet.
Mélybe taszítja vétkeinket,
s föntről a megváltást hozza el.
Ő zúzza porrá a kőtáblákat,
Hogy ne sajnáljuk magunktól a jót.
Elhordozza helyettünk fájdalmainkat,
hogy véglegessé tegye a megigazulást,
egyetemessé a vér tisztító erejét,
időtlenné a szabadságot,
igazzá a megbánás emberét,
örökkévalóvá a hitet.
Csak ki nem kér, annak nem adatik,
kinek megadatott, attól nem vehetik el.
A táblák összetörnek — a Szó megmarad.
Báger Gusztáv: Poetica versus historica
Ahogy a haszidizmus egy kis szobából
kirepül a roppant hegyek magányába,
hogy megtalálja önmagát, úgy a líra is:
visszatér és mozgalmat alapít,
friss szellemet pumpál az olvasók lelkébe.
Az intuíció a költészet kulisszái mögött lobog,
ahol a legfinomabb fűszerek, aromák és
parfümök illata puskapor szagával keveredik.
Nem tehet róla a Jó, hogy szeretnie kell
a harcot, edződnie, fiatalodnia kell annak,
ki birtokba akarja venni Őt.
A történelem egyébként is véget ért,
vagy a titkos kövek óceánjaként még
meg sem született istenigazából,
hogy működni kezdjen. Ám vannak szelídek is,
akik csodákat látnak madarak magasában.
Az ő imáikban fog világra jönni
az igazi história — az elbeszélhetetlen.
2020. november 25., szerda
Villányi László: Közvetítők
Sulyok Elemérnek
Nem készült a rossz eljövetelére, nem volt hajlandó
gyötrődni, mi lesz, ha nem csak ujjaiba költözik
a fájdalom, nem túlozta el az átvirrasztott éjszakai
órák, a reggeli és esti gyógyszerek jelentőségét.
Ugyanakkor nem volt kétsége afelől, hogy nap mint
nap kaphat üzenetet, attól is, aki erről mit se tud,
folyton várakozott, ne érje váratlanul a találkozás,
ha megérkezik, időben ismerje fel az angyal tekintetét.
Gyurkovics Tibor: Valaki sír…
lefolyik a könnye
ahogy kívülről hallgatom
nem is tudom hogy könny-e?
Vagy ez maga a lét vize
magából az időből
folyik elő s azt jelzi hogy
nem kezdhetem elölről.
Villányi László: Egyetlen arc
Fernando Pessoának
Éjnek évadján vagy fények mögé rejtőzve,
járkálhat egyik életből a másikba,
engedelmeskedve a félelemnek, követheti
a költészet játékos parancsát, de reggelente
csak saját haját moshatja meg, egyetlen
arcot borotválhat, végtelen ideig
csak ő várakozik a kórház folyosóján,
míg szerelme szívébe fölvezetik a katétert.
Gyurkovics Tibor: A májusi hold…
ragyog a fekete éjben
mutatja hogy az ablakok
közül nem menekülök én sem
csak bolyongok és ragyogok
fekete vitrinében
tüzet gyújtok és jelt adok
arról hogy valaha éltem.
Szabó Lőrinc: Mint még sohasem
Szeretnélek kibontani
a hús ruhájából egészen,
s meglesni, új gyönyörüségben,
milyenek tested csontjai.
Mert egész tested szeretem,
és mind, ami építi kint s bent,
szeretnék megismerni mindent,
ami benned oly jó nekem.
Szeretem a fogaidat
s az ujjaidat, ízről-ízre,
csókodban bujdosik az íze
gerinced csigolyáinak.
Két lábad futárként hozott,
csuklóid forogtak, emeltek,
bordáid kinálták a melled,
mint az ölelést a karod,
s ezek a csontok rám hajoltak,
megszerettek és gyönyörű
óráknak mindig drága, hű
szolgái és dajkái voltak:
hogyne szeretném hát, ami
csak vagy, s mind, ami láthatatlan,
ami a külső lét mögött van
és már isteni rejtelem?
Szeretnélek kibontani,
s vigyázva összerakni ujra,
aztán, ha van, lelkedbe bújva
álmodni, mint még sohasem.
2020. november 22., vasárnap
József Attila: Mama
gondolok mindíg, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.
Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.
Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.
Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő –
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében.
(1934. október )
Takács Zsuzsa: Két szoba
Utána mentem. Duzzadt szájon, égő
szemhéjon át kifordulva magamból,
– ölelj át! – kértem – ahogy akarod
úgy lesz, csak ne kelljen
döntenem többé, mert tévedhetek újra
és fájdalmat okozok neked
anyám-apám-szerelmem, úgy lesz,
ahogy mondod, ezentúl.
Szégyeltem magam: mintha csiga
mászna üveglapon előttük.
– Majd szépítkezem, mielőtt jössz.
S ha itt vagy, nem lesznek rossz
gondolataim sem rólad, sem magamról.
Belesímulok vízszintes tenyeredbe,
ígérem, nem megyek el többé, várok
a küszöbön. Ha eljön az idő,
te úgyis fölemelsz és beviszel,
megfürdetsz vagy végigdöntesz az ágyon.
Mintha nedves lepedőn feküdnék,
vagy vérben, visszafojtott lélegzettel,
hogy tedd arcomra szétfeszített, símogató
ujjaidat, bocsáss meg, csak nem tudom,
miért. Ne tégy le öledből engem,
ne kelljen megállnom, inkább mosolyodban
meghúzom magamat csöndesen,
inkább egyedül a derengő ágyneműbe
fulladva veled, mint a téli játszótéren,
az elhasadt jégen, ahova
ki szoktál vinni
és otthagysz.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)