„A rókáknak van barlangjuk, és az égi madaraknak van fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania.” (Mt 8,20)
Általában is igaz: van karácsonyi szomorúság, amely szorítóbb, reménytelenebb, mint a más napokon jelentkező. Hiszen aki karácsonykor szomorú, az kétszeresen az, mert mások olyan boldogok, békések, örvendezők. Akit karácsony estéjén szorít sarokba magányossága, akit most kínoz a friss gyász fájdalma, aki most szenved kórházi ágyán, aki most irigykedik mások otthonának békességére, azt kétszeresen gyötri a kín, kétszeresen sújtja a gyász és fájdalom, és kétszeresen marja a keserű irigység. Szívszorító statisztikai adatok tanúsítják, hogy karácsony estéjén sokan akarnak megválni keserű, magányos és megkínzott életüktől; olyanok is, akik egyébként egész jól kibírják, de a karácsonyi magány és szomorúság kettős terhe őket is összeroppantja…
Az idézett bibliai mondatban — akár így is mondhatjuk — Jézus karácsonyi szomorúságáról van szó. Jézus hontalan, nincs fejét hol lehajtania. Olyanná lett, mint közülünk a legkiszolgáltatottabb. Csecsemőként a világ forgatagában! Talán itt lenne az ideje, hogy annak a betlehemi éjszakának ne csak az idilli, pásztor-romantikás hangulatával tudjunk, akarjunk ünnepelni, hanem meglássuk végre karácsony szomorúságát is. Mert karácsony áldozat volt. Jézusnak, az Isten Fiának az áldozata értünk. Hogyan is tanít Pál apostol? — „nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem dicsőségéről lemondott, szolgai formát vett fel…” (Fil 2,6.7). Ő, aki otthon volt a mennyben, emberré, kiszolgáltatott, szenvedő emberré, otthontalanná lett a földön. Ő, aki Isten jobbján (azaz isteni fenségében) uralkodott, az asszonytest kapuján át a világba lépett, hogy testvérünkké és Megváltónkká legyen. Azért jött, hogy fájdalmainkat hordozza, félelmeinket félje, könnyeinket sírja, halálunkat halja, és azokat legyőzve — győzelméből részt adjon nekünk, testvéreinek is.
És ezért benne és általa mégis van gyógyulás a karácsonyi szomorúságból! Mert akik életükben, gondolkodásukban, szívükben otthont adnak a hontalan Jézusnak, azok maguk sem lesznek többé otthontalanok, keserűek, szomorúak.
Miközben lázasan, költségesen és — a válság szorítását némileg enyhülni érezve — erőnket meghaladó módon tervezzük karácsonyunkat, megbódulva a lehetőségek piacától, nem marad-e ő mégis társtalan és magányos közöttünk? Nem jár-e a betlehemi Gyermek ma is hajléktalanul közöttünk az élet zajos országútján, s nem csenget-e hiába ajtóinkon? Nem azért berzenkedünk-e most is, ezeket az „ünneprontó” karácsonyi gondolatokat olvasva, mert vádol a lelkiismeretünk, és nyugtalanok vagyunk, mert éppen most küldtük tovább egy házzal? Menjen csak, ne terheljen mások gondjával, a világ bajával! Elég nagy gond nekünk a magunk karácsonyának megszervezése és kifizetése is?! Jézus ma is hontalan — ez karácsony szomorúsága.
Ha néhányan mégis felteszik a kérdést: hogyan is adhatnának hajlékot a hontalan Jézusnak, akkor csak azt válaszolhatom nekik: úgy, ahogy ő jött. Áldozattal, másokra figyeléssel, kevesebb önzéssel, befogadó szeretettel. Azt mondta egyszer, hogy őt szeretni csak úgy lehet, hogy törődünk a legkisebbekkel, a szenvedőkkel, a magányosokkal. Amit ő nekünk hozott, azt osztjuk meg másokkal. Így leszünk Isten békességének eszközei. S nemcsak az ünnepnapokon, hanem azok után is.
Boldog karácsonyt! — mondjuk sokszor az ünnep közeledtén, és azt kívánunk magunknak, szeretteinknek is. De arra gondolunk-e, hogy vajon Istennek milyen karácsonya van? S teszünk-e valamit azért, hogy most az új évezred első évtizedének végén Istennek is boldog karácsonya legyen?!
❊
S végül, szívesen adom át azoknak a testvéreimnek, akik még nem ismerik, a neves német evangélikus lelkész, Wilhelm Löhe egy gyönyörűséges szép esti imáját, amelynek kezdő szavaiban, de lelkiszellemi hátterében is felismerhető az emmausi tanítványok Jézusmarasztaló kérése. Így hangzik az imádság: „Maradj velünk, Urunk, mert esteledik, és a nap aláhanyatlott! Maradj velünk és egész egyházaddal! Maradj velünk a nap alkonyán, az élet alkonyán, a világ alkonyán! Maradj velünk kegyelmeddel és jóságoddal, szent igéddel és szentségeddel, vigasztalásoddal és áldásoddal! Maradj velünk, ha ránk borul a szenvedés és a nyomorúság éjszakája, a kételkedés és a kísértés éjszakája, a kínos halál éjszakája! Maradj velünk és minden híveddel most és örökké!”
Ezzel a csendes, meditatív könyörgéssel mi is meghívhatjuk hajlékunkba, életünkbe, közösségeinkbe a feltámadott Urat, aki betlehemi Gyermekként érkezett meg egykor övéi közé. És ha alkonyi félhomályban, életünk nyugtalanító szürkületi óráin, talán éppen a mi karácsonyi szomorúságunk fájdalmas perceiben meg-megszületik szívünkben ez a mélyből fakadó, Krisztust hívó imádság, bizonyosak lehetünk abban, hogy ő kész a történetet ma is, közöttünk is, ugyanúgy folytatni, mint egykor Emmausban tette: „Bement hát, hogy velük maradjon.”
