hogy felhívjon! Semmi mást nem kérek Tőled, ígérem. Ez
elintézni, olyan aprócska, icipici kérés. Csak add, hogy
felhívjon. Kérlek Istenem! Kérlek, kérlek, kérlek!
Talán ha nem gondolok rá, megcsörren a telefon. Néha
csinál így. Másra kell gondolnom. Valami másra. Mondjuk,
ha ötösével elszámolnék ötszázig, tutira megszólalna. Majd
lassan számolok. Nem csalok. És ha, mondjuk,
háromszáznál csörögni kezd, nem veszem fel, tovább
számolok ötszázig. Öt, tíz, tizenöt, húsz, huszonöt,
harminc, harmincöt, negyven, negyvenöt, ötven... Jaj,
csörögj már! Kérlek!
Most nézek utoljára az órára. Nem nézek oda többet. Tíz
perccel múlt hét. Azt mondta, ötkor hív. „Ötkor hívlak,
drágám." Azt hiszem drágámat mondott. Majdnem biztos
vagyok benne. Kétszer hívott drágámnak, a másik alkalom
akkor volt, amikor elköszönt. „Viszlát drágám!" Nagyon
sietett, és az irodában nem mondhatott ennél többet, de
kétszer is drágámnak nevezett. Biztos nem zavarná, ha
felhívnám. Persze a pasikat nem szabad állandóan
hívogatni, azt nagyon nem bírják. Ilyenkor úgy gondolják,
hogy csak rajtuk jár az eszünk, hogy odavagyunk értük, és
akkor kiábrándulnak belőlünk. De mi már három napja
nem beszéltünk telefonon, három napja. És akkor is csak
annyit kérdeztem meg tőle, hogy hogy van. Ezt bárki
megkérdezte volna. Ez csak nem baj. Nem gondolhatta,
hogy zaklatni akarom. „Nem, persze, hogy nem
gondolom." És azt mondta, hogy hívni fog. Senki sem
kérte rá, hogy ezt mondja. Én nem kértem rá, komolyan
nem. Biztos vagyok benne, hogy nem. Nem hiszem, hogy
mondta volna, hogy hív, és aztán nem jelentkezik.
Istenem, ne engedd, hogy ilyet tegyen. Kérlek, ne engedd!
„Ötkor hívlak, drágám." „Viszlát, drágám." Sietett, nem
volt egyedül, és mégis kétszer is drágámnak nevezett. Ezt
már senki sem veheti el tőlem, erre örökké emlékezni
fogok. Még ha sosem látom többet, akkor is. De ez olyan
kevés nekem. Nem elég. Semmi sem elég, ha nem látom
többet. Jaj, csak ne így legyen, Istenem! Kérlek, annyira
akarom őt! Annyira akarom! Jó leszek, Istenem! Próbálok
jobb lenni, meg fogom próbálni, csak add, hogy láthassam
még! Csak hívjon! Kérlek, add, hogy felhívjon!
Ó Istenem, remélem, nem tűnik számodra olyan
jelentéktelennek a kérésem, hogy meg sem hallod! Fenn
ülsz magasan, fehér vagy és öreg, angyalkák meg
csillagok szálldosnak körülötted. Én meg egy
telefonhívásért rimánkodom Hozzád. Kérlek, ne nevess
Istenem! Te nem tudhatod, milyen érzés ez. Te olyan
biztonságban vagy, ott ülsz a trónusodon, a nagy kékség
felett. Semmi nem érhet el Téged, senki nem tartja a
markában a szívedet. Ez olyan fájdalmas, Istenem, ez
maga a pokol. Nem segítenél? Szent Fiad nevében kérlek,
segíts! Azt mondtad, hogy mindent megadsz, amit az Ő
nevében kérünk. Ó, Istenem, egyetlen, szeretett Fiad,
Jézus Krisztus nevében kérlek, Uram, add, hogy felhívjon!
Be kell fejeznem, ez nem mehet így tovább. Mindennapos
dolog, hogy egy srác megígéri egy lánynak, hogy fel fogja
hívni, aztán valami közbejön, és nem hívja. Ez nem olyan
nagy dolog, igaz? Hiszen ez ebben a pillanatban is
megtörténik a világ számos részén. De mit érdekel engem,
ha az egész világon ez történik is éppen? Miért nem csörög
a telefon? Miért nem, miért? Nem tennéd meg? Nem
tennéd meg, kérlek? Átkozott, ronda, fényes vacak!
Belehalnál, ha csörögnél, mi? Belehalnál, ugye? A francba
veled! Kitépem az ocsmány zsinórodat a falból, és apró
darabokra aprítom azt az önelégült fekete képedet. Egyen
meg a fene!
Nem, nem, nem! Be kell fejeznem! Másra kell gondolnom.
Ezt fogom tenni. Átviszem az órát a másik szobába. Akkor
legalább nem bámulom. Ha mindenképp rá akarok nézni,
át kell mennem a hálószobába, és akkor legalább
csinálnom kell valamit. Talán mielőtt újra ránéznék, hívni
fog. Ha hív, nagyon kedves leszek vele. Ha azt mondja,
hogy nem tudunk ma találkozni, akkor én: „Semmi baj,
édesem. Hát persze, hogy nem gond." Olyan leszek, mint
amikor először találkoztunk. Így talán újra kedvelni fog.
Olyan kedves voltam eleinte. Olyan könnyű kedvesnek
lenni valakivel, akit még nem szeretünk.
Szerintem még mindig kedvel egy kicsit. Nem hívott volna
ma kétszer is „drágámnak", ha nem kedvelne még egy
kicsit. Nem múlt teljesen el, ha még mindig kedvel egy
kicsit, még ha csak egy icike-picikét is. Látod, Uram, ha
most megadnád, hogy felhívjon, akkor soha többé nem
kellene kérnem Tőled semmit. Kedves lennék hozzá,
kedélyes lennék, pont olyan, mint amilyen voltam a kezdet
kezdetén, és ő újra belém szeretne. És akkor többé nem
kellene kérnem Tőled semmit. Érted, Istenem? Akkor
teljesíted a kérésem? Megteszed? Kérlek, kérlek, kérlek!
Büntetsz, Istenem, mert bűnt követtem el? Haragszol,
mert megtettem azt? De hát, Istenem, annyi rossz ember
van a Földön. Nem lehetsz csak velem ilyen szigorú. És
nem is voltam igazán rossz, hiszen az nem bűn. Nem
bántottunk vele senkit, Istenem. Valami csak akkor bűn,
ha bántunk vele másokat. Mi egy lelket sem bántottunk
vele. Hiszen tudod. Az nem bűn, hiszen tudod, nem,
Uram? Akkor megteszed és felhív, ugye?
Ha nem hív, akkor tudni fogom, hogy Isten haragszik rám.
Elszámolok ötösével ötszázig, és ha addig sem hív, tudni
fogom, hogy Isten soha többé nem segít nekem. Ez lesz a
jel. Öt, tíz, tizenöt, húsz, huszonöt, harminc, harmincöt,
negyven, negyvenöt, ötven, ötvenöt... Tehát rosszat
tettem. Tudtam, hogy rosszat teszek. Jól van, Istenem, a
pokol tüzén fogok égni. Azt hiszed, ezzel megijesztesz? Azt
gondolod, a Te poklod rosszabb, mint az enyém?
Nem kellene ezt csinálnom. Egyáltalán nem. Tegyük fel,
hogy kicsit később hív, ez nem olyasmi, ami miatt ennyit
kéne nyafognom. Lehet, hogy nem is fog hívni -
egyszerűen feljön anélkül, hogy hívna. Jól fel fogja magát
húzni, ha meglátja, hogy sírtam. Nem bírják, ha sírunk. Ő
bezzeg nem sír. Bárcsak ő is sírna miattam, bárcsak itt
fetrengene a padlón vergődő, vérző szívvel. Bárcsak ilyen
fájdalmat tudnék okozni neki.
De ezt ő nem kívánja nekem. Nem hiszem, hogy tudja,
milyen érzéseket kelt bennem. Bárcsak tudná anélkül,
hogy elmondanám neki. Azonban a pasik nem szeretik, ha
elmondod, hogy miattuk sírsz. Nem szeretik, ha elmondod,
hogy miattuk vagy boldogtalan. Ha mégis megteszed,
akkor birtokló vagy és követelőző. És ezek után
megutálnak. Mindig utálni fognak, amikor őszintén
kimondod, hogy mire gondolsz. Ezért mindig a kis
játszmákat kell játszanod. Ó, pedig azt hittem, nem kell;
úgy gondoltam, ez van olyan nagy dolog, amiről
elmondhatom, bármit is gondolok róla. De nem, soha. Ó,
bárcsak hívna, nem mondanám el, hogy szomorú voltam
miatta. Utálják a szomorú embereket. De én olyan édes és
vidám lennék, muszáj lenne, hogy kedveljen. Bárcsak
hívna már! Bárcsak hívna már!
De lehet, hogy pont ez az, amit csinál. Nem hív fel, hanem
egyenesen idejön. Lehet, már úton is van. Valami
történhetett vele. Nem, semmi sem történhet vele. Nem
tudom elképzelni, hogy bármi is történjen vele. Sose
gondolok arra, hogy egy autó gázolja el. Sose képzelem el
kiterülve, holtan feküdni. Bárcsak halott lenne! Ez egy
borzalmas kívánság. Édes kívánság. Ha halott lenne, az
enyém lenne. Ha halott lenne, sose gondolnék a mára és
az elmúlt pár hétre. Csak a boldog pillanatokra gondolnék.
Minden olyan szép lenne. Bárcsak halott lenne, halott,
halott, halott.
Ez ostobaság. Ostobaság az emberek halálát kívánni, csak
mert nem telefonálnak abban a pillanatban, amikor
mondták. Lehet, hogy csak az óra siet; nem tudom, jól jár-
e egyáltalán. Lehet, hogy nem is késik. De bármi miatt
késhet. Lehet, hogy az irodában kellett maradnia. Lehet,
hogy hazament, hogy onnan hívjon fel. Nem szeret más
emberek előtt hívni. Lehet, aggódik, de csak egy kicsit,
amiért megvárakoztat. Lehet, azt várja, hogy én hívjam
fel. Ennek semmi akadálya. Felhívhatom őt.
De nem, nem, nem szabad. Ó, Istenem, kérlek, ne
engedd, hogy felhívjam. Kérlek, tarts távol ettől. Tudom
Istenem, mint ahogyan Te is tudod, ha aggódna miattam,
telefonálna, teljesen mindegy, hogy hol van, vagy hány
ember veszi körül. Kérlek Istenem, ne engedd ezt
elfelednem. Nem arra kérlek TÉGED, hogy megkönnyítsd a
dolgomat - erre képtelen lennél, annak ellenére, hogy Te
teremtetted a világot - , csak tudasd velem, Istenem. Ne
engedd, hogy reménykedjek. Ne engedd, hogy olyan
dolgokat mondjak magamnak, amik megnyugtatják a
lelkemet. Kérlek, ne engedj reménykedni, Istenem. Kérlek
ne.
Nem hívom fel. Amíg élek, én biztosan fel nem hívom.
Felőlem pokolra juthat, de én fel nem hívom. Nem kell erőt
adnod, Istenem. Van nekem elég. Ha akarna engem,
megkaphatna. Tudja jól, hogy merre vagyok. Tudja jól,
hogy itt várok rá. Olyan biztos bennem, olyan biztos.
Csodálkozom is, hogy a pasik miért utálnak meg minket
egyből, miután megbizonyosodtak rólunk. Az ember azt
gondolná, olyan jó, amikor biztosak lehetünk.
Olyan könnyű lenne felhívni. Aztán tudnám, mi a helyzet.
Lehet, hogy nem lenne buta ötlet. Lehet, nem bánná. Még
az is lehet, hogy tetszene neki. Lehet, hogy most is próbál
elérni. Van olyan, hogy az emberek többször próbálnak
hívni, de azt mondják, nem válaszolt a hívott szám. Ezt
most nem azért mondom, hogy hitegessem magam, ilyen
tényleg van. Istenem, Te is tudod, hogy van ilyen. Ó,
Istenem, tarts távol ettől a telefontól. Tarts távol tőle.
Engedd, hogy legyen egy kis büszkeségem. Azt hiszem,
szükségem lesz rá, ó Istenem. Szerintem ez lesz
mindenem, amim lesz.
Ó, de mit számít a büszkeség, mikor ki se bírom, ha nem
beszélhetek vele? Az ilyen büszkeség olyan buta, komisz
kis dolog. Az igazi büszkeség, a nagy büszkeség az, amikor
nincs büszkeség. Ezt nem azért mondom, mert fel akarom
őt hívni. Nem. Ez így igaz, tudom, hogy igaz. Nagy leszek.
Felülemelkedek a kis büszkeségeken. Kérlek Istenem, ne
engedd, hogy felhívjam. Kérlek, Istenem.
Amúgy nem tudom, hogy jön ehhez a büszkeség. Ez az
egész olyan kicsi dolog, hogy most emiatt emlegessem,
meg hogy ennyit aggódjak rajta. Lehet, hogy
félreértettem. Lehet, hogy azt mondta, hogy én hívjam fel
ötkor. „Hívj fel ötkor, drágám." Igen, valóban, ezt simán
mondhatta volna. De lehetséges, hogy félreértettem. „Hívj
fel ötkor, drágám." Majdnem biztos vagyok benne, hogy
ezt mondta. Istenem, ne engedd, hogy így beszéljek
magammal. Csak tudjam, kérlek, hadd tudjam meg.
Gondolok inkább valami másra. Csak ülök csöndben. Ha
egyáltalán tudnék egy helyben ülni. Ha tudnék egy
helyben ülni. Talán olvashatnék. Ó, de minden könyv arról
szól, hogy az emberek mennyire szeretik egymást,
igazából, édesen. Aztán minek akarnak erről írni? Nem
tudják, hogy ez egyáltalán nem igaz? Nem tudják, hogy
hazugság az egész, egy istenverte hazugság? Minek kell
erről beszélniük, amikor tudják, hogy mennyire fájdalmas?
Legyenek átkozottak, legyenek átkozottak, legyenek
átkozottak.
Én aztán nem. Csöndben leszek. Nincsen semmi, ami miatt
izgulnom kellene. Nézd: tegyük fel, hogy nem is ismerem
annyira jól. Tegyük fel, hogy ő is csak egy másik lány.
Felhívnám, és azt mondanám: „Az Isten szerelmére, mi
történt veled?" Ezt tenném, és sose, még csak rá se
gondolnék. Miért nem tudok közömbös és természetes
lenni, csak azért, mert szeretem? Tudok. Tényleg tudok.
Felhívom, és annyira könnyed és kellemes leszek. Nézd
meg, ha nem teszem meg, Istenem. Ó, ne engedd, hogy
felhívjam. Ne, ne, kérlek ne.
Istenem, tényleg nem engeded neki, hogy felhívjon? Biztos
vagy benne, Istenem? Nem tudnál egy kicsit
megkönyörülni rajtam? Tényleg nem? Nem is kérlek arra,
hogy ebben a percben hívjon fel, Istenem, jó egy kicsivel
később is. Elszámolok ötszázig ötösével. Lassan és
igazságosan fogom csinálni. Ha addig nem telefonál, én
fogom felhívni. Tényleg. Ó, kérlek kedves Isten, én áldott
Égi Atyám, add, hogy ő hívjon előbb. Kérlek, Istenem.
Kérlek.
Öt, tíz, tizenöt, húsz, huszonöt, harminc, harmincöt…
Fordította: Tóth Alexandra és Újvári Gergő
.jpg)
