Szabó T. Anna: Akkor

Van perc, amiért mindent odaadnál. 

Elfészkeltem a fejem a nyakadnál. 

Hogy dobogott! Felettünk csukott szemmel, 

égre tárt csőrrel zengett a rigó.  

Az első csók. Két forró tenyered. 

Ahogy belülről megismertelek. 

Akkor tanultam meg, hogy mégis, mégis: 

szeretni jó.

László Noémi: Szomorúság

Mindig azt hiszem: más miatt 

ereszkedik a felhő, 

púpos az aszfalt, 

görcsösek a fák.  

Mindig azt hiszem: messziről 

érkezik lassan, 

költözik belém 

a szomorúság.  

Mindig azt hiszem: várni kell, 

elfogy vagy felszáll, 

mint a tengerről 

éjjeli pára,  

ő pedig szelíden lakik 

hitem alatt, és 

biztonsággal 

teríti azt magára.

Jevgenyij Vinokurov: A végtelenség szomja

A végtelenség szomja ez: gyalog 

nekivágni! Dűlő, domb, árok, mezsgye... 

Utakat róni nagyszerű dolog. 

Hogy megadta a sors, milyen szerencse!   

A járás jó zamatát ízleled. 

Eredj, ha csábít bújával a térség!   

A hajnalon ha pipacs szendereg, 

reggel már úgy köszönt, mint ismerősét.   

Mi az út? Rakosgatod lábadat, 

arra, hol felhőtrón magaslik égnek. 

Mégy, fenséges vagy, magányos, szabad, 

és mélyükre szívnak a messzeségek.   

Magadban érzed lüktetésüket 

s beleoldódol lassan az egészbe. 

Láthatatlan leszel. Vak és süket.   

De ezt már nem veszed magad sem észre.   

Rab Zsuzsa fordítása

Milan Rúfus: Megállíthatatlan

Okot az okozat követ, 

a törvényszerű megtorlás. 

Isteni igazság a neved. 

Istenítélet – semmi más.   

Késik – nyílik szánk panaszra, 

kik megtorlásra éhezünk. 

Isten nem az idő rabja. 

Több ideje van mint nekünk.   

Álnok szóval ne állítsuk, 

hogy az Úr művével baj van. 

Isten lépte mindig lassúbb. 

Lassúbb – s megállíthatatlan.   

Pereszlényi Sándor fordítása

Pilinszky János [Áttörni az értelem rácsait…]

Áttörni az értelem rácsait. 

Nem az űrbe jutni – a szabadságba. 

Mindenki szép, és minden szép ott. 

Minden, mindenki jó ott és igaz.

Képes Géza: Igen, de

barát?
igen
de
nem ér rá –
szerető?
igen
de
nem ér rá –
kártya-
partner?
sakk-
partner?
séta-
partner?                            
igen
igen
igen
de
nem ér rá
más-más
irányban
loholunk
pedig
mehetnénk
lassan
kézen fogva
együtt
bomlásnak
indult
az emberiség:
a sort mi kezdjük
s talán
be is
mi
fejezzük –
barátodnak
telefonálj
még
ma:
lehet
hogy
a vonal
holnap
már néma.

Bencze Mihály: Körforgás

ne ébredj fel míg 

nem látod álmod túlsó partját 

ne álmodj míg

nem érzed szerelmed fájdalmát 

ne szeress míg 

nem tudod mi a sötét gyűlölet 

ne gyűlölj míg 

nem tudod mi a magányos élet 

ne élj egyedül míg 

nem tudod mi a szárnyaló szabadság 

ne érezd magad szabadnak míg 

nem tudod mi a gyötrő rabság 

ne raboskodj míg 

nem tudod mi a csillag a remény 

ne remélj míg 

nem tudod mi a hit az erény 

ne higgy míg 

nem tudod mi a gyarló pogányság 

ne élj pogányul míg 

nem tudod mi a halál a temetés 

ne halj meg míg 

nem tudod mi a szent ébredés

Leopold Staff: Ember

Olvasom a történelmet 

És látom, mit tettél 

Az évezredek folyamán, Ember. 

Öltél, gyilkoltál 

S egyre arra gondolsz, 

Hogyan csinálhatnád jobban. 

Elgondolkozom, megérdemled-e 

Neved elején a nagy E-t?   

Dabi István fordítása

Hervay Gizella: A leckét megtanultam

bármilyen nyelven 

fel tudom mondani 

a nyomort  

ha már senki sem érti 

meghalhatok

Hervay Gizella: A kékiringó kihallgatása

kihallgatták 

a kékiringót  

a halántékuk lüktetett  

és mosolygott 

a tövis   

Lukács Flóra: Rózsaszín

Azt kérted, a szigeten találkozzunk, 

reggel nyolckor, 

pedig előző este 

hajnalig együtt voltunk. 

Nem volt kedvem elindulni, 

nem szerettem a reggeli nagy beszélgetéseket, 

de belementem. 

Végig te beszéltél, 

huszonöt percig figyeltem is, 

aztán már csak arra gondoltam, 

mennyire kívánok egy rózsaszín vattacukrot. 

Túl sokat akartál. 

Nem tudtam mit kezdeni az egésszel. 

Leginkább untam. 

Egyébként is túl korán volt. 

Csak néztem a hátad mögött 

az árust, ahogy a cukrot a gépbe önti, 

és a hurkapálcára tekeri 

a hömpölygő anyagot. 

Gyerekek és párok kezében 

fújta a szél a kék és fehér, 

hosszabb, rövidebb szálakat, 

ahogy harapták, 

egyre szebbnek láttam őket. 

Egy óra múlva szakítottunk.

A nap gondolata

Az aggodalom olyan, mint egy hintaszék: 

mozgásban tart, de nem visz sehová.

Henri Meschonnic: [Ahogy az arcod…]

Ahogy az arcod 

egész tested mesélt 

a nyelv elmondhatta amit akart 

a fülnek a deréknak a szemnek igaza volt teljesen 

nem ismerik a kimondhatatlant 

ha a szavaid egy része porba hull 

a seb még túl friss ahhoz hogy idővel visszatérj 

mégis tested jelölte ki az utam 

nem fordulunk vissza az úton 

amikor az egyik nem tud járni a másik kezét nyújtja hogy meggyógyítsa 

nem várakozunk amikor együtt vagyunk 

nincs egyedül aki úgy ismer téged ahogy én 

elválunk azért hogy újragondoljuk a jövőt.  

Páricsy Lilla fordítása

Wisława Szymborska: Néhány szó a lélekről

Van lelkünk, van. 

Ám egyikünknek sincs folyton-folyvást 

és mindig.  

Nap nap után, 

esztendő esztendőre is 

eltelhet nélküle.  

Olykor csak a gyermekkor 

félelmeiben, rajongásában 

telepszik meg egy időre. 

Olykor csak a felismerésben, 

hogy megöregedtünk.  

Csak elvétve segédkezik 

olyan keserves tennivalóknál, 

mint bútorokat tologatni,

bőröndöket cipelni vagy 

órákig gyalogolni egy szűk cipőben. 

Űrlapok kitöltésekor 

vagy húsdarálás idején 

rendszerint szabadnapos.  

Ezer beszélgetésünkből 

egyben ha részt vesz, 

és még ez sem törvényszerű, 

hiszen többre tartja a csendet.  

Ha testünk szaggatni kezd és kínozni, 

lopva távozik a szolgálatból.  

Válogatós fajta: 

nem szívesen lát minket tömegben, 

a fölényért vívott harcunktól és 

zavaros ügyeinktől a hideg kirázza.  

Az öröm s a bánat előtte 

nem két külön érzés.

Csupán ha egybekapcsolódnak, 

lesz jelenvalóvá számunkra.  

Bátran számíthatunk rá, 

ha végképp elbizonytalanodtunk, 

és mindent tudni akarunk.  

Az anyagi világ tárgyai közül 

az ingaóra a kedvence és 

a tükör, mely akkor is szorgoskodik, 

ha senki felé nem pillant.  

Honnan toppan elő s faképnél 

mikor hagy ismét, nem árulja el – 

ám hogy megkérdezzük, feltétlen elvárja.  

Úgy fest tehát, hogy egyfelől 

szükségünk van rá, 

de valami okból neki is 

szüksége lehet ránk.  

Zsille Gábor fordítása

Böszörményi Zoltán: Útmutató az örökkévalósághoz

Ha a lélek halhatatlanságát 

kutatom magamban, 

a jelen-szülte gondolatba kapaszkodom.

A test és a lélek csak addig egy, 

míg el nem választja őket 

egymástól a halál, 

mely ott van minden eddigi jelenben, 

és bennem is vigyázzban áll. 

Hirosimában, ha valaki 

farúddal üti meg a parki harangot, 

annak hangja összeköt a jelennel 

minden volt és lesz pillanatot, 

még akkor is, ha az erő, 

mellyel ezt a gondolatot gondolom, 

pusztán transzcendencia, 

ellentétben áll azzal, 

amit megtapinthatok. 

Sodródom az időben. 

Az örökkévalóságban szorongok.