Ám egyikünknek sincs folyton-folyvást
és mindig.
Nap nap után,
esztendő esztendőre is
eltelhet nélküle.
Olykor csak a gyermekkor
félelmeiben, rajongásában
telepszik meg egy időre.
Olykor csak a felismerésben,
hogy megöregedtünk.
Csak elvétve segédkezik
olyan keserves tennivalóknál,
mint bútorokat tologatni,
bőröndöket cipelni vagy
órákig gyalogolni egy szűk cipőben.
Űrlapok kitöltésekor
vagy húsdarálás idején
rendszerint szabadnapos.
Ezer beszélgetésünkből
egyben ha részt vesz,
és még ez sem törvényszerű,
hiszen többre tartja a csendet.
Ha testünk szaggatni kezd és kínozni,
lopva távozik a szolgálatból.
Válogatós fajta:
nem szívesen lát minket tömegben,
a fölényért vívott harcunktól és
zavaros ügyeinktől a hideg kirázza.
Az öröm s a bánat előtte
nem két külön érzés.
Csupán ha egybekapcsolódnak,
lesz jelenvalóvá számunkra.
Bátran számíthatunk rá,
ha végképp elbizonytalanodtunk,
és mindent tudni akarunk.
Az anyagi világ tárgyai közül
az ingaóra a kedvence és
a tükör, mely akkor is szorgoskodik,
ha senki felé nem pillant.
Honnan toppan elő s faképnél
mikor hagy ismét, nem árulja el –
ám hogy megkérdezzük, feltétlen elvárja.
Úgy fest tehát, hogy egyfelől
szükségünk van rá,
de valami okból neki is
szüksége lehet ránk.
Zsille Gábor fordítása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése