Pilinszky János: Király és királynő

Birodalmunkban sok-sok ember él, 

de mi, akár a szarvasok, 

keressük egymást éjszakánként.

Szabó Magda: Állj köztem s a világ között

Boldog bolyongó, hogy bolyongtam 

a tiszántúli homokon! 

Itt léptem első léptemet, 

nézd, felveszem, neked adom 

a hajdani talp gyönge rajzát; 

tedd el, tehozzád vitt a lábam, 

keressük eltűnt útjaim 

szülőföldem fodros porában.  

A szabadság vad erdeje 

ritkul, az országút kivillan. 

Hogy bújnám még a fák között, 

rejtőzném barlangban, odúkban! 

Segíts, ha itthagyom az erdőm, 

s nem véd szelíd vadállat, ág, 

s megint elér az emberi 

embertelen világ.  

A nyár, dússzirmú napraforgó, 

arra fordult, amerre léptél. 

Álltam sír mellett, nem riasztott,

hiszen te életet igértél. 

Vívott a páros szenvedély, 

és szikra szállt, hogy ütközött: 

ősz van. A hegyek komorulnak. 

Állj köztem s a világ között!

Szabó Lőrinc: A tél rajzai

A tél rajzolt. Száz fehér-fekete 

vázlatán a bokrok szerkezete 

s a nagy fák sok törékeny ág-boga 

oly gyönyörű volt, hó és zuzmara 

olyan dús dísz, hogy szemem-szám elállt. 

Próbáltam utánozni a csodát, 

a gondos művészetet, amivel 

szépségeiket fedeztette fel; 

de a ceruzám ügyetlen maradt. 

Hány árnyalatot, hány új vonalat 

kapott egy dőlt kerítés! És milyen 

tisztán mutatta, mily érzékenyen 

a hó a cinkék s varjak lábnyomát, 

s ahol meggyűlt, a szél örvényeit! 

Szép volt a táj, a szó, hogy: „ Havazik!”, 

még ünnep, s volt szenünk, fűteni, fánk, 

mégis borzadtam tőle: emberek 

fagytak meg télen s éhes verebek.

Sík Sándor: Győzöd-e még?

Elmondja Sinkovits Imre

**

Cudar felhők gomolyognak, 

Elkormozzák az eget. 

Jeges eső fenyeget. 

Esztendeim komolyodnak.  

Komolyodnak, feketednek, 

Fogy a piros, fogy a kék, 

Öreg legény, van-e még 

Olajod a kerekeknek?  

Győzöd-e még ezt a beste, 

Ördöghasból kivágott 

Haramia világot 

Megáldani minden este!  

Meddig győzöd egymagadban: 

Emberesre mosdani 

Képedet a mostani 

Szennyektől a csepp patakban,  

Az imádság patakában! 

Az sem a szép régi már: 

Zavaros is, el-eláll, 

(Dögöt görget mostanában).  

Meddig győzöd türelemmel 

Az Úristen türelmét? 

Futja-e még kis elméd, 

Hogy az ember mégis ember!  

Hinnél-e a Hitetőnek? 

Avagy állod: az a jó, 

Amit az Isten kiró 

Akkordmunkát az időnek?  

Érted-e még, hogy nem érted 

Ami nem is értelem, - 

De ami van idelenn, 

Mégsincs másért, csak teérted!  

(1942. augusztus)

Károlyi Amy: Gyertyák

Megsokszorozza önmagát a gyertya, 

tükörben, ablaktáblán, ajtófélfán. 

Egy élete vagy több élete van tán? 

Megsokszorozza önmagát a gyertya. 

Közöttük imbolyog az emberélet, 

tegnap még valóság, ma gyertyafény lett. 

Megsokszorozza önmagát a gyertya, 

életünk gyertyaláng, mi emberré lett. 

Szabolcsi Erzsébet: Kezedben alszik...

Kezedben alszik még napom, 

kezemben őrzöm illatod. 

Holnapról álmodik szobám, 

s bekopognak a tegnapok. 

Ködöt termett reggel a tél, 

zúzmarát szült a pillanat.            

Húzd magadra álomlepled,                                

örülj, hogy ennyi megmaradt.

Petőcz András: Mikéntha pakk

                   Cambridge-be, O-nak  

Becsomagol. A fájdalom.  

Mikéntha pakkot kapnál valahonnan. 

Így mondták régen. És az, ami van, 

nem múlik el soha. Lehetne halálos 

seb – vér ömlik belőle.  

A fájdalom beburkol, lassan.  

Magad is csomaggá alakulsz. 

És falevél-szomorúságod 

arról beszél, hogy vesztessé 

lettél – valami háborúban.  

Felveszem csonthideg kabátomat.

Petőfi Sándor: Az árva lyány

Csak egy lénnyel van kevesebb, 

Mint tennap volt, 

S nekem ugy tetszik: az egész 

Világ kiholt.   

Meghalt anyám, le is tevék 

A sírba őt: 

Lelkemből varrtam én reá 

A szemfedőt.   

Anyám, miért nem vitted el 

Életemet, 

Ha már belőle elvivéd 

Az örömet?   

Te nap valál, én sugarad. 

Itt mért hagyál? 

Hisz sugarát elviszi a 

Nap, ha leszáll.   

Beszélek hozzád; hallod-e 

A bús panaszt? 

Hiába van szóm, te, anyám, 

Nem hallod azt.   

Itt állok, ahol rajtad a 

Sír halma kél. 

S messzebb vagy mégis a világ 

Legvéginél.   

Midőn koporsód szögezék, 

Ezt rebegém: 

" Ébredj föl, kedves jó anyám, 

Édes szülém!"   

Fölkelt-e a föltámadás 

Majd tégedet, 

Kit gyermeked siralma sem 

Ébreszthetett?!   

2   

Virasztánk kínosan 

Anyám, te s én; 

Kis mécsünk reszketett, 

Haldokló éltedet 

Jelképezvén.   

Magam valék anyám 

Fájdalminál; 

De nem soká közénk 

Egy vendég érkezék... 

Jött a halál.   

Anyácskám, édesem, 

Jó szívedet 

Keze megérinté, 

S verése szűnt belé 

S hidegedett.   

Midőn közel vala 

A szörnyü vég, 

Mint hervadt fára le 

Az ősz esős köde 

Rád borulék.   

Beléd akartam én 

En éltemet 

Csókolni... s oh szülém, 

Te csókolád belém 

A tiedet!   

3   

Virágot ültettem 

Anyám sírhalmára, 

Harmat nem is kell, mert 

Könnyem csorog rája.   

Még holta után is 

Kedvét keresem én, 

Ezen virágokat 

Csak azért ültetém.   

Kedvelője volt a 

Virágoknak anyám, 

Szép intését mintha 

Még most is hallanám:   

" Szeresd a virágot 

És ne féltsd szívedet, 

Mert, ki ezt szereti, 

Rosz ember nem lehet;   

A virág s az erény 

Két atyafi-gyermek, 

Egy szívben egymással 

Nem ellenkezhetnek.   

Tudod, mi a virág? 

A földnek jósága; 

Tudod, mi a jóság? 

A lélek virága."   

Virágot ültettem 

Anyám sírhalmára. 

Le az égből, anyám, 

Tekintesz-e rája?   

Látod-e az égből 

Viruló sírodat, 

S viruló sírodnál 

Hervadt leányodat?   

Pest, 1847. március   

  

A nap gondolata

A szeretet nem valami olyan dolog, amit érezni kell; nem is valami, 

amit mondani kell; hanem valami, amit meg kell tenni.   

Fecske Csaba: Keresés

Uram már jó ideje nem talállak hiába kereslek 

mert én kereslek mint téli vad az etetőt 

volt idő mikor megmutattad magad 

ha fölnéztem az égre a te ragyogásodat láttam a csillagokban 

olyan otthonos volt a nyári éjszaka mint az anyaméh 

körülvett óvón a sötétség az esőben 

verítékező arcodat láttam emberi voltál 

megszólítható elérhető egyszerű volt veled az élet 

és most összezavarodtam hogy nem talállak 

mért bújtál el előlem legalább árnyékodat látnám 

csak egy szalmaszálat dobnál elém 

amiben megkapaszkodhatnék 

olyan kevéssel a semminél kevesebbel beérném 

Istenem add hogy legyél mindenáron 

meghallanám a némaságodat is 

nem kívánom hogy szeress csak érezzelek 

mint a vízben hozzám súrlódó halat

Leleszi Balázs Károly Szerelmi zengevény

               „Tégy engem mint egy pecsétet a te szívedre.            

               Mint egy pecsétet a te karodra; mert            

               erős a szeretet, mint a halál,            

               kemény, mint a buzgó szerelem…”                       

               (Énekek éneke; 8:6)      

Úgy érjen téged a szerelem, mint a kinyilatkoztatás, 

szent indulatával, villámcsapásával, 

mely földre terít  

minden múltbéli leselkedő árnyat. 

Földmozgást és csendet hoz magával. 

A tenger büszke morajlását 

hozza magával, s a Kert nyílásán lángpallossal őrt álló angyal 

döbbent arcmását. 

S e hirtelen támad világlármát, e istenítéletet, 

mostani életének pokrócmagányával takarja be. 

Szerelmes az öröklétrögökben találja 

meg azt az arcot, aki arra született, hogy lángra lobbantsa szívét. 

Aki szerelemes az megtanul jól és helyesen imádkozni! 

S míg imádkozik, addig az Úr munkálkodik. 

Olyanná válik a szerelmes lelke, mint egy oltár, hétágú gyertyatartó, 

lámpások olaja, szív és vesét elválasztó vonal. 

A szerelmes szíve tele van isteni álmok álmaival. 

Mindenért hálát ad. Mindent remél. Mindent hisz. Tele 

van ősbizalommal.     

A szerelem nem egyéb, mint az Isten egyik legtitokzatosabb 

titkának megélése. Mert akiknek a szívük tiszta, 

azoknak megadatik - a kinyilatkoztatás. A telt csűrök békéje. 

S ilyenkor feltárul az üvegtengeren egy égre nyíló ablak. 

Ezen megy be a szerelmes, hogy kinyilvánítsa ki született meg benne. 

És ő nem kételkedik szerelme szépségébe. 

Tudja: a szépség annak a gyümölcse, amit az élet 

tanításából nyertünk és megértettünk. 

Mert a legfontosabb dolog a szerelemben: a tisztaság és hűség.     

A szerelmes a szív áttetsző ablakán lép be, 

s ezután az asszony, aki hallja szárnyaló énekét, 

örökre e dallal az ajkán, úgy lángol, 

mint a szentély éjszakai öröktűze. 

Az asszony hallgatja, míg aranyozott libánusfa ágyában 

szendereg, átváltozik szerelme énekévé. 

Ezután felserken és elindul és egy testté lesz szerelmesével. 

Hit által megragadják a pillanatot, ami adatik nekik, 

máshonnan. És a két test összeforrt ütemes ritmusa egyetlen 

történelem előtti, édenkerti örömöleléssé válik, 

mely mély és igaz - mert látta Isten, hogy igen jó.     

És ők énekelnek és dalolnak és ujjonganak

a fény háromszögében. 

A férfi szerelmes lelkével simogatja a szeretett nő lelkét. 

És a nő befogadja, és szelíden visszasimogatja párját 

az ő szerelmes liliomlelkével. Mindenestül befogadja, 

elhalmozza és dédelgeti egész asszonyi lényével a férfit. 

Ekkor egy égi ablakon át bebocsátást nyernek a láthatatlanba, 

s ők összeölelkezve mennek, 

míg odafent a mennyben a szerelmes férfi 

és a szeretett asszony eggyé forrt csendje 

együtt kelti éltre az édeni emberpár 

első ölelés utáni csendjét, 

s még bűntől mentes szerelmét.

Tóth Viktória: Harmat

„...az ég harmatot hint.” 

     5 Mózes 33,28c        

     Ahogyan a nyár átfordul őszbe, úgy tapasztalhatunk reggelente egyre több harmatot. Vannak olyan nyári reggelek, hogy szinte semmilyen nedvesség nincsen a növényzeten, de ez ősszel teljesen megváltozik. Számomra az ősznek az egyik jele a reggeli harmat és a köd.  

     Soha nem gondolkodtam még el a harmaton, mint ahogyan az esőn sem, de egyik reggel Isten egy áhítaton keresztül megállított és ezen kezdtem el gondolkozni egész nap. Utána néztem lexikonokban is, hogy mi micsoda tudományosan, és ami nagyon megragadott, az a harmat egyik jellemzője volt: nem hulló csapadék. Míg az eső lehull az égből, a harmat nem hull. „Rendszerint éjszaka vagy hajnalban alakul ki, amikor a földközelben harmatpont alá hűlő levegő vízgőztartalma kicsapódik.” Egy csoda, hogy van. Ezt is Isten teremti, az embereknek ebbe sincs beleszólása, mint ahogy az eső kialakulásába sem. A harmat viszont szinte érezhetetlen, láthatatlan, mégis létezik és nagyon nagy áldás ez a növényeknek.  

     De vajon lelki értelemben, hogy vagyunk a harmattal? Mindig Isten áldás esőjére várunk, ezért imádkozunk, hogy Isten Szentlelke által munkálkodjon, legyenek ennek látható jelei. De vajon az Ő szeretetének harmatcseppjeit észrevesszük-e?  

     Mik lehetnek ezek? Bármilyen kis dolog, amiben észrevesszük Isten kezének munkáit: egy ölelés, egy mosoly, egy visszajelzés a szolgálatunkról, Isten reggeli üzenete a számunkra…  

     Neked vannak-e ilyen harmatcseppek az életedben? Meg vagyok róla győződve, hogy mindenkinek van, csak észre kell vennünk. Meg kell állnunk és meglátni, mint ahogy a harmatcseppeket is észre kell vennünk reggelente.  

Forrás: Napi Ige és gondolat

Béres Ferenc: Tavaszköszöntő

Fagy nélkül mit ér az otthon melege?  

Éjszaka nélkül semmi a napsugár.  

Munka nélkül a dolgos kéz tenyere…  

Haza nélkül az egész föld sivár.  

Ha nincsenek könnyek, mi az az öröm?  

Ha nincs veszteség, mondd mi a győzelem?  

Magány nélkül mit ér a család?  

Eleven test híján mi az a tetem?  

Ha gonosz nincsen, mondd mi az Isten!  

Balszerencse nélkül semmi az áldomás.  

Hulló szirmok nélkül bimbózó virág sincsen…  

Nagypéntek nélkül, nincs feltámadás!

Szép Ernő: Gyermekjáték

Mikor én kis fiú voltam, 

Kis lovon nem lovagoltam, 

Nem volt nékem ponnilovam, 

Ponnilovam, 

Ponnilovam, 

Pedig de szép, mikor rohan.   

Ponnilovon sose ültem, 

Kis biciklin se repültem, 

Nem volt szép kis kerékpárom, 

Kerékpárom, 

Kerékpárom, 

Pedig de jó rajta nyáron.   

Nem volt nékem mesés könyvem, 

Nem volt csak iskolás könyvem, 

Pedig de jó otthon este, 

Otthon este, 

Otthon este, 

Lapozni ábrát keresve.   

Sohase volt cifra kockám, 

Kis kastélyom meg tornyocskám, 

Kis hajóm meg kis vasútam, 

Kis vasútam, 

Kis vasútam, 

Én utazni sose tudtam.   

Én nem kaptam kardot, csákót, 

Sárgarézbül messzilátót, 

Sose vittek hippodromba, 

Hippodromba, 

Hippodromba, 

Jó, hogy lyukas volt a ponyva.   

Az a ponyva szétment régen, 

Elmúlt az én gyermekségem, 

Én már régen felserdültem, 

Felserdültem, 

Felserdültem, 

A nagyok közé kerültem.    

Én játékot már nem kérek,  

A sok gondtól rá se érek,  

De meghalok én is egyszer,  

Én is egyszer,  

Én is egyszer,  

S a mennyországba megyek fel.     

Kiállok majd a tejútra,  

Arra visz az isten útja.  

Az ujjamat majd felnyújtom,  

Majd felnyújtom,  

Majd felnyújtom,  

Ha elsétál a tejúton.     

Észrevesz az isten engem,  

Megszólalok a nagy csendben:  

„ Kérem, én még nem játszottam,  

Nem játszottam,  

Nem játszottam,  

Játszani szeretnék mostan."     

Megfogja majd a kezemet,  

Angyalok közt maga vezet  

Szegény gyerek otthonába,  

Otthonába,  

Otthonába,  

Mennyei gyerekszobába.     

Megkapom ott kardom, csákóm,  

Sárgarézbül messzilátóm, 

Képeskönyvem, cifra kockám, 

Cifra kockám, 

Cifra kockám, 

Lesz kastélyom meg tornyocskám.   

Ami nem volt, lesz ott jócskán, 

Kis vasútam, meg hajócskám, 

Élvezem majd minden reggel, 

Minden reggel, 

Minden reggel, 

Millió szegény gyerekkel.   

Hogyha kedvem abba telik, 

Ponnilovam megnyergelik, 

Kis biciklim előhozzák, 

Előhozzák, 

Előhozzák, 

Úgy járom a mező hosszát.   

Égmezőben alkonyatban 

Szép pillangót fogok ottan, 

Ujjamon lesz aranypora, 

Aranypora, 

Aranypora, 

Le nem mosom róla soha.

Cseri Kálmán: Megbocsátás

Legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasak, bocsássatok meg egymásnak, 

ahogyan Isten is megbocsátott nektek a Krisztusban.  

Ef 4,32  

     Jó lenne, ha minél kevesebb terhet vinnénk át a következő esztendőre. Nagyon fontos lenne az, hogy semmi feleslegeset ne vigyünk magunkkal. Például semmi sérelmet, keserűséget, bosszúvágyat, megbántottságot, haragot. Ma este mindezt lerakhatjuk az Úr Jézus lábaihoz. Vagy kép nélkül: mindezt szívből megbocsáthatjuk azoknak, akik ebben az évben bármit is vétettek ellenünk. Minden kárt, kellemetlenséget, keserűséget szívből megbocsáthatunk.  

     Sokáig imádkoztam és gondolkoztam, hogy miről legyen szó ma este, és nem tudtam kitérni ez elől. Isten különös hangsúllyal ezt helyezte a szívemre a személyes magatartásomat illetően is, és mint a gyülekezetnek szóló üzenetet is, hogy erről a páratlan nagy lehetőségről ne feledkezzünk meg, mielőtt véget ér ez az esztendő, hogy meg lehet bocsátani egymásnak. Sőt a Biblia nemcsak mint lehetőségről beszél erről, hanem a hívőknek egyszerűen parancsba adja. Ezt olvastuk itt: " bocsássatok meg egymásnak úgy, ahogyan Isten is megbocsátott nektek a Krisztus Jézusban."  

     Ha valaki nem akar megbocsátani, abba bele lehet betegedni, láttam erre példákat. Ha valaki megharcolja ezt, és eljut oda, hogy mivel Isten mondja, kész vagyok, mivel Ő megbocsátott nekem, én is kész vagyok megbocsátani mindenkinek, különösen annak, akitől nagyon fájó sértést kaptam, az ilyen emberek felszabadulnak, szárnyakat kapnak és a hitben is megújulnak.  

     Sokféleképpen tudjuk megbántani egymást akaratlanul is és szándékosan is. Ezek a bántások néha fájó sebet ütnek az embernek a lelkén. Lehet, hogy valami nagy csalódás ért az idén valakit. Lehet, hogy anyagi vagy erkölcsi kárt kellett elszenvedni és pontosan tudja ki miatt. Vagy valami megaláztatásban volt részünk. Vagy kibeszélték azt a titkunkat, amit hogy megkönnyebbüljünk, rábíztunk valakire. Hátba támadt az, akiről nem is gondoltuk volna. Vagy éppen a baj közepén hagyott magunkra az, akiben pedig bíztunk. Visszaéltek a helyzetünkkel, a gyengeségünkkel. Valaki nem tartotta meg a szavát, és ez nagyon kellemetlen, több mint kellemetlen volt. Vagy megszegte ígéretét. Megrágalmaztak esetleg nyilvánosság előtt, és ott álltunk védtelenül és védhetetlenül.  

     Nem lehet felsorolni azt, hogy milyen sokféleképpen vagyunk képesek vétkezni egymás ellen. És mindenki elkövethet ilyen bűnt, még a házastársunk is. Nem beszélve a volt házastársról. A gyerekek, a szülők, a testvér és az ellenség, a főnök és a beosztott, a szomszéd és a különböző közösségek vezetői, ahova tartozunk, beleértve az egyházat is. Az országnak a felelőtlen felelősei. Bármilyen oldalról és sokszor váratlanul érhet minket ilyen bántás. És óhatatlanul keserűség, vagy rosszabb esetben bosszúvágy ébred az ember szívében. Úgy érezzük, hogy aki megbántott, az adósunk lett. S miközben tiltakozik a lelkünk ellene, mégis ott fortyog bennünk a tehetetlen düh - nagyon szép ez a magyar kifejezés: méreg -, és ez ténylegesen mérgezi az ember életét. Megrontja kapcsolatainkat, tönkreteszi az örömünket, megzavarja az éjszakai pihenésünket, megterheli az idegrendszerünket, és az egyébként is nagy feszültséget értelmetlenül növeli.  

     Van, aki széltében-hosszában híreszteli az elszenvedett bántásokat. Van, aki hallgat róla, de belül háborog, és esetleg emiatt lyukad ki a gyomra, vagy lesz aritmiás a szíve. Mindenképpen sok kárt okoz ez annak, aki magában tartja.  

     Ezért tartotta Jézus Krisztus olyan fontosnak azt, és többször visszatért erre, tanított róla, példázatot mondott ennek az érdekében, hogy a megbántott emberek számára van egy óriási nagy lehetőség, ami magunktól nem jutna eszünkbe. Nemcsak az, hogy visszaüssön, nemcsak az, hogy valami módon megtorolja, vagy tehetetlenül fortyogjon, hanem elengedheti a tartozást. Meg lehet bocsátani.  

     A Hegyi beszéd egyik legmeglepőbb jézusi tanítása ez. Azt mondja: megmondatott a régieknek, hogy ne úgy, mint ahogy Lámek tette, hogy önbíráskodással a többszörösét adta vissza, de még csak az sem kötelező úgy, hogy szemet szemért, fogat fogért, ahogy a mózesi törvény szabályozta ezt, hanem lehetséges, hogy megbocsátotok. Lehetséges, hogy pofon vágnak jobbról, és odatartod a bal orcádat is. Ez teljes képtelenség, embernek ilyen nem jut eszébe. Ilyenre csak az Úr Jézus tudott először is példát adni, aztán tanítást is adni.  

     Van ilyen lehetőség, hogy megbocsátani, és ennek az alapja az, ahogyan az Isten megbocsátott nektek a Krisztus Jézusban. Vagyis feltétel nélkül, ahogy Ő megbocsátott.  

     Éppen ezért azt nézzük meg ennek az évnek utolsó estéjén, hogy a Biblia tanítása szerint mit is jelent megbocsátani, ki tud megbocsátani, és hogyan kell megbocsátani.  

Mit jelent megbocsátani?  

     Azt, hogy egyszer és mindenkorra feladja az ember a megtorlás igényét és jogát. A megbocsátás ellentéte a megtorlás és a bosszú. Az bocsátja meg az ellene elkövetett bűnöket, aki kijelenti: nem tartozol nekem. Mintha megfizetted volna, úgy tekintek rá. Megszűnt a tartozás, nem áll ott közöttünk, és soha többé nem fogom említeni. Mintha nem lett volna. A Biblia így beszél Isten megbocsátásáról. 

     Éppen ezért világosan látnunk kell, hogy a bibliai megbocsátás nem az érzéseknek a teljesítménye. Még csak nem is az értelmi belátáson alapul, hanem az akarat dolga. A Biblia tanítása szerint a megbocsátás a hívő ember számára engedelmesség. Hitből való engedelmesség. A hívő életben egyébként is világosan látnunk kell ezt a hierarchiát, hogy érzések, értelem és legfelül a hit. (Ez nagyon fontos a szerelemnél is. A szerelem nem valami elemi erő, ami magával sodorja a tehetetlen embert. Az érzései felett uralkodnia kell az értelmének, afelett meg uralkodik a hite, vagyis az Isten igéjének való engedelmessége. Így kerül a helyére aztán minden: a nagyon fontos érzések és az Istentől megvilágosított értelem.)  

    Ez a megbocsátásnál is így van. Ezért nincs semmi szerepe a megbocsátásban annak, hogy van kedvem hozzá vagy nincs. Ha én Úrnak vallom az én Uramat, akkor engedelmeskedni tartozom neki. Ő azt mondja: bocsássatok meg egymásnak, ahogy az Isten megbocsátott nektek a Krisztus Jézusban. Ez a feladat. Akkor lássak hozzá! Isten világosan látja, hogy mi jó mindkettőknek; és Ő ezt a hívőnek mondja, a hívő a hitével ezt meg is értheti, akkor most már az engedelmesség van hátra.  

     Megbocsátani tehát azt jelenti, hogy kész engedelmeskedni a hívő az ő Urának, és nem lépteti elő önmagát bíróvá, aki ítélkezni akar, sem ügyésszé, aki folyamatosan vádolja a másikat, aki őt megsértette, hanem tudja, hogy ő is ugyanolyan bűnös, mint az, csak ő már kegyelmet nyert bűnös. Neki is le kell ülnie a vádlottak padjára, ahol ugyan kegyelmet kapott Istentől, de ezzel nem kerülhet fölé annak, aki ellene vétkezett.  

     Ha tehát valaki, aki Istentől már bűnbocsánatot kapott, mégis bosszút forral magában, elégtételt követel, vagy akár csak rosszat mond arról, aki vétkezett ellene, vagy sajnálja és sajnáltatja önmagát, az engedetlen, mert hálátlan azért a kegyelemért, amit ő is érdeme nélkül kapott. Az ilyen hívő önmaga ellen imádkozik, amikor elmondja a Mi Atyánk-ot, hogy tudniillik bocsásd meg a vétkeinket, úgy, ahogy mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek.  

     Egyébként nem önző szempont, ha azt is látjuk, hogy nekünk is jobb, ha megbocsátunk. A megbocsátás felülemeli az embert mindig a helyzeten. A harag és a keserűség lehúz, és nem tud az ember emelkedetten gondolkozni, és helyesen ítélni. Aki haragszik és konzerválja magában a sérelmeket, a keserűséget, az rab. Kényszer gondolatok és kényszer indulatok kínozzák. Aki megbocsátott, az szabaddá válik. Teljesen független attól, hogy ki mit tett ellene, ki mit szól hozzá. Független a maga gyengeségétől is, felülemelte őt önmagán az Úr Jézus. A megbocsátás mindig győzelem önmagunk felett, vagy pontosabban: Jézus győzelme bennünk.  

Ki tud megbocsátani?  

     Leginkább az, aki tisztában van azzal, hogy neki mi-mindent bocsátott meg már Isten. Az nem tartja számon kicsinyesen mások vele szembeni tartozását, aki tudatában van annak, hogy mekkora tartozást engedett el neki Isten. Annak könnyű megbocsátani, aki tudja, hogy egyedül azért kaptunk bocsánatot minden bűnünkre, mert a bűn nélküli Isten Fia, az Isten Báránya, Jézus Krisztus a kereszten elszenvedte a mi igazságos büntetésünket. Akinek ez nemcsak az eszéig, hanem a szívéig hatol, és átjárja az egész lényét, annak a szívében mérhetetlen hála ébred. Az egyszerűen szégyelli magát, ha haragot akarna tartani, és megtapasztalja, milyen gazdag lett a megbocsátásban. Telik neki elengedni mások adósságát, hiszen neki sokkal többet engedett el annál Isten.  

     Ezért írja itt Pál apostol, hogy ez a mérce: " Bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek a Krisztus Jézusban."  

Hogyan kell megbocsátani?  

     Jézus Krisztus hosszú példázatot mondott egyszer arról, hogy a király milyen nagy adósságát engedte el egyik szolgájának, és az ezek után az utcán fojtogatni kezdte az egyik kollegáját, aki egy kis összeggel tartozott neki. Ennek a záradékaként mondja Jézus, hogy súlyos büntetése lesz mindannak, aki nem tudja szívből megbocsátani azt, amit ellene vétettek. Szívből. Nem felszínesen, nemcsak úgy tessék-lássék, nem egy odavetett hányaveti mondattal, hanem őszintén, megharcolva, egyszer és mindenkorra. És úgy, hogy az soha többé nem választ el attól, aki vétkezett ellene.  

     És ha nem tudom elfelejteni? - szokták kérdezni az emberek. Elfelejteni nem olyan könnyű, és nem lehet parancsra elfelejteni sérelmeket. Elhatározom, hogy mától kezdve nem jut eszembe többé. Ez butaság. Eszembe fog jutni. De az igazi megbocsátás nem azt jelenti, hogy nem jut többé eszembe, hanem ha eszembe jut, az sem mérgezi a kettőnk kapcsolatát. Nem áll ott közöttünk, és amiatt nem lesz más a véleményem arról a másikról, és nem rontja el a kedélyemet sem.  

     És ha nem kér bocsánatot? Akkor is meg kell bocsátani. Ha a megbocsátás az akarat dolga, akkor ez független attól, hogy ő mit kér és mit nem kér. Lehet, hogy ő nem is látja bűnnek azt, amit ellenem elkövetett, csak én szenvedek miatta. Azt előbb-utóbb meg kell látnia, de nem a sértett fél alkalmas arra, hogy meggyőzze őt erről. Majd valaki megvilágosítja neki, vagy Isten rávezeti. Ez a legmeggyőzőbb. Függetlenül attól, hogy kér bocsánatot vagy nem, a független szabad ember képes és kész megbocsátani ezt is. És soha többé nem emlegeti.  

     Van egy szellemes, talán túlságosan hétköznapiasan fogalmazott angol közmondás, amiben nagy igazság van. Így hangzik: ha eltemettél egy kutyát, ásd el vele a farkát is. Miért? Mert amíg az kilóg, újra elő lehet rángatni. Még ha bűzlik, akkor is. És ó, de sok kárt okozunk az ilyen kutyafarkakkal. Az ismét felhánytorgatott sérelmekkel, amiket állítólag megbocsátottunk, de nem ástuk el a farkát is.  

     Arról, ahogyan Isten megbocsát nekünk, a Biblia azt mondja: Ő nem emlékezik meg többé a mi bűneinkről. Nincs a Bibliában ilyen, hogy elfelejti a bűneinket. Isten nem felejt, az emberi tulajdonság. De noha nem felejtette el, nem emlegeti soha többé. Mintha nem történt volna. Ilyen képeket használ maga Isten, amikor a bűnbocsánat komolyságát, radikalizmusát tanítja a benne hívőknek, hogy mint ahogy a szél elfújja a felhőt, volt, nincs, azt nem lehet újra összetákolni. Vagy azt mondja: a ti bűneiteket a tenger fenekére vetem. És az ott leül, és soha többé onnan senki ki nem halászhatja. Nem emlékezik többé a bűneinkre. Ezt a képességet kell elkérnünk Istentől, és ezt viszont Ő adja, hogy a megbocsátott bűn ne befolyásolja többé két embernek vagy csoportnak a kapcsolatát.  

     A Biblia arról is beszél, hogy aki nem akar megbocsátani, az megreked a hit útján. Mert ökölbe szorított kézzel nem lehet sem imádkozni, sem kezet fogni, sem simogatni, sem ajándékot elfogadni, sem ajándékot továbbadni. Ezért tartja olyan fontosnak Isten igéje, hogy ha néha ökölbe rándul is a kezünk, mert olyan váratlan rúgás vagy ütés ért bennünket - és ennek ki vagyunk téve mindnyájan -, tanuljuk meg kisimítani az öklünket, esetleg a másikkal összekulcsolni, vagy áldásra kinyújtani. Jézus ilyen hajmeresztő parancsokat ad: aki rólatok rosszat mondott, arról ti mondjatok jót. Aki nektek ártott, azzal tegyetek jót. És aki üldöz és kellemetlenkedik, azért tanuljatok meg imádkozni. A megbocsátásnak ilyen magas iskolájába segíti el az Úr Jézus azokat, akik készek neki engedelmeskedni.  

     Azzal tisztában kell lennünk azért, és itt semmit ne idealizáljunk (a Biblia nem romantikus olvasmány, hanem nagyon is a valóság talaján áll), hogy aki ellenünk vétett, annak a vétkét nem szabad kisebbítenie a sértettnek. És főleg a megbocsátás nem azt jelenti, hogy igazolom az ő vétkét, vagy azt mondom: á, semmi, semmi. Az igenis fájt, rosszul esett, kárt okozott. De ugyanilyen komolyan veszem azt is, hogy elengedtem az adósságot, és megbocsátottam neki.  

     Boldog tapasztalata minden embernek, aki ezt gyakorolja, hogy a kölcsönös megbocsátás, amire például egy házasságban lehet példa, mennyire megerősíti két embernek vagy két közösségnek a kapcsolatát. Hogyan növeli a bizalmat a másikban, amikor nem két egymást vádoló ügyész áll szemben egymással, hanem az igaz Bíró előtt két kegyelmet talált bűnös, akik mindketten bocsánatra szorultak, bocsánatot kértek és kaptak, és ezek után így kezdhetnek újat. De ennek is őszintének kell lenni, úgy ahogy Jézus mondta: szívből.  

     Ne feledjük el, hogy a Biblia tanítása szerint a megbocsátás nem alkalmi hőstett, hanem életforma. Folyamatosan meg kell bocsátanunk. Aki folyamatosan Isten kegyelméből él, akiben friss az, hogy egy napomat sem tölthetném el az Ő irgalmas bűnbocsátó szeretete nélkül, annak nem esik nehezére elengedni mások adósságát. Az tud irgalmas lenni. Mert ilyen fontos jelzőket sorolt fel itt az apostol: "legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasak, bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek a Krisztusban."  

     Isten nekünk feltétel nélkül bocsátott meg. Nem azt mondta: majd, ha megjavulsz, akkor megbocsátom az előzőket. Vagy: ha valami bizonyságát adod a jó szándékodnak, hogy valameddig juss el saját erőből is, utána majd kapsz felülről való erőt. Nem! Ő a bűnbánó bűnösnek feltétel nélkül ad bocsánatot, és ezt várja tőlünk is.  

     Ezért mond Jézus ilyen nagy számokat: Péter azt hitte, valami nagyon nagyot mondott, mikor azt kérdezte: még hétszer is meg kell bocsátani annak, aki engem megbánt? Jézus azt mondta: á, nem! Hetvenszer hétszer is. Végtelen sokszor. Erre ember a maga erejéből képtelen. Egyebek között ez is odakényszerít minket a mi Megváltónkhoz, mert Jézus viszont képessé tud tenni ilyen magunkfajta embereket.  

     Hadd fejezzem be egy megrendítő történettel, amit valahol olvastam. Valahol Dél-Amerikában történt, hogy két ellenséges törzs állandó harcban állt egymással, és mivel a vérbosszú kötelezte őket, nem ért véget az öldöklés. Már-már az a veszély fenyegetett, hogy kiirtják egymást. Legalábbis nagyon sok fiatal férfi esett áldozatul ennek a szörnyű gyilkolásnak. Voltak már keresztyének is közöttük, és ezeknek elviselhetetlen volt, hogy nem tudják leállítani ezt az öldöklést.  

     Egyszer sikerült elérniük, hogy leültek a felelősök, és nagy béketárgyalásba kezdtek, mert józan ésszel mindkét társaság látta már, hogy ez oda vezet, hogy kipusztítják egymást, ennek valóban nincs értelme. De az utolsó mindig azt mondta: ezt nem lehet megtorlás nélkül hagyni, a vérbosszú kötelez. Lényeg az: megegyeztek, hogy itt most lezárjuk. Innentől új kezdődik, és abbahagyjuk ezt az ostoba öldöklést. Ahogy megegyeztek, eldördült egy lövés. Az emberek megijedtek: ilyen rövid életű volt a béke? Kit talált el? De nem szólt senki. Jaj, de jó! Akkor mégis csak megpróbálunk békességben élni. 

    Feloszlott a népgyűlés, hazaindult mindenki. Kiderült azonban, hogy az egyik törzsfőnöknek a fia, egy fiatal keresztyén nem tudott felállni. Őt találta el a lövés. Az apja ráförmedt: miért nem szóltál, mikor kérdezték, legalább akkor mindenki láthatta volna, hogy most mi következünk. A fiú csak ennyit mondott: éppen ezt akartam elkerülni, hogy mi ne következzünk. Valakinek kell utolsónak lenni. Valahol meg kell állítani a vérengzést. Kell lenni olyannak is, hogy nem követi megtorlás a sérelmet.  

     Mi tudunk valakiről, aki úgy halt meg, hogy nem követte megtorlás azt, hogy meggyilkolták. Ő, amikor rabszolgahalállal a keresztre feszítették, még ott is azokért imádkozott, akik meggyilkolták: Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek. Még ott is az ellenségeit mentegette. Jézus Krisztus a benne igazán hívőknek ezt a lelkületet, ezt az erőt, és ezt a lelki gazdagságot tudja adni, hogy tudnak elengedni tartozásokat, hogy vége legyen az öldöklésnek.  

     Hadd fejezzem be egy közismert versidézettel. Villonnak a Haláltánc balladája Faludy György szép fordításában így fejeződik be:  

- A földbe térünk mindahányan, 

s az évek szállnak, mint a percek, 

kiontott véred harmatával 

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!  

És akkor mi is tudunk majd irgalmasok lenni.