hiszen tavasz lepte a kerteket,
fény kergetett az utcán, árnyék űzött;
nem vetted észre, hogy kerestelek,
tűvé tettem érted a kincses várost,
megzavartam az álmod, ébrenléted
szótlan üzenetekkel vettem célba,
feltámadt bennem álmok maradéka,
várkisasszonyok vas keserűsége,
nem múlt el többé, partjaim elérte.
Semmit nem vettél észre. Éldegéltél.
A nyugtalanság izzó jelei
nem hagytak békén, utamra eredtem;
nem hagytalak békén -, végtére mégis,
csak mint pohár italra, lám betértél
a könyvek, elfojtott szavak közé.
Fakókörmű, halk manesek közé.
Lehetett tudni, az idillnek vége,
s még mielőtt tavasz jönne a télre,
kiszáradnak a fák, a rózsabokrok.
(S ha volt is tűz, hűvös feleleteddel,
már józan pillantásoddal eloltod!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése