amit torkomra ráfon
e nyári ítélethozás
sugarakból, virágból.
Szomjuk nem lehet oltanom.
A nagy forróság földönt.
Az ég, a kéklő oltalom,
itt züllik a mezőkön.
Befele lát már csak szemem,
de így is egyre látom:
tétova lepke, szerelem,
izzik egy zöld faágon.
A nyár, bokáig meztelen,
kövek parazsán lépdel.
Közelről asszonyarca van.
Mint te, olyan egészen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése