Ez a nap,
amikor megérkezik a hír,
hogy meghalt egy közeli személy, egy barát,
vagy valaki, akit nem ismertünk, csak a távolból csodáltunk
– az első pillanat, az első órák: ő már nem él,
ez biztosnak tűnik, végérvényesnek, talán még
hivatalosnak is, hitelt adunk (nem szívesen) a hírnöknek, aki
kétségbeesetten értesít minket telefonon, vagy a rádióállomás
szenvtelen bemondójának, mégsem tudjuk elhinni,
a világon semmiért nem tudjuk elfogadni,
hiszen még nem halt meg (számunkra), korántsem halt meg,
ő már nincs, de még nem tűnt el
örökre, ellenkezőleg, van, léte legerőteljesebb
pontján lép elénk, még növekszik,
jóllehet már nincs, még beszél,
jóllehet már elnémult, még győzedelmes,
jóllehet már vesztett, elvesztette a harcot – mivel?
az idővel?, a testtel? –, de nem, ez nem igaz, győzött,
elérte a teljességet, a lehető legnagyobb teljességet,
oly teljes, olyan hatalmas, kiváló, hogy nem fér el
az életben, szétrobbantja az élet törékeny edényét,
kimagaslik az élők közül, mintha más anyagból
alkották volna, a legkeményebb bronzból,
és ugyanabban a percben elkezdünk találgatni,
félünk, kapkodva beszélünk, tudjuk,
máris megérkezik a csend
és az erőtlen sírás.
Zsille Gábor fordítása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése