Homlokom tele kőzúzással, vérrel,
kis lelkek köve milliószor ért el,
de sohse dobtam mással vissza őket,
mint édes, puha, krisztusi kenyérrel.
Uram, Te láttad:
Foszlós-belű volt, fehér és igaz,
haragviszonzás s békét lehelt mégis,
meleg illata csupa ős-poézis,
s az őrjöngőnek fékező vigasz.
Uram, most kérdem:
a világon torz gyűlölet arat.
Állok ostoros kőzápor alatt,
de hogy töltsem be akkor majd igédet,
ha – énnekem már kenyér sem marad?…
(Szatmár, 1926. február)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése