Kassák Lajos: Az öregség két arca

Kedvesemtől jövet egy erdőn haladtam át
s ekkor észrevettem, hogy a végtelen árnyékban
egy öreg, mogorva angyal lépeget mellettem.
Ki ez a vándor, hogy ennyire hasonlít rám?
Nem szóltam hozzá, alig hallhatóan csak sírtam
ahogyan a balga vénemberek hullatják
színtelen és sótalan könnyeiket.

És lásd, kedvesem, azóta sem öregedtem meg
lassan az erdőből is kijutottam s úgy érzem
maholnap ugyanolyan vidám és ártatlan leszek
amilyen bohó gyermekkoromban voltam.

Szabó Magda: Madár

Azt kérdezed, hogy ki vagyok,
micsoda kis lélek vagyok,
ki ablakodon kopogok,
és mint a gránát, tüzelek,
és lengek-ingok-libegek,
és hámba fogom a szelet,
és hintálom a levelet,
összekuszálom a leget,
s azt a suttogó szövetet,
amit a hajnal tereget,
min villogás az erezet?

Vagyok az élő suhanás,
vagyok az élő zuhanás,
lengés vagyok, kerengés,
zengés meg visszamerengés
arra, amiről azt hazudod,
azt hazudod, hogy elfeledted,
ám én megszólalok feletted,
ám én átsuhanok feletted,

megvillantom szárnyaimat,
a selyem kardokat,
melyek átmetszik az eget
és hazugságodat,
és akkor már tudod,
akkor rögtön tudod,
hogy az angyal vagyok,
aki gyerekkorodban
úgy magadra hagyott.

Kiss Ottó: Porhó

Ma nagy hó volt,

apa jött értem az óvodába,

és ahogy mentünk hazafelé,

megpróbált hóembert gyúrni,

de megint nem sikerült neki,

porhóból nem lehet, mondtam,

mire magyarázni kezdett,

hogy persze, tudja ő,

csak azt nem tudja,

hogy mért nem sikerül

legalább egyetlenegyszer,

hiszen az Istennek

nemhogy a porhóból,

de még a porból is sikerült

igazi embert.

Persze, lehet,

folytatta apa,

hogy az Isten

nem is a saját képére

teremtette az embert,

mert ha így lenne,

akkor az ember is tudna

legalább egy hóembert

teremteni a porhóból,

de apa azt persze

nem vette észre,

hiába álltam elé,

hogy én vagyok az az ember,

akit Isten segítségével

még neki is sikerült

a saját képére

megteremtenie.

Szabó Magda: Elfogadlak

Ki vagy te, aki visszafogtad
futásomat?
Mért vagy erősebb, mint az ösztön,
mely mást mutat?
Iszonyodásom menedékét,
mért szegetted velem a békét,
amelyet a földdel kötöttem,
hogy bírjam, ha föld lesz fölöttem?
Szóba se álltam az idővel,
most alkuszom vele;
hiába érzem, hogy vulkán e föld,
hogy füstöl krátere,
riadozó álmom felett
neveli suta magzatát, lebeg
az együgyű reménység,
hogy te meg én s a jegenyék talán,
akik hallgatták vad szívünk verését,
mi mégis, mégis, mégis...
ó, talány,
ki fejt meg téged?
Ha körülnézel, kiborul a táj,
feldőlt kosár,
mikor mosolyogsz, jó mezőn
futkos valami nyáj,
ha megszólalsz, felemeli fejét
a folyó, úgy lesi beszéded.

Téged szeretlek? Téged, vagy a
mindenséget?
A karcsú hegyek hajlatán
úgy lebben, mint a láng
ez a hajlékony, nyári éjszaka.
A ház. Haza. Világ.
Futni szeretnék, be az éj alá.
Ki van ott, aki hív?
Ha láthatnál most szívemig!
Milyen zavart e szív.

Én nem örömökre születtem.
Neked mért örülök?
Rég nem lehetnek terveim.
Most mire készülök?
Bokám és útjaim szilárdak.
Most miért szédülök?
Jaj, mennyire félbemaradtam!
Hát mégis épülök?

Még nem tudom, mi vagy nekem,
áldás vagy büntetés.
De elfogadlak, mint erem
e lázas lüktetést.
Hát vonj a sűrű méz alá,
míg szárnyam-lábam befenem,
s eláraszt villogó homállyal
az irgalmatlan szerelem.

Balla Zsófia: Ahogyan élek

Újra, csak újra megtérek,

nem akarok más lenni,

(félek)

mint ami lenni szeretnék.

Ahogy élek, az a hazám.

Szentmihályi Szabó Péter: Félelem

 Félek, hogy megtudom, a gyilkos
hány cukorral issza kávéját,
és megbocsátok neki.

Félek, megismerem a szajhát,
hogy anyját szereti,
és megbocsátok neki.

Félek, meglátom az ellenséget
latrina felett guggolva,
és nem tudom lelőni, mikor
gyenge, és nadrágját letolja.

Félek, hogy nem ütök soha vissza,
hanem mosolygok,
hogy emberré enyhítsek mindig
egy ütéstől torz arcot.

Félek, hogy a kedveseim
én küldöm el, ha mennek,
mert nem akarok áldozatot
az én örömömnek.

Félek, csak magammal gyűrkőzöm
irgalom nélkül, halálig,
hogy engem is megszánjon néha
az a másik.

Csoóri Sándor: Sose volt a világban akkora csönd

                      Lászlóffy Aladárnak

Mi kellett volna nekünk,
    fanyar barátom?
Sötétebb esték? Sötétebb szobák?
Alagutak? Barlangok? Üvegkoporsók
zsúfolásig megtömve fekete pacsirtákkal,
hogy sírjunk és nevessünk is
    a mindennapos tébolytól,
mint az a gólyalábakon
lépkedő, bolond festő,
aki mindenkor tudta,
mikor ér véget egy-egy földi korszak?
Lenyűgöző volt, ahogy nézni tudott.
    Ha akart,
kiirtott minden fát a közeléből
és kósza népekkel táncoltatta körül azt az egyet,
amelyet könyörületből mégis meghagyott.
    És hátán hozta
mindig a vihart a Hortobágyra,
hátán a vízesést is a hegyekből.
    Sokszor gondoltam rá,
hogy egyszer megszólítlak benne téged,
de sose volt a világban akkora csönd,
   hogy jutott volna időm erre is.

Parancs János

"S amit kevesen hisznek el a Földön,

annak tudatában élek és cselekszem"

Mezei András: Fogadalom

Megyek az Időkig veled,
a Múlhatatlanig megyek
bekötve Isten batyujába
csillagostul a tereket

szolgálattévő angyalokkal,
hogy ott is őriztesselek
világnyi maradék porban is majd
szelíd kezedhez intsenek.

Bella István: És úgy éltem

Soványodtak a csillagok testemben,
a fényesség lehamvadt rólam,
csontig-meztelen, fagyokra estem,
s elmerültem, didergő kő, a tóban.

És úgy éltem, mint az ágrólszakadt,
mint a halálról lemetszett.
Négyágú-kés járt bordáim alatt,
emberpróbáló kín növesztett,

de kibírtam. Nem volt könyörület.
Gyémánt karcolta agyam, a világ,
s az emberek szemébe üvegezett.

Most ablak vagyok, végtelenbe tárt
pilláik között ömlik rajtam át
fényességük, a lelkiismeret.

Bella István: Megkövült idő

Mintha kihaltak volna az évszakok,

megdermedt zöldben fürödnek a fák.

Egyszerre ősz és nyár és tél vagyok,

megkövült idő, haláltalan világ.

Nem merek élni, lélegzeni sem,

azt hiszen néha, nem is ver szívem,

csak mímeli, hogy van, s mert fél: dobog.

Rettenetes nehéz az idebenn.

Hát élek, félek, alakoskodok.

Kassák Lajos: Fohász a csillagokhoz

Halántékomon ősz hajakkal
és részegen kószálok a városban.
Egyedül az éjszaka ösvényein, mint rossz angyal
ki elszakadt szülőitől és testvéreitől.

Szememre húzom a kalapom. Hát így legyen, Úristen.
Jeges szél cibálja szakállam s vonyít előttem
a vak sikátor, mint hurokra került eb.
Jézus, ha élne felettem, óh, tudom én
lehajolna hozzám ez átkozott földre
hogy két meleg és habkönnyű tenyerével
betakarja vérző sebeim.

Jézusa sincs annak, kinek hite nincsen,
Szegény jószág, ki csak zabálni áll a jászolhoz
s nem látja meg a csillagot a gyermek feje felett!
Így kallódom számkivetetten és reménytelen
mindig részegen, mindig telt pohárral a kezemben
s mégis örök szomjuságra kárhozottan
mint a vad barom, ki tüzet nyelt dühében
s vakon rohan árkon, bokron át.

Könyörtelen bírája önmagának
egek redőiből kiejtett angyal
óh, aki vagyok, ártatlan gyilkos és
pocsolyában hevert zarándok
ez estén kitárom feléd fázó karjaim
ragyogó csillag, a magasság tükrében!
Világosítsd meg előttem az éjszaka ösvényeit
és vess elém egy morzsát kegyes szeretetedből
mielőtt összerogynának csikorgó térdeim
s mint hulladékot puttonyába szedne az ördög.

Csoóri Sándor: Lebegő táj

A partok ágán
    fönnakad a víz,
zöld pálmalevél most a tó;
nevetésed meg hegyről lefutó
szél – libegteti és eljátszik vele.

         A semmiségből úszik egy hajó,
         jön, mint a boldog üzenet.

Ülj le
a mindenséggel szembe,
madarak lengő lombja alá
s felejtsd el halvány nevedet.

         Ne emlékezz és
         ne remélj:
így teremts időt szerelemre.
Gyümölcsök sárga vihara
megérett tested közelébe ért;
add el magad egy sóhajért,
mely rászállt a szemedre:
a megkövült láng bazaltoszlopai
         ledőlnek kedvedért.

Hajnal Anna: Nem szerethet mindenki

Fontos, hogy megtanuld: nem
szerethet téged mindenki.
Lehetsz te a világ
legfantasztikusabb szilvája,
érett…, zamatos…, kívánatosan
édes, és kínálhatod magad
mindenkinek, de ne feledd:
lesznek emberek akik, nem
szeretik a szilvát. Meg kell
értened: hogy te vagy a világ
legfantasztikusabb szilvája, és
valaki, akit kedvelsz, nem szereti
a szilvát, megvan rá a
lehetőséged, hogy banán legyél.
De tudd, ha azt választod, hogy
banán leszel, csak középszerű
banán leszel. De mindig lehetsz a
legjobb szilva. Vedd észre,
hogyha azt választod, hogy
középszerű banán leszel, lesznek
emberek, akik nem szeretik a
banánt. Töltheted életed további
részét azzal, hogy igyekszel jobb
banán lenni, ami lehetetlen hisz te
szilva vagy, de
megpróbálkozhatsz megint a
legjobb szilva lenni…

B. Tomos Hajnal: Ha távolodsz

Amikor már olyan
magasra másztál
a toronyba,
hogy nem hallod
a fogak közt
csikorduló átkot,
az útszéli csavargó
idegdrótjain
száguldó sikolyokat,
az árnyékban sínylődő
virág sóhaját,
akkor már rég kihűltél
s a távolság
kékje fegyelmez:
szállj alá,
mert érted szólnak
a harangok.