Csorba Győző: Naplórészletek

-részlet-

ÍGÉRETEID lajtorjáján 

minek hoztál a magasságba? 

Csak szavak voltak szavaid, - 

zuhanok most halálraválva.  

Holt s még nem fogant ellenségek 

nyüzsögnek ébren körülöttem; 

hessentem őket és sirok, - 

ó, többen lesznek, egyre többen!  

Mint gyenge őzet vad kopóhad, 

futó szívem félelmek marják. - 

Én jó vitézem merre jár? 

miért nem villogtatja kardját?  

Meghalt a béke: vánkosomnak 

élő parázzsá vált huzatja, 

a sok-tenyerű éjszaka 

kegyetlen ökleit mutatja.  

Hogyan kiáltsak? melyik égtáj 

takar, melyik vándor-szél ismer? 

Nehéz vagy: sajgó-súlyosan 

visszhangozol érzékeimben.  

Minden való én voltam eddig, 

és lám: mindannyi idegen lett. 

Ha viszem őket, úgy viszem 

kelletlen, mint hordár a terhet.  

Növés fájdalma tagjaimban: 

elárvultam: kell izmosodnom. 

Alábbsüllyedt az ólmos ég, 

két vállamon remegve hordom.

Csorba Győző: Naplórészletek

-részlet-

SZÍVEM hűs felhők pólyái között reszket immár örökké. 

Minden gyöngédség elpártolt tőlem, amióta nem vagy; 

a régi barátok és a régi kedves tárgyak feleselve pörölnek; 

tudatos nagy kegyetlenséggel kínoznak a nappalok és az éjszakák. - 

Sírnom kellene, mondanom, hogy: hűtelen, 

mert megéheztettél és megszomjaztattál, de nem adtál ennem, innom; 

mert megmutattad, mi a jó, s rámengedted a rosszakat. - 

Mégis: nézzétek, emberek! puha mosoly játszik a szám körül; 

mint aki bűvös titkokat tud, mosolygok - mint ki gyermekek 

nagyosan-komoly játékát nézi és elmosolyodik. - 

Azt hiszi ő, hogy elhagyott, - azt hiszed, hogy elhagytál engem, 

s a két színben vastagodó idő egészen eltakar majd. 

Széles a világ, mély a föld, tág a tenger, magos az ég, 

szélesebb, mélyebb, tágabb és magosabb a szerelmem. 

Megindulsz nyúlánk utakon futó lábbal, vagy kanyarogva 

bujkálsz bújó ösvényeken: hozzám lyukadsz ki végül, 

a földbe ásod magadat, mérföldnyi kútba: énrám bukkansz, 

tengerre szállsz, bárhogy kormányzol: énnálam köt ki a hajód, 

a légbe lendülsz: énbelém ütődik gyenge homlokod. 

- Sírnom kellene, mondanom, hogy: hűtelen, 

de nem lehetsz te hűtelen, - sokkal jobban szeretlek annál, 

s eligyekvő lépteidet úgy nézem, mint egy pajkos gyermek csínyjét.

Csorba Győző: Naplórészletek

-részlet-  

DZSUNGELBE indulsz: egyszeri életed 

dühödt-növésű rengeteg ellepi,   

külön formáid szétfaragja      

durva kezével a vad tolongás.   

Már jól tudod, s mint gyáva gyerek, szepegsz, 

az eljövendőt már siratod: fagyos   

szellők legyintik gyönge szíved,      

mint kora-ősz a szelid virágot. -   

Ne félj! vigyáz rád nem-hazudó szemem, 

szerelmem égő jelt alakít föléd:   

mehetsz, bolyonghatsz bárhová: én      

látni fogom tüneményes arcod.   

S szólítalak majd régi neved szerint, 

s szavam lenyúl majd érted akár a kéz,   

s mint csillagot mély nyári éjen      

fölmutat újra a földnek, égnek.

Tánczos Katalin: Az én miatyánkom...

Elmondja Nagy Sándor

**

Mikor a szíved már csordultig tele, 

Mikor nem csönget rád soha senkise, 

Mikor sötét felhő borul életedre, 

Mikor kiket szeretsz, nem jutsz eszükbe: 

Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne pusztulj bele! 

Nézz fel a magasba – reményteljesen, 

S fohászkodj: MI ATYÁNK! KI VAGY A MENNYEKBEN…  

Mikor a magányod ijesztően rád szakad, 

Mikor kérdésedre választ a csend nem ad, 

Mikor körülvesz a durva szók özöne, 

Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne roppanj bele! 

Nézz fel a magasba, és hittel rebegd: 

Uram! SZENTELTESSÉK MEG A TE NEVED!  

Mikor mindenfelől forrong a „nagyvilág” 

Mikor elnyomásban szenved az „igazság” 

Mikor elszabadul a „Pokol” a Földre 

Népek homlokára a „Káin” bélyege van sütve. 

Óh „Lélek”, ne csüggedj! Ne törjél bele! 

Nézz fel a magasba: hol örök fény ragyog, 

S kérd: Uram! JÖJJÖN EL A TE ORSZÁGOD!  

Mikor beléd sajdul a rideg valóság, 

Mikor életednek nem látod a hasznát, 

Mikor magad kínlódsz, láztól meggyötörve… 

Hisz a bajban nincs barát, ki veled törődne, 

Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne keseredj bele! 

Nézz fel a magasba – hajtsd meg a homlokod… 

S mondd: Uram! LEGYEN MEG A TE AKARATOD!  

Mikor a kisember fillérekben számol, 

Mikor a drágaság az idegekben táncol, 

Mikor a „gazdagság” milliót költ, hogy éljen, 

És millió szegény a „nincstől” hal éhen, 

Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne roskadj bele! 

Nézz fel a magasba, tedd össze két kezed, 

S kérd: Uram! ADD MEG A NAPI KENYERÜNKET!  

Mikor életedbe lassan belefáradsz, 

Mikor hited gyöngül, sőt ellene támadsz, 

Mikor, hogy imádkozz, nincs kedved, sem erőd, 

Mikor lázad benned, hogy tagadd meg „Őt”… 

Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne egyezz bele! 

Nézz fel a magasba, s hívd Istenedet: 

Uram! Segíts, - S BOCSÁSD MEG VÉTKEIMET!  

Mikor hittél abban, hogy téged megbecsülnek, 

Munkád elismerik, lakást is szereznek, 

Mikor verítékig hajszoltad magadat, 

S később rádöbbentél, hogy kihasználtak! 

Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne ess kétségbe! 

Nézz fel a magasba, sírd el Teremtődnek: 

Uram! MEGBOCSÁTOK AZ ELLENEM VÉTKEZŐKNEK!  

Mikor a „nagyhatalmak” a békét megtárgyalják, 

Mikor a BÉKE sehol – csak egymást gyilkolják! 

Mikor a népeket vesztükbe hajtják S kérded: 

Miért tűröd ezt?! MIATYÁNK! 

Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne pusztulj bele! 

Nézz fel a magasba, s könyörögve szólj: 

Lelkünket kikérte a „Rossz”, támad, tombol! 

Uram! Ments meg a kísértéstől! 

MENTS MEG A GONOSZTÓL!  

UTÓHANG  

S akkor szólt az Úr Jézus, kemény – szelíden: 

Távozz Sátán! Szűnj vihar! BÉKE, SZERETET, 

És csend legyen! 

Miért féltek – ti kicsinyhitűek? 

Bízzatok! Hiszen Én megígértem Nektek: 

Pokoli hatalmak rajtatok erőt nem vesznek! 

Hűséges kis nyájam, Én Pásztorotok vagyok, 

És a végsőkig VELETEK MARADOK!  

Lejegyezte Dr. Eőry Ajándok 

1999. november 18

Váci Mihály: Gyalog szerettem volna jönni

Gyalog szerettem volna jönni 

a porral lepett füveken, 

mezítláb; hogy frissen érezzem, 

ha felmelegszik a szülőföld pora; 

mikor megérkezem.  

Gyalog szerettem volna jönni, 

hogy érezzem: – a telt kalász, 

a rét sok térdeplő füve 

elém borul, el nem eresztve, 

s lábam kérve kulcsolja át.  

Gyalog szerettem volna jönni: 

át a szorgalmas földeken, 

mindenkinek által kiáltni, 

mezsgyén átlépni, kezetrázni: 

„ Na és a munka, hogy megyen?"  

Gyalog menni az utcán végig, 

előre köszöngetni ott. 

Tornácokon üldögélni, mint régen, 

hogy mindenki arcomba nézzen, 

s mondják: – „ Semmit se változott!”  

Én gyalog fogok hazamenni 

a porral lepett füveken, 

mezítláb, hogy sírva érezzem, 

ha felmelegszik a szülőföld 

pora, mikor megérkezem.

Varga János Veniam: Én még

Hoztam vizet kútról anyám óhajára. 

Hasítottam a fát kormos vaskályhába. 

Gyertyalángnál ettem, mikor jött az este, 

Pirított kenyér volt a rántott levesbe! 

Kopasztottam tyúkot, pucoltam a pontyot. 

Adtam a hízóknak illatos moslékot. 

A kutya és macska maradékot evett, 

Szégyenkezni akkor, semmiért se kellett! 

Építettem bunkert a nyári szünetben, 

S a fél világot körbebicikliztem! 

Visszavittem vígan sok üres üveget, 

Vettem rajta ízes takarékbélyeget! 

Kristálycukrot szórtam a vizes kenyérre, 

Ha éppen nem tellett rendes édességre! 

Faragtam a csúzlit, bicskával nyársakat, 

Focizni hívtam ki a szomszéd srácokat. 

Emlékszem arra, hogy milyen volt a világ. 

Nem volt ily bőség és efféle szabadság. 

Nem telt volna többre, a szebbre, se jobbra, 

Visszamennék mégis én abba a korba!

Makay Ida: Nekem adod

Ősz lesz akkor. Hűvös derengés. 

A láthatáron füstölője 

ég még a Napnak. Meg se rezdül 

se fűszál, se a pillanat. 

Akkor nyitsz be csöndben az ajtón, 

és nekem nyújtod szótalan, 

mely tenyeredben felparázslik, 

a halhatatlan fényű ékszert, 

az Esthajnali Csillagot.

Boda Magdolna: (túl sokan voltak a hangok)

Koncertjegyet vettél, 

pedig én csak téged 

akartalak hallgatni 

zene helyett, 

szívdobogásod 

és a két dobbanás közötti csöndet. 

A két nem közötti egyetlen igent.

Bertók László: Árnyék

Kicsinyesként rakni össze. 

Elfeledkezni időről, térről, 

el a füttyszóról, ami 

egybekapcsolja a hiányt 

a félelemmel, s mint 

szárnyak között a test, 

működteti a pillanatot. 

Nem figyelni a mozdulatok 

egymást habzsoló végtelenjére, 

úgy élni meg a vacogást, 

ahogy a költöző madarak 

hulláma átcsap 

nyár végén Afrikába, 

ahogy a magzat szíve 

ráhangolódik az univerzumra, 

ahogy a halottakból 

készül a történelem. Csak 

lélegezned kell hozzá, csak 

cseppenként bele kell 

keverned a véredet, csak 

ki kell találnod újra. 

Mintha a sást húznád szét, 

amikor suhog az eső. Mintha 

nem tudnál róla, hogy 

elveszel benne.

Fehér Miklós: Ítéletre várva

Ha majd ott állunk bíránk előtt, 

Az utolsó ítélet napján 

És várjuk a megmérettetés, 

Hogy lesz-e helyünk az Isten balján 

Vagy lehullunk, mélybe hullunk, 

Mint sziklából leszakadt kövek, 

Mi magával sodor mindent mi volt: 

Az elkövetett bűnöket, 

Akkor talán, de csak talán 

Megértjük, mit kellett, volna tenni, 

A rászoruló mellett megállni, 

Nem elfordulni, nem elmenni, 

Nem magunk mutatva templomba járni, 

Hogy ott hagyhassuk vétkeinket, 

A feloldozás még nem megbocsátás, 

A térden állás sem mutat hitet 

Ha lelkünk csak koldustarisznya, 

Mely üres, szakadt és lapos, 

A szakadáson kihullt belőlünk, 

Az életnek értelmet adó Szeretet, 

Mely önmagáért fakad, 

Mint sziklából a forrás, 

Fák alján a csendes árnyék, 

Mint a magunkban emelt oltár, 

Mely előtt most némán állunk 

Ítéletre várva, 

Még nem tudva hol lesz helyünk, 

Lesz-e létünknek folytatása?

A nap gondolat

Csak Isten karjaiban vagy igazán biztonságban, csak az Ő közelsége tudja megnyugtatni háborgó lelke­det. Nincs más hely, ahol valódi béke és biztonság vár rád, egyedül Isten je­lenléte.

Juhász Gyula: Harmóniák

Szenvedni tudj és tűrni merj 

És várni, sírni, érni, 

A szirtek párnáján pihenj 

S ne félj a végtelen jövővel szembenézni!  

És minden veszne, törne bár 

S ha semmit el nem érne, 

A lelked él még s vár reád 

Titokkal teljes és vigasszal teljes éje.    

Sajgó Szabolcs: ingyen

köszönöm 

hogy nem kell  

bérleti díjat fizetnem  

szívedben 

hogy az lehetek ott 

aki vagyok

Gyökössy Endre: Csöndben, némán

Sírtál-e már úgy, 

hogy nem folyt a könnyed? 

Nevettél-e úgy, 

ahogy nem fogsz többet? 

Daloltál-e úgy, 

hogy nem hallotta senki? 

Sétáltál-e úgy, 

hogy nem kellett elmenni? 

Álmodtál-e úgy, 

hogy az nem volt álom? 

Játszottál-e már 

húrtalan gitáron? 

Repültél-e már, 

fűben hanyatt fekve? 

Kószáltál-e már, 

csillagtalan este? 

Temettél-e már, 

sok szép halott álmot? 

Tettél-e jót úgy, 

hogy csak Isten látott: 

csöndben némán?

Sebestény-Jáger Orsolya: A tölgy

Magányos vagyok, meg nem értett,  

otthontalan is az emberek között, 

de erdők mélyén, hol fölébük hajoltam, 

zordon lelkem aranyba öltözött.