Csiha Kálmán: Nem értem

Az éjszakáid csillaghímesek, 

A nappalodban zeng aranysugár. 

Ha akarod, kint zúzmara zizeg, 

S ha akarod, bő termést oszt a nyár.  

Ha akarod, a porból ember támad, 

S akarod, hát ismét porba hull. 

Ha akarod, úgy zokog teutánad, 

S ha akarod, hát némaságba hull.  

A földi ember nem érti hatalmad, 

Elég lenne, hogy mozduljon kezed, 

Törölj az égről csillagbirodalmat, 

S a mindenséget, semmivé tegyed.  

Bocsásd meg Uram, hogy dicsérni merlek, 

Árnyék dicsér, a hulló földi por! 

Nem értem Uram, neked mire kellek? 

Az én lelkem vakság, a bűn tipor.  

És csillagfényes éjszakáid titkát, 

Hatalmadat meg soha nem értem, 

S ha érteném is, amit szemem itt lát, 

Imára zárom reszkető kezem.  

Hatalmadnál nagyobb szerelmedet, 

Csodálnám csak, hogy egy porszem miatt, 

Miattam is, bár meg sose értem, 

Hogy áldozhattad egyszülött Fiad?

Kovács Daniela: Valahol ott vársz rám...

Valahol ott vársz rám, túl a hallgatáson, 

túl a bús ősz ázott magányán, 

a Napba simuló felhőhasadáson, 

túl a dajkáló sugár aranyán.  

Valahol ott vársz rám, szelíd türelemmel 

csodavilágunk száz meséin túl, 

nyári éjjelekben rejtőző meleggel, 

mely ölpuha, selymes emlékekbe hull.  

Valahol ott vársz rám minden esthomályban, 

minden derűs arc vonásain túl, 

minden szenvedélyes, olthatatlan vágyban, 

mely, mint forró láva föld méhébe fúl.  

Valahol ott vársz rám minden édes ízben 

hol a perc méze mindig visszacsókol, 

csöndet megszegő, Istent áldó hitben, 

hol leggyönyörűbb dallam angyalhangon szól.  

Valahol ott vársz rám, hol súlytalan az élet, 

sosem írt míves verseim mögött, 

a kövekbe dermedt múlt hidegében 

Te vagy a mindenség ég és föld között.    

Vajda János: Harminc év után

Mi hátra volt még, elkövetkezett. 

E földi létben gyász sorunk betölt. 

Találkozunk - irgalmas végezet! - 

Utolszor, egyszer még, a - sír előtt. 

Hittem, hogy lesz idő, midőn megösmersz 

S helyet cserél bennünk a fájdalom; 

És folyni látom, majd ha már késő lesz, 

A megbánásnak könnyét arcodon.   

Mert amit én vesztettem, óriás, 

Hozzá az ég adott erőt nekem. 

Én látok itt olyant, mit senki más; 

Csodákat mível emlékezetem. 

A multból fölmerül egy pillanat, 

Mint oceánból elsülyedt sziget; 

És látom újra ifjú arcodat, 

Mikor még másért nem dobbant szived.   

És e varázslat rád is visszahat. 

E lélek a te Veszta-templomod. 

Oltára képében látod magad; 

Mi vagyok én neked, most már tudod: 

Ha majd a földi élettől megváltam, 

Imába, dalba foglalt szerelem 

Örökkévalósága a halálban... 

Az ég, ládd, mégis eljegyzett velem!   

Ki bájaidból méltatlan vadakra 

Pazaroltál nem értett kincseket; 

Én, a hideg bálvány vezeklő rabja 

Ki minden kéjt szivébe temetett: 

Most itt ülünk siralomházi lelkek,

 És nézzük egymást hosszan, szótalan... 

Tekintetünkben hajh! nem az elvesztett, 

Az el nem nyert éden fájdalma van.   

Igy űl a hold ádáz vihar után 

Elcsöndesült nagy, tornyos fellegen, 

És néz alá a méla éjszakán, 

Bánatosan, de szenvedélytelen, 

Hallgatva a sírbolti csöndességet 

A rémteli sötét erdő alatt, 

Amig a fákról nagy, nehéz könnycseppek 

Hervadt levélre halkan hullanak...  

Berencsi Balázs: Az ablak, amin keresztül Isten látszik

„ Néhány görög is volt azok között, akik felmentek az ünnepre, hogy imádják az Istent. Ezek odamentek Fülöphöz, aki a galileai Bétsaidából való volt, és ezzel a kéréssel fordultak hozzá: Uram, Jézust szeretnénk látni.” 

(Jn 12:20-21)     

        Ezek a görögök nem egy új vallási elméletet kerestek. Nem egy okos vitára vágytak. Valami sokkal egyszerűbbet és mélyebbet akartak: látni Jézust. Fülöphöz mentek oda, mert ő volt a „kapocs” Ez a mi legnagyobb felelősségünk is. Az emberek ma sem teológiai előadásokra szomjaznak, hanem arra, hogy rajtunk keresztül megpillantsák a hús-vér Krisztust. Kérdés, ha ránk néznek, elálljuk-e az utat, vagy mi leszünk az ablak, amin keresztül besüt a fénye?  

Van egy történet Sir James Thornhill-ről, a híres angol festőről, aki a londoni Szent Pál-székesegyház kupolájának freskóit készítette. Egy alkalommal, amikor befejezett egy részt, hátralépett az állványon, hogy megcsodálja a művét. Annyira elmerült a látványban, hogy nem vette észre: már az állvány legszélén áll, és a következő lépése a halálos zuhanás lett volna.  

A segédje észrevette a veszélyt. Nem kiáltott rá, mert félő volt, hogy a festő ijedtében lelép. Ehelyett felkapott egy ecsetet, és belemázolt a friss, gyönyörű festménybe. Thornhill dühösen ugrott előre, hogy megállítsa az „elkövetőt” – és ezzel megmenekült az élete.  

Néha mi is így vagyunk: annyira a saját  "művünkre”, a saját életünkre vagy vallásosságunkra koncentrálunk, hogy szem elől tévesztjük az életet adó Jézust. Isten néha „belemázol” a terveinkbe, csak azért, hogy végre ne a képet, hanem Őt nézzük.  

Ma valaki a környezetedben – talán a kollégád, a szomszédod vagy a gyereked – tudat alatt pont azt kéri tőled, amit a görögök Fülöptől: „Látni szeretném Jézust.” Nem prédikációt várnak tőled, hanem egy olyan gesztust, türelmet vagy kedvességet, ami nem ebből a világból való.  

Ne magadat mutasd meg! Ne a te igazadat, a te sikereidet vagy a te sérelmeidet told előtérbe. Légy ma egy tiszta üvegfelület, amin keresztül valaki megláthatja a Reményt.  

Forrás: Napi Ige és gondolat

Ady Endre: Az Úr érkezése

                                                Mikor elhagytak,

Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.

Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép, tüzes nappalon
De háborus éjjel.

És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.

Pilinszky János: S. W.-hez

Megkaptad végűl a kegyelmet?

Vagy olyan egyedűl maradtál,

mint az a férfi, aki tegnap –

vagy az a fiú, aki ma –

egyszóval, mint azok a lények,

akik számára a világ

már semmi más, mint tárgyi 

 bizonyíték?

Ady Endre: A harmadik emeletre

Szobám: a harmadik emelet 

S aki szeret, 

Gondolja meg, mert hosszú az út, 

Mert rossz, hazug, 

Aki tagad.   

Drágám, te ne erőltesd magad: 

Az áldozat 

Sokkal több, mint három emelet 

S hogyha veled 

Találkozom:   

Én az egész valómat hozom 

S nem átkozom, 

Aki csupán félig jön ide, 

Mert nincs hite: 

Ne jöjj ide.     

Kovács Daniela: Élet hagyta nyomként

Megtanítottál észrevenni, 

lehajolni, kézbe venni, 

megbecsülni, dédelgetni, 

s az igazban nem kételkedni.  

Megtanítottál érte tenni, 

lábához letérdepelni, 

s úgy akarni, úgy ölelni, 

majd elengedni... elengedni...  

Végh Tamás: Megállok egy pillanatra

Öregszel. Érzed 

Vénül körülötted a csend is.

Észrevétlenül apróbbakat lépsz.

                           Meg-megállsz séta közben,                            

Hallgatni a sarjadó fű neszét.

Átkarolnak a fák.

Csendesülő szívzörejed

Elrejti a lombsusogás.

A maradék idő a tiéd.

Sztrilich Ágnes: bennem

hallgatom a 

szavakat és 

zajokat 

gondolattalan 

ölelem 

világod – 

hagyom 

formálódjon 

bensőmben 

Arcod 

szülessen 

képmásod –

Sztrilich Ágnes: úgyis hiába

ablakot nyitsz 

magányomra 

ráhajolsz 

árvaságomra 

szólongatod 

dacba kövült 

     nevem –

Reményik Sándor: Nincs enyhe szó...

Nincs enyhe szó, nincs simogatás annyi, 

Hogy elborítsa egy ütés nyomát; 

Hogy feledtessen egyetlen göröngyöt: 

Nincs a világon annyi simaság.   

Nincs erdőn, tengeren oly nyugalom, 

Nem jő évek során oly csendes óra, 

Hogy fölriadni ne tudnánk belőle 

Egy emlék-harang-kondulóra.   

Hol mérgezett, fekete vér szivárog, 

Nincs annyi gyolcs, mely betömné a rést, 

S a sértett szív, hogy csak azért is fájjon, 

Letépi mindíg-újból a kötést.  

Bozóky Balázs: Hazatérés

Hamarosan helyesen ejtik 

Majd nevem. 

Ismerős szemek, illatok 

Vesznek majd körül. 

Már nem kavarog a táj, 

Nem íródik a mese. 

A történet véget ért. 

Reggel van egy buszon 

Európa peremén 

S otthonra gondolok. 

Ott vár család, gyerek, 

Jóbarát, kultúra, zene, 

Megannyi hosszú éjjel, 

Napfelkelte, tavasz, remények. 

És a hömpölygő Duna, 

Mely úgy hiányzik már...

Nem utazok majd sehova, 

Hadd ismerjen meg újra hazám! 

Nem könnyű magyarnak lenni 

A mai világban, tudom. 

De leszek inkább apám házában valaki, 

Mint egy senki a bérelt Nyugaton! 

Szelíden mosolyog a tükör. 

A győztes biztos nyugalmával. 

Otthonra leltem végre a Földön. 

Hát újra megleltem hazámat!  

Cardiff, 2015. tavasz

Sztrilich Ágnes: PAX

békélj meg 

tetted 

vállamra 

kezed és 

kereszted

Major Eszter: Boldog szomorú dal

(Kosztolányi Dezső nyomán)  

Van még anyám és apám is van, 

Kócos gyerekeim és férjem, 

Van kihez magam arányítsam 

Életutam tág közepében. 

Van ruhám öltöztetni testem, 

Délután langyos matcha lattém, 

Közben arcomat is kifestem, 

Nem köthet már gúzsba karantén. 

Van munkám, halandzsa halk nótát 

Nagy sztárok dúdolnak fülembe, 

Annak nyílnak ki a hangrózsák, 

Kinek van hozzájuk türelme. 

Van gyógynövénnyel töltött párna 

Az ágyamban, fénysebes wifi, 

Ihletemmel jól körbejárva, 

Versem a szíveknek graffiti, 

S ha éneklik a koncerteken 

A versszakoktól a refrénig, 

Már soha nem lesz élettelen, 

Ahogy a szemeken átfénylik. 

Ám néha leteper az élet. 

Kínlódok hangomat emelve, 

Céltábla vagyok, mit ítélet 

Nyilaival sebez az elme. 

De megvan a kincs, mire vágytam: 

A múlt letisztult emlékképem, 

A jövő otthonos mentsváram, 

S a közepén én.

Megbékéltem.