Sztrilich Ágnes: kérdés

át tudod-e 

adni 

mécsesed – 

rá tudod-e 

hagyni 

életed 

kezére?

Sztrilich Ágnes: diagnózis

1. 

lusta tompaságom 

távoltartotta 

Jelenléted – 

nyugtalan 

fontoskodásom 

betöltötte 

Szentélyed – 

vádló szomorúság 

bénította 

      imám –

2. 

homályos üresség 

poros 

magány 

telepedett agyamra – 

nincsen szavam 

Rólad! 

      olyan 

távol vagy! 

3. 

hiába esőzik 

a Szó 

nem érinthet – 

bár hallom 

a Hangod 

nem melenget – 

süket és vak 

koldus 

a szívem kér 

      Nyissál meg!

Sztrilich Ágnes: 50 felé

változások kora 

bennem 

álmatlanságok 

lepnek el 

test és lélek 

szorongva figyel 

hát már hanyatlik 

      az út – 

már hazafele 

      fut 

de legalább lásd 

aranylik a hárs 

öleld át a 

fanyar áfonyát 

halkan surranj 

hulló falevél 

ne is vegye észre 

fű-fa-barát 

a változást 

majd csak 

      a távozást –

Oravecz Imre: Ryokan beköltözik a faluba

Magányosan éltem itt az erdőben, 

de megöregedtem, 

és már támaszra szorulok, 

most visszatérek a világba: 

a nagyobb magányba.

Nádasdi Éva: Zsoltár

Tele van az élet jóval; kenyérrel, tisztával, sóval. 

Adjál, Uram, menedéket, adjál, Uram, tisztább létet. 

Adjál, Uram, nyugodalmat, vándornak, hogy vándorolhat, 

éhezőnek adjál étket, s töröljél el minden vétket. 

Félutamon szólok hozzád: közel legyél, 

Istenország. Adjál, Uram – enyhet adni: ne kelljen így megfáradni 

Földi létem jaj-siralmas: vagyok bárány, vagyok farkas. 

Adjál, Uram, menedéket: félelmemül ne rakj fészket. 

Fiókád – én – elesetten keresgéllek elveszetten. 

Szép új napot kéne fonni, gyerekekről gondoskodni: 

család, béke, galamb, alma, s cifraságom fogadalma: 

néked, Uram, felajánlom sok álságos cifraságom. 

Adjál nekem Uram – békét, add az ember menedékét; 

segíts nekem, Uram, árván: vagyok félben a szivárvány; 

Uram, hallgatlak a szélben, eme végső menedékben: 

nem kell dohány, nem kell talmi, csak én tudjak irgalmazni; 

vegyél el a terheimből, adjál többet terveimből; 

társat kérek, menedéket: terveimben rakjál fészket; 

Tudjak, Uram, úgy szeretni: vesztes ügyben nem elveszni: 

ügyeimet félbe hagytam, magamnak nem irgalmaztam: 

bepanaszlom magam Néked: enyhítsd meg a vereséget: 

segíts, Uram, úgy szeretni: emberek közt – ember lenni.

Pardi Anna: Ifjúság

Az élet nem ismer előkészületeket: 

hirtelen érzed meg a halál 

nyers víz szagát, és hirtelen 

a parti fűzek békéjét.  

És hirtelen érzed meg 

egy közömbös szerdai vagy csütörtöki napon: 

bárhogy is kapkodsz, 

elmúlt fiatalságod,  

s az égretörő fák ágai mögött 

egyre komorabb és nyugtalanítóbb szinekkel 

sötétlik 

a kikerülhetetlen dolgok háttere.

Tornai József: Féltestvérem, a természet

 

          

    " Isten az ellentmondások erdeje."                                                                              (Rilke)    

                                        

Féltestvérem, a természet 

iránti részeg szomjam nem enyhül, 

inkább erősödik, ahogy öregszem, 

hiába tartom föl a fejem: 

bőröm-húsom semmit se ér a 

bódult fák, hegyek, csillagok, 

állatok érintése nélkül.  

Bekerítenek az erdők, festett sziklák, 

vizek, nem hagynak moccanni 

egyetlen lépést sem, azt mondja az isten: 

sírjál zöld ölelésemtől még részegebben!  

Sztrilich Ágnes: „Ne vigy engem a kisértésbe!”

ne röptess 

engemet 

magasabbra 

magamnál 

add szeretnem 

kicsinységem –

Sztrilich Ágnes: Jób

1. 

cserépedény életem 

roppantó prés alatt 

szűkülő torkom 

szorongó kelyhében 

cserepes nyelvem 

ínyemhez tapadt 

2. 

a magányhoz 

nem idő 

értetlen és 

érthetetlen 

szív és szó kell – 

3. 

elhittem 

erős vagyok – 

azért erőtlenségemben 

magamra hagyott 

az Úr –

Majtényi Erik: Virágének

Megyek utánad, jössz utánam, 

csupasz a vállad, csupasz a vállam, 

s akár a bőrre tapadó inget, 

cipeljük pőre kétségeinket, 

meg azt a terhes, meg azt az áldott, 

azt a keserves bizonyosságot.  

Szándékot szándék félve kerülget, 

karjatárt árnyék lopva feszül meg, 

szólsz botladozva, szólok dadogva, 

s legyűrnek félszeg, didergő félszek.  

Szempillád néha nyugtalan rebben, 

mint lüktetés a kötözött sebben, 

s szavunk a semmi rácsához koccan 

kétemeletnyi hűvös magosban.  

Valami lomha időtlenség 

süketen kongja ideges csendjét, 

s ebből a csendből, 

ösztönünk börtönodvából feltör.  

Feltör dübörgőn az a parázsló, 

magát veszejtő, meg nem bocsátó, 

el nem eresztő, eszelős 

fojtott kényszerűség, 

vérünkbe oltott védtelen hűség.  

Az a sikoltó, láncokat oldó, 

borzongó óhaj, sunyi, kegyetlen, 

emberi szóval nevezhetetlen, 

amitől félsz és amitől félek, 

amiért élsz és amiért élek.

Áprily Lajos: Ámulni még…

Ámulni még, ameddig még lehet, 

amíg a szíved jó ütemre dobban, 

megőrizni a táguló szemet, 

mellyel csodálkoztál gyerekkorodban.   

Elálmélkodni megszokottakon: 

az andezitre plántált ősi váron, 

virágokon, felhőkön, patakon, 

az azúrban kerengő vadmadáron,   

a csillagon, ha végtelen terek 

hajítják át a késő-nyári égen. 

S ámulva szólni: Most voltam gyerek. 

S vén volnék már – s itt volna már a végem?

Adamis Anna: Ha a csend beszélni tudna

Ha a csend beszélni tudna 

Négymilliárd hangon szólna 

Mindarról, mi bennünk rejtve él 

Vágydal szólna száz szólamra 

Minden gondolat dobolna 

Millió szó összefolyna 

Ezer nyelven kavarogna 

S a világnak nem lenne titka     

Ha zene nélkül volna dallam 

Egy soha meg nem szólalt dalban 

Megtudnád, hogy mit is akartam.     

A csend minden nyelven hallgat 

Szóra még sosem bírták 

Azt hiszem, hogy ezt még te sem tudnád 

De több van, mit szemed láthat 

De több van, mit füled hall 

S van akinek a csend szavak nélkül 

Van akinek a csend szavak nélkül is vall     

Ha a csend beszélni tudna 

Hol nevetne hol meg sírna 

Fekete is fehér volna talán 

Vallomások, látomások 

Víziók és hazugságok 

Érzések és kívánságok 

Megtörnének, széttörnének 

Tükörfalán a beszédnek.

Áfra János: Még mindig

Elmegyünk egymás 

mellett, a köszönés 

nehezebb, mint hittük, 

a karok intenek csak,  

és az ajkak görbülnek, 

inkább felfelé, mint le, 

de a szem nem hazudhat.  

Ettől is jobban értjük, 

ha már egymást nem, 

kicsit legalább magunkat.

Jánosházy György: Szememben hordom képedet

A képedet szemem mélyébe zártam, 

hunyjam le bár, itt vagy mindig előttem, 

fénybe öltözve, édes napsugárban, 

vagy zsendülő tavaszban, méla őszben.   

Az égre írja arcod fürge felhő, 

langyos eső házfalra, hegyoromra, 

futó patakra írja lanyha szellő, 

vele köszönt a rózsa, a fa lombja.   

A Mindenségbe van írva a képed, 

betölti a világot és a lelkem, 

számára ott szerény oltárt emeltem   

napfényből és dalból, közel az éghez; 

ha rámosolyog, e szomorú, tépett, 

embertelen világ emberi, szép lesz.    

Zelenka Brigitta: Félelem nélkül

Azt akarom, hogy szülessen 

félelem nélkül gondolat, 

s ne húzzon körém szorongás 

kőből berlini falakat.  

Szabadon akarok kérdezni 

s tiszta elmémre, ki vagyok, 

ne hulljon köd és félhomály, 

s előre gyártott válaszok.  

Ne rontson hazuggá kényszer, 

magam akarok dönteni. 

Add Uram, hogy felelni tudjak, 

s ne alázva megfelelni.