2026. június 25., csütörtök

Fodor-Csipes Anikó: Mennyi erő kell a túléléshez?




„ Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.” 
  (2Kor 12:9b)     


          Vannak napok, amikor úgy érezzük, elfogyott minden erőnk. A feladatok, a felelősség, az emberek gondjai, a saját terheink – mind egyszerre nehezednek ránk. Ilyenkor az ember könnyen azt gondolja: ezt már nem bírom tovább.  

Pál apostol is eljutott ide. Többször könyörgött az Úrhoz, hogy vegye el tőle a szenvedést. Ekkor Isten válasza nem a teher eltávolítása volt, hanem egy ígéret: „ Elég neked az én kegyelmem.”  

Ez azt jelenti: Isten kegyelme nem csak egy szép szó vagy távoli gondolat. Az Ő kegyelme hordozó erő. Olyan erő, amely akkor válik igazán láthatóvá, amikor mi már gyengék vagyunk.  

Az emberi erő egyszer elfogy. A lelkesedés, a kitartás, a türelem – mindnek van határa. Viszont Isten ereje nem ott kezdődik, ahol mi erősek vagyunk, hanem ott, ahol már nem tudunk tovább menni egyedül.  

Sokszor azt gondoljuk, hogy a hit azt jelenti: mindig erősnek kell lennünk. Pedig a hit sokszor inkább azt jelenti: amikor már nincs erőnk, mégis kapaszkodunk Istenbe.  

És ez a kapaszkodás csodálatos dolgot tesz: átsegít. Nem biztos, hogy azonnal eltűnik a vihar. Sőt... Nem biztos, hogy a nehézség azonnal megszűnik. Sőt... Azonban Isten kegyelme átvezet rajta.  Ezért mondhatjuk: nem azért „éljük túl” a nehéz időket, mert mi olyan erősek vagyunk, hanem azért, mert Isten erősebb nálunk.  Amikor elfáradsz, amikor úgy érzed, hogy már csak az utolsó lépéseidet teszed, jusson eszedbe Istennek ez a bátorító üzenete: az Ő kegyelme még mindig tart. És amíg Ő tart, addig nem eshetsz ki az Ő kezéből.      

 Forrás: Napi Ige és gondolat

2026. június 23., kedd

A nap gondolata




A hűséget próbáló ember tudja, hogy 
reménytelen versenytársa az abszolút hűségű Istennek. 

Vasadi Péter

Sztrilich Ágnes: 'via negativa'




magányommal 
vétkeztem 
Ellened – 
magamba zárkózva 
érzem 
Jelenlétedet – 
      hiányként 
      vágyként 
Valóságod –

Parancs János: Kaleidoszkóp

Divatjamúlt, kopott ruhában, 
elhanyagolt, lyukas cipőben, 
kezében hervadt virágcsokorral, 
fején kócos hajkoronával.  

Mint a jobb helyekről 
eltanácsolt iszákos rokon, 
farba rúgott házaló vigéc, 
kukában kotorászó öregasszony.  

*  

ködsisakban ködruhában álldogál 
torz árnyék a koponya belső falán  

*  

Kezdetben volt a tűz, a lendület, 
kezdetben volt az önhitt vallomás; 
maradt a szégyen, az üres papír, 
maradt a döbbent hallgatás.  

*  

Idősebb vagyok, 
mint a kő, 
mint az út pora, 
még néhány hónap, 
s idősebb leszek, 
mint volt anyám, 
sose kívántam, 
s ide jutottam, 
a testi romlás stációi 
várnak reám.  

*  

Ez a világ megérett már a pusztulásra, 
így szólt, majd eltávozott az angyal.  

*  

Van, aki fél, rejtőzködik és hallgat, 
van, aki locsogással tölti idejét, 
van, aki önimádatba dermed, 
de te haszontalan dolgokkal ne törődj.  

*  

Üresség és közöny fészkel szivemben. 
Amit reméltem, már nem remélem. 
Amiért harcoltam, zavaros hóbortnak vélem 
Valaha törekedtem a megváltó gesztusokra. 
Ma már csak az ép eszemet védem.  

*  

ha szólítasz 
itt vagyok  

engedelmes és türelmes szolga 
zúgolódás nélkül várom 
hívó szavad  

*  

És folytatódik a hercehurca 
a kimerevített pillanat után. 
Gyufasercegés, cigarettafüst, 
köhécselés, aztán szipogás. 
Konvencionális, lassú mozdulatok. 
Bámészkodó, orrát turkáló kamaszfiú. 
Amikor az útkanyarból visszanézek, 
már üres a tér, csak a köd szitál.

2026. június 22., hétfő

Sztrilich Ágnes: kérdés




át tudod-e 
adni 
mécsesed – 
rá tudod-e 
hagyni 
életed 
kezére?

Sztrilich Ágnes: diagnózis



1. 

lusta tompaságom 
távoltartotta 
Jelenléted – 
nyugtalan 
fontoskodásom 
betöltötte 
Szentélyed – 
vádló szomorúság 
bénította 
      imám –

2. 

homályos üresség 
poros 
magány 
telepedett agyamra – 
nincsen szavam 
Rólad! 
      olyan 
távol vagy! 

3. 

hiába esőzik 
a Szó 
nem érinthet – 
bár hallom 
a Hangod 
nem melenget – 
süket és vak 
koldus 
a szívem kér 
      Nyissál meg!

Sztrilich Ágnes: 50 felé



változások kora 
bennem 
álmatlanságok 
lepnek el 
test és lélek 
szorongva figyel 
hát már hanyatlik 
      az út – 
már hazafele 
      fut 
de legalább lásd 
aranylik a hárs 
öleld át a 
fanyar áfonyát 
halkan surranj 
hulló falevél 
ne is vegye észre 
fű-fa-barát 
a változást 
majd csak 
      a távozást –

Oravecz Imre: Ryokan beköltözik a faluba




Magányosan éltem itt az erdőben, 
de megöregedtem, 
és már támaszra szorulok, 
most visszatérek a világba: 
a nagyobb magányba.

Nádasdi Éva: Zsoltár









Tele van az élet jóval; kenyérrel, tisztával, sóval. 
Adjál, Uram, menedéket, adjál, Uram, tisztább létet. 
Adjál, Uram, nyugodalmat, vándornak, hogy vándorolhat, 
éhezőnek adjál étket, s töröljél el minden vétket. 
Félutamon szólok hozzád: közel legyél, 
Istenország. Adjál, Uram – enyhet adni: ne kelljen így megfáradni 
Földi létem jaj-siralmas: vagyok bárány, vagyok farkas. 
Adjál, Uram, menedéket: félelmemül ne rakj fészket. 
Fiókád – én – elesetten keresgéllek elveszetten. 
Szép új napot kéne fonni, gyerekekről gondoskodni: 
család, béke, galamb, alma, s cifraságom fogadalma: 
néked, Uram, felajánlom sok álságos cifraságom. 
Adjál nekem Uram – békét, add az ember menedékét; 
segíts nekem, Uram, árván: vagyok félben a szivárvány; 
Uram, hallgatlak a szélben, eme végső menedékben: 
nem kell dohány, nem kell talmi, csak én tudjak irgalmazni; 
vegyél el a terheimből, adjál többet terveimből; 
társat kérek, menedéket: terveimben rakjál fészket; 
Tudjak, Uram, úgy szeretni: vesztes ügyben nem elveszni: 
ügyeimet félbe hagytam, magamnak nem irgalmaztam: 
bepanaszlom magam Néked: enyhítsd meg a vereséget: 
segíts, Uram, úgy szeretni: emberek közt – ember lenni.

Pardi Anna: Ifjúság




Az élet nem ismer előkészületeket: 
hirtelen érzed meg a halál 
nyers víz szagát, és hirtelen 
a parti fűzek békéjét.  

És hirtelen érzed meg 
egy közömbös szerdai vagy csütörtöki napon: 
bárhogy is kapkodsz, 
elmúlt fiatalságod,  

s az égretörő fák ágai mögött 
egyre komorabb és nyugtalanítóbb szinekkel 
sötétlik 
a kikerülhetetlen dolgok háttere.

Tornai József: Féltestvérem, a természet

 

          








    " Isten az ellentmondások erdeje."                                                                              (Rilke)    
                                        
Féltestvérem, a természet 
iránti részeg szomjam nem enyhül, 
inkább erősödik, ahogy öregszem, 
hiába tartom föl a fejem: 
bőröm-húsom semmit se ér a 
bódult fák, hegyek, csillagok, 
állatok érintése nélkül.  

Bekerítenek az erdők, festett sziklák, 
vizek, nem hagynak moccanni 
egyetlen lépést sem, azt mondja az isten: 
sírjál zöld ölelésemtől még részegebben!  

2026. június 20., szombat

Sztrilich Ágnes: „Ne vigy engem a kisértésbe!”



ne röptess 
engemet 
magasabbra 
magamnál 
add szeretnem 
kicsinységem –

Sztrilich Ágnes: Jób












1. 
cserépedény életem 
roppantó prés alatt 
szűkülő torkom 
szorongó kelyhében 
cserepes nyelvem 
ínyemhez tapadt 

2. 
a magányhoz 
nem idő 
értetlen és 
érthetetlen 
szív és szó kell – 

3. 
elhittem 
erős vagyok – 
azért erőtlenségemben 
magamra hagyott 
az Úr –

Majtényi Erik: Virágének












Megyek utánad, jössz utánam, 
csupasz a vállad, csupasz a vállam, 
s akár a bőrre tapadó inget, 
cipeljük pőre kétségeinket, 
meg azt a terhes, meg azt az áldott, 
azt a keserves bizonyosságot.  

Szándékot szándék félve kerülget, 
karjatárt árnyék lopva feszül meg, 
szólsz botladozva, szólok dadogva, 
s legyűrnek félszeg, didergő félszek.  

Szempillád néha nyugtalan rebben, 
mint lüktetés a kötözött sebben, 
s szavunk a semmi rácsához koccan 
kétemeletnyi hűvös magosban.  

Valami lomha időtlenség 
süketen kongja ideges csendjét, 
s ebből a csendből, 
ösztönünk börtönodvából feltör.  

Feltör dübörgőn az a parázsló, 
magát veszejtő, meg nem bocsátó, 
el nem eresztő, eszelős 
fojtott kényszerűség, 
vérünkbe oltott védtelen hűség.  

Az a sikoltó, láncokat oldó, 
borzongó óhaj, sunyi, kegyetlen, 
emberi szóval nevezhetetlen, 
amitől félsz és amitől félek, 
amiért élsz és amiért élek.

Áprily Lajos: Ámulni még…

Ámulni még, ameddig még lehet, 
amíg a szíved jó ütemre dobban, 
megőrizni a táguló szemet, 
mellyel csodálkoztál gyerekkorodban.   

Elálmélkodni megszokottakon: 
az andezitre plántált ősi váron, 
virágokon, felhőkön, patakon, 
az azúrban kerengő vadmadáron,   

a csillagon, ha végtelen terek 
hajítják át a késő-nyári égen. 
S ámulva szólni: Most voltam gyerek. 
S vén volnék már – s itt volna már a végem?