Toldalagi Pál: Kengyelfutó

Uram, fáradtan lihegek, 

lerogynék már a porba 

s Te mégis hajszolsz, szivemet 

olykor marokra fogva, 

parancsolod s futok tovább, 

viszem a hírt, hogy élnek 

törvényeid, hogy ostobák, 

kik, megtagadva téged, 

teszik, miként az állatok, 

mit testük tenni rendel 

és hogy csupán megváratod 

őket itéleteddel. 

Parancsolod s én hirdetem: 

az anyag puszta váz csak 

s Te töltöd azt be szüntelen, 

ki örök lobogás vagy, 

Tenélküled nincs semmisem 

Örökké csak Te voltál! 

Ezért szolgállak: Hű szívem, 

tüdőm, míg bírja, szolgál, 

s hogy meddig bírja, jól tudod, 

hiszen mindenttudó vagy. 

Ezért te is csak sarkalod 

szegény kengyelfutódat. 

Károlyi Amy: Szabadulás

A szoba szorongatott, 

nagy ívben betörtem az ablakot. 

A cserepek visszahullottak 

a mértékre, a szépre – 

szabálytalanra szabdalva 

kiléptem az égbe.

Nagy Gáspár: Hótalan a hegyek inge

Ez a tél még megváltatlan, 

nincs rá mentség: fehér paplan, 

se hó, se hold nem világol – 

amíg fölragyog a jászol  

hordjuk szívünk szakadatlan, 

kormos arcot száz darabban, 

nincs ajándék, semmi tömjén – 

rí Boldizsár, Menyhért meg én.  

Az indul el akaratlan 

kinek angyala jelen van, 

hótalan a hegyek inge – 

el kell érnünk Betlehembe!

Weöres Sándor: A tündér

Bóbita Bóbita táncol, 

körben az angyalok ülnek, 

béka-hadak fuvoláznak, 

sáska-hadak hegedülnek.  

Bóbita Bóbita játszik, 

szárnyat igéz a malacra, 

ráül, igér neki csókot, 

röpteti és kikacagja.  

Bóbita Bóbita épít, 

hajnali köd-fal a vára, 

termeiben sok a vendég, 

törpe-király fia-lánya.  

Bóbita Bóbita álmos, 

elpihen őszi levélen, 

két csiga őrzi az álmát, 

szunnyad az ág sürüjében.

(Illusztráció: Hincz Gyula)

Áprily Lajos: Vigasztaló vers

Ne félj, az óra meg nem áll, 

szelek szűnnek, vizek apadnak. 

Hiába hosszú, vége lesz 

az éjszakai sivatagnak.  

Sívó, sötét homok felett 

a hajnalszél kibontja szárnyát 

s elmenekül a puszta-rém, 

a bíboros ruháju skárlát.  

Ne félj, az óra meg nem áll. 

Reggel felé elszáll a láz is, 

reggelre enyhülés fogad, 

forrásvizes, hűvös oázis.  

Új fénnyel csillogó utunk 

riasztó árnyékkal nem állja, 

sem orgonálva nem kisér 

a bú alattomos sakálja.  

Ne félj, az óra meg nem áll. 

Mint valami fekete várrom, 

a gond komor pirámisa 

elmarad a látóhatáron.  

Nézd, gyöngyházfény az ablakon, 

a köd csak egypár szürke foszlány, 

s azt is széttépi most a nap: 

sörényes, büszke hímoroszlán!

Juhász Gyula: Októberi éj

Ezüstös kék lett az egész világ, 

Halovány fénye, mint a köd, dereng, 

Alvó kísértetek a kerti fák, 

Haldokló hold virraszt a csönd felett.  

Mintha megállott volna az idő, 

Tán Csipkerózsa kertje ez, 

A hallgatás már szinte rémitő. 

Tán álmodom vagy ez csak mese lesz?  

Elnémultak a szűkölő kutyák, 

És nem szólnak a harsány kakasok, 

Nem jár egy ember és nem mozdul ág, 

És alszik hálójában is a pók.  

Oly gyönyörű ez és félelmetes, 

Egy hangot kérek tőled, ó, világ, 

Már azt hiszem, a végítéletes 

Angyal próbálja majd a trombitát.  

(1934)

Dsida Jenő: Mi lesz?

Uram, Te láttad: 

Homlokom tele kőzúzással, vérrel, 

kis lelkek köve milliószor ért el, 

de sohse dobtam mással vissza őket, 

mint édes, puha, krisztusi kenyérrel.  

Uram, Te láttad: 

Foszlós-belű volt, fehér és igaz, 

haragviszonzás s békét lehelt mégis, 

meleg illata csupa ős-poézis, 

s az őrjöngőnek fékező vigasz.  

Uram, most kérdem: 

a világon torz gyűlölet arat. 

Állok ostoros kőzápor alatt, 

de hogy töltsem be akkor majd igédet, 

ha – énnekem már kenyér sem marad?…  

(Szatmár, 1926. február)

Pilinszky János: Király és királynő

Birodalmunkban sok-sok ember él, 

de mi, akár a szarvasok, 

keressük egymást éjszakánként.

Szabó Magda: Állj köztem s a világ között

Boldog bolyongó, hogy bolyongtam 

a tiszántúli homokon! 

Itt léptem első léptemet, 

nézd, felveszem, neked adom 

a hajdani talp gyönge rajzát; 

tedd el, tehozzád vitt a lábam, 

keressük eltűnt útjaim 

szülőföldem fodros porában.  

A szabadság vad erdeje 

ritkul, az országút kivillan. 

Hogy bújnám még a fák között, 

rejtőzném barlangban, odúkban! 

Segíts, ha itthagyom az erdőm, 

s nem véd szelíd vadállat, ág, 

s megint elér az emberi 

embertelen világ.  

A nyár, dússzirmú napraforgó, 

arra fordult, amerre léptél. 

Álltam sír mellett, nem riasztott,

hiszen te életet igértél. 

Vívott a páros szenvedély, 

és szikra szállt, hogy ütközött: 

ősz van. A hegyek komorulnak. 

Állj köztem s a világ között!

Szabó Lőrinc: A tél rajzai

A tél rajzolt. Száz fehér-fekete 

vázlatán a bokrok szerkezete 

s a nagy fák sok törékeny ág-boga 

oly gyönyörű volt, hó és zuzmara 

olyan dús dísz, hogy szemem-szám elállt. 

Próbáltam utánozni a csodát, 

a gondos művészetet, amivel 

szépségeiket fedeztette fel; 

de a ceruzám ügyetlen maradt. 

Hány árnyalatot, hány új vonalat 

kapott egy dőlt kerítés! És milyen 

tisztán mutatta, mily érzékenyen 

a hó a cinkék s varjak lábnyomát, 

s ahol meggyűlt, a szél örvényeit! 

Szép volt a táj, a szó, hogy: „ Havazik!”, 

még ünnep, s volt szenünk, fűteni, fánk, 

mégis borzadtam tőle: emberek 

fagytak meg télen s éhes verebek.

Sík Sándor: Győzöd-e még?

Elmondja Sinkovits Imre

**

Cudar felhők gomolyognak, 

Elkormozzák az eget. 

Jeges eső fenyeget. 

Esztendeim komolyodnak.  

Komolyodnak, feketednek, 

Fogy a piros, fogy a kék, 

Öreg legény, van-e még 

Olajod a kerekeknek?  

Győzöd-e még ezt a beste, 

Ördöghasból kivágott 

Haramia világot 

Megáldani minden este!  

Meddig győzöd egymagadban: 

Emberesre mosdani 

Képedet a mostani 

Szennyektől a csepp patakban,  

Az imádság patakában! 

Az sem a szép régi már: 

Zavaros is, el-eláll, 

(Dögöt görget mostanában).  

Meddig győzöd türelemmel 

Az Úristen türelmét? 

Futja-e még kis elméd, 

Hogy az ember mégis ember!  

Hinnél-e a Hitetőnek? 

Avagy állod: az a jó, 

Amit az Isten kiró 

Akkordmunkát az időnek?  

Érted-e még, hogy nem érted 

Ami nem is értelem, - 

De ami van idelenn, 

Mégsincs másért, csak teérted!  

(1942. augusztus)

Károlyi Amy: Gyertyák

Megsokszorozza önmagát a gyertya, 

tükörben, ablaktáblán, ajtófélfán. 

Egy élete vagy több élete van tán? 

Megsokszorozza önmagát a gyertya. 

Közöttük imbolyog az emberélet, 

tegnap még valóság, ma gyertyafény lett. 

Megsokszorozza önmagát a gyertya, 

életünk gyertyaláng, mi emberré lett. 

Szabolcsi Erzsébet: Kezedben alszik...

Kezedben alszik még napom, 

kezemben őrzöm illatod. 

Holnapról álmodik szobám, 

s bekopognak a tegnapok. 

Ködöt termett reggel a tél, 

zúzmarát szült a pillanat.            

Húzd magadra álomlepled,                                

örülj, hogy ennyi megmaradt.

Petőcz András: Mikéntha pakk

                   Cambridge-be, O-nak  

Becsomagol. A fájdalom.  

Mikéntha pakkot kapnál valahonnan. 

Így mondták régen. És az, ami van, 

nem múlik el soha. Lehetne halálos 

seb – vér ömlik belőle.  

A fájdalom beburkol, lassan.  

Magad is csomaggá alakulsz. 

És falevél-szomorúságod 

arról beszél, hogy vesztessé 

lettél – valami háborúban.  

Felveszem csonthideg kabátomat.

Petőfi Sándor: Az árva lyány

Csak egy lénnyel van kevesebb, 

Mint tennap volt, 

S nekem ugy tetszik: az egész 

Világ kiholt.   

Meghalt anyám, le is tevék 

A sírba őt: 

Lelkemből varrtam én reá 

A szemfedőt.   

Anyám, miért nem vitted el 

Életemet, 

Ha már belőle elvivéd 

Az örömet?   

Te nap valál, én sugarad. 

Itt mért hagyál? 

Hisz sugarát elviszi a 

Nap, ha leszáll.   

Beszélek hozzád; hallod-e 

A bús panaszt? 

Hiába van szóm, te, anyám, 

Nem hallod azt.   

Itt állok, ahol rajtad a 

Sír halma kél. 

S messzebb vagy mégis a világ 

Legvéginél.   

Midőn koporsód szögezék, 

Ezt rebegém: 

" Ébredj föl, kedves jó anyám, 

Édes szülém!"   

Fölkelt-e a föltámadás 

Majd tégedet, 

Kit gyermeked siralma sem 

Ébreszthetett?!   

2   

Virasztánk kínosan 

Anyám, te s én; 

Kis mécsünk reszketett, 

Haldokló éltedet 

Jelképezvén.   

Magam valék anyám 

Fájdalminál; 

De nem soká közénk 

Egy vendég érkezék... 

Jött a halál.   

Anyácskám, édesem, 

Jó szívedet 

Keze megérinté, 

S verése szűnt belé 

S hidegedett.   

Midőn közel vala 

A szörnyü vég, 

Mint hervadt fára le 

Az ősz esős köde 

Rád borulék.   

Beléd akartam én 

En éltemet 

Csókolni... s oh szülém, 

Te csókolád belém 

A tiedet!   

3   

Virágot ültettem 

Anyám sírhalmára, 

Harmat nem is kell, mert 

Könnyem csorog rája.   

Még holta után is 

Kedvét keresem én, 

Ezen virágokat 

Csak azért ültetém.   

Kedvelője volt a 

Virágoknak anyám, 

Szép intését mintha 

Még most is hallanám:   

" Szeresd a virágot 

És ne féltsd szívedet, 

Mert, ki ezt szereti, 

Rosz ember nem lehet;   

A virág s az erény 

Két atyafi-gyermek, 

Egy szívben egymással 

Nem ellenkezhetnek.   

Tudod, mi a virág? 

A földnek jósága; 

Tudod, mi a jóság? 

A lélek virága."   

Virágot ültettem 

Anyám sírhalmára. 

Le az égből, anyám, 

Tekintesz-e rája?   

Látod-e az égből 

Viruló sírodat, 

S viruló sírodnál 

Hervadt leányodat?   

Pest, 1847. március