– Fölemeltük az Úrhoz.
– Adjatok hálát!
– Méltó és igazságos.
– Valóban méltó és igazságos.
Nem tudom, hogy mi kezdődött el,
miféle készülődés ez, és milyen
felbolydult szobában, ahonnét kihúzta
lábát a lakó és a tárgyak magukra maradtak.
Elalváskor nem merül fel előttem
többé senki arca, és nem mondok ki
félhangosan egy-egy dédelgetett nevet,
ha fölkelek a többiek közül a vendégségben,
míg süteményért kimegy a háziasszony,
és belépek a szomszédos szobába,
ahol a szél a függönyt görgeti.
Nem akarom többé a nevüket
az idegen függönyöknek könnyezve mondani.
Nem akarok sokáig ülni az ólmelegben.
Nem akarom tudni, hogy a lépcsőházban
bolyongó bolond öregasszony
úgy lüktet mint egy verőér a foltos nyakon.
Mintha nem állna el egy seb
csöndes vérzése bennem, és bele kellene
nyugodnom, hogy így lesz ezentúl.
Félek a csöndtől, de mégsem hallgatok
zenét, mint azelőtt.
Túl közel ülnek a zenészek,
zihálásukat hallom, verejtékük vastagon
csorog, és játék közben egymással fecsegnek.
Végnélküli, reménnyel kábító
híreket hallgatok a rádióban.
Csak az elvont dolgok gyötörnek igazán.
Játszanak velem, mint macska az egérrel.
Ki kell kapcsolnom ilyenkor a készüléket,
hogy szorongásomban ne kezdjek el sírni,
ha azt hallom például: Magyarország –
Igazuk volt a zsidóknak,
hogy Isten nevét nem ejtették ki
– Emeljétek föl szíveteket!
szól ránk a zengő férfihang.
És ott állok a többiek között,
mindenki arcán fény, csak az enyém
sötét. – Adjatok hálát!
Mindnyájan hálát adnak.
És én nem bírom fölemelni a szívemet.
Nem tudom, hogy mi kezdődött el.
