2024. március 25., hétfő

Adam Zagajewski: Hegyek












Ha leszáll az est, 
a hegyek fénylők és tiszták – 
mint egy filozófia szakos diák 
a vizsga előtt. 

A felhők elkísérik a sötét Napot 
az árnyas sugárút végéig, 
és hosszan búcsúzkodnak tőle, 
de senki sem sír. 

Nézd, nézd mohón, 
ha leszáll az alkony, 
nézd telhetetlenül, 
nézd félelem nélkül.

Zsille Gábor fordítása

Petőcz András: A virágok, ott messze












Vannak virágok, ott, messze, 
valahol, messze, nem is tudom, 
kezedben, virágok, vannak, 
hajnali remegésben.  

Magukhoz, magukhoz, magukhoz. 
Szinte mindenütt lehetnek, csak 
épp erre nem látni őket, csak 
éppen ezen a tájon.  

Vannak, ha akarom, vannak. 
Ha álmodom, akkor remegnek 
hajnali szélben, ha álom:  

és szirmaik hullanak, egyre, 
és hullnak a szirmok, és 
pusztulnak ők.

Takács Zsuzsa: Emeljétek föl szíveteket!

                              – Fölemeltük az Úrhoz.                                       
                              – Adjatok hálát!                                       
                              – Méltó és igazságos.                                       
                              – Valóban méltó és igazságos.   

Nem tudom, hogy mi kezdődött el, 
miféle készülődés ez, és milyen 
felbolydult szobában, ahonnét kihúzta 
lábát a lakó és a tárgyak magukra maradtak. 
Elalváskor nem merül fel előttem 
többé senki arca, és nem mondok ki 
félhangosan egy-egy dédelgetett nevet, 
ha fölkelek a többiek közül a vendégségben, 
míg süteményért kimegy a háziasszony, 
és belépek a szomszédos szobába, 
ahol a szél a függönyt görgeti. 
Nem akarom többé a nevüket 
az idegen függönyöknek könnyezve mondani. 
Nem akarok sokáig ülni az ólmelegben. 
Nem akarom tudni, hogy a lépcsőházban 
bolyongó bolond öregasszony 
úgy lüktet mint egy verőér a foltos nyakon. 
Mintha nem állna el egy seb 
csöndes vérzése bennem, és bele kellene 
nyugodnom, hogy így lesz ezentúl. 
Félek a csöndtől, de mégsem hallgatok 
zenét, mint azelőtt.     

Túl közel ülnek a zenészek, 
zihálásukat hallom, verejtékük vastagon 
csorog, és játék közben egymással fecsegnek. 
Végnélküli, reménnyel kábító 
híreket hallgatok a rádióban. 
Csak az elvont dolgok gyötörnek igazán. 
Játszanak velem, mint macska az egérrel. 
Ki kell kapcsolnom ilyenkor a készüléket,
 hogy szorongásomban ne kezdjek el sírni, 
ha azt hallom például: Magyarország – 
Igazuk volt a zsidóknak, 
hogy Isten nevét nem ejtették ki 
– Emeljétek föl szíveteket! 
szól ránk a zengő férfihang. 
És ott állok a többiek között, 
mindenki arcán fény, csak az enyém 
sötét. – Adjatok hálát! 
Mindnyájan hálát adnak. 
És én nem bírom fölemelni a szívemet. 
Nem tudom, hogy mi kezdődött el.

2024. március 23., szombat

Ágai Ágnes: A titkokat az ujjaimnak mondom el












*
Én mindig először megszagolom a könyvet, 
beszívom a képeket és a betűket, 
aztán úgy érzem: én vagyok a mese 
és a könyv az olvasó.

Maradj, fogd a kezem, 
ülj az ágyam szélére, mesélj! 
Ha lerúgom a paplant, 
takarj be, simogasd meg az arcom, 
és ha elalszom, akkor se hagyj el.

Mi van a világ után? 
- kérdeztem. 
Butaság - mondták -, 
a világ után nincs semmi, 
a világ után is világ van. 
Akkor ez csak olyan, mint a 
ma, tegnap, holnap.

Láttam egy óriást, 
nagyobb volt, mint a törpe, 
innen tudtam, hogy óriás. 
Törpét is láttam, 
az óriásnak még a térdéig sem ért. 
Innen tudtam, hogy törpe. 
Ha lekuporodsz  mellém: 
te vagy az összehajtott óriás.

Sose veszekedjetek előttem, 
az rosszabb, mintha megvernétek. 
Akkor már jobb, 
ha rám haragusztok együtt, 
mert megjavulok és kibékülünk, 
de ha ti veszekedtek, 
sose tudom, melyikőtök a rossz.

Ugye a nagy titkokat nem kell 
elmondani? Még neked se. 
És nem fogsz sírni miatta? 
A titkokat az ujjaimnak 
mondom el 
este, amikor elém jönnek. 
Múltkor ezért dugtam a kezem 
a takaróm alá. 

Múltkor azt álmodtam, hogy 
léggömbök nyílnak a fűben. 
Leszakítottam őket, 
és elpukkadtak. 
Sírtam. De színes könnyeket. 

Ha esik az eső, 
minden bevonalkázódik: 
a bútorok, az arcod, 
az ablak, a háztető, a fák. 
Ha esik az eső, 
lecsurognak a hegyek, 
és odaömlenek a lábad elé. 

Szereted nézni, ha villámlik? 
Ne mondd, hogy menjek el az ablaktól! 
Ilyenkor tüzes késsel 
szétnyiszabolják az eget. 
Ha villámlik, 
éppúgy dobog a szívem, 
mint amikor meglékelik a görögdinnyét. 
Tudom, hogy nem fáj neki, 
de mégis recseg és piros. 

Miért nem hiszik el a madarak, 
hogy csak etetni akarom őket? 
Még meg se simogatnám, 
ha nem akarják. 
Csak a morzsákat szórom 
a párkányra, de elrepülnek. 
Lehet, hogy egyszer 
már lelőtték őket?

Ágai Ágnes: Memória

Már valahol láttalak, 
már valahol láttál, 
minden emberfej ismerős, 
amelyik nincs leszegve.  

Talán tömegben voltunk 
a sokaság egyenruhájában 
lendültünk valamerre 
egyforma szögben, egyforma dőléssel.  

Talán a hullám hátán síkongtunk, 
talán a sarat vertük le magunkról, 
talán ugyanarra a járműre szálltunk,
talán egy ágyban aludtunk.

Ágai Ágnes: Magyarok

Magyarország területe 93,031 km˛. 
Most ennyi. 
Itt az emberek magyarul beszélnek. 
Ők magyarok. 
A magyar nyelvet nehéz megtanulni. 
De lehet. 
A magyarok őshazája bizonytalan. 
A jelenlegi is. 
A magyarok sokat vitatkoznak. 
Például arról, hogy ki a magyar. 
Mitől magyar a magyar? 
Mitől magyarabb az egyik magyar 
a másik magyarnál? 
Két magyar csak külföldön örül egymásnak. 
Néhány óráig. 
A magyarokat általában szeretik külföldön. 
Kivéve ha nemzetiségiek. 
A magyarok nem bántják a nemzetiségieket. 
Most nem. 
Vannak, akiket most is bántanak. 
A nagy országok 
elviselik a különböző népcsoportokat. 
Magyarország nem nagy ország. 
A bajban az emberek összetartanak. 
A nagy bajban. 
Árvíz, földrengés, forradalom, stb. 
Árvíz, földrengés, forradalom stb. ritkán van, 
és rövid ideig tart. 
Kis bajban az emberek egymásnak ugranak. 
Kis baj gyakran van, és sokáig tart. 
A magyar ember egyszer születik, 
de többször hal meg. 
Ahányszor eltemetik. 
A magyar ember többnyire 
külföldön lesz naggyá. 
De halottként hazakéredzkedik. 
A magyarok megbecsülik 
nagy magyar halottaikat. 
A nagy magyar halottak 
mindig magyarok. 
A magyarok történelme szomorú. 
A dicsőségek régiek, 
és az éji homályban késnek. 
Sokszor van éji homály. 
A magyarok nem csinálnak történelmet. 
Ők kötnek, vagy köttetnek. 
Békét, alkut, kompromisszumot. 
A magyarokat sok minden köti: 
kötél és kötelezettség. 
Aztán egyszercsak eltépik, és felrúgják. 
Később ebből lesznek a pirosbetűs ünnepek.   

2024. március 21., csütörtök

Somlyó Zoltán: Szent: aki elmegy, jó: aki leül

Mondod: szívig beteg vagy és keserű a szád? 
Mondom: ha jégvirágaidat leolvasztanád!… 

Mondod: szerelmi kínból sok volt már, ami volt? 
Mondom: szerelmi kínból elég sohase volt! 

Mondod: gonosz a napfény s alattomos a hold? 
Mondom: mit még rabolhatsz, rabold szivem, rabold! 

Mondod: a kéj elárul s a forróláz lehül? 
Mondom: szent, aki elmegy, de jó, aki leül! 

Mondod: a kézsimitás halotti induló? 
Mondom: halottas házban zokogni, ó, mi jó! 

Mondod: elájult szíved lakat az ajkadon? 
Mondom: sziveddel csókolj s ajkaddal verj agyon! 

Mondod: a régi szerelmek avarján nől a fény? 
A tetszhalál halálos betegség! – mondom én; 

az ember ajka néma s keresztbe tett kezét 
nem feszítheti szét.

Petőcz András: Zsoltárparafrázis – Elfáradtam

                           „ Elfáradtam a kiáltásban,   
                              szemeim elbágyadtak, várván Istenemet.”   
                              (Zsoltárok könyve, 69:4) 

Elfáradtam, nincs kedvem semmihez, nézek magam elé, 
mondják, hogy ezzel lezárul valami, valami, ami fontos volt valaha, 
nem tudom, így van‐e mindez, inkább csak szomorúság ez az egész, 
lezárul valami, ez biztos, de a szomorúság több is, kevesebb is ennél, 
ahogy lezárulnak a cselekvések is, amikor eljön a mozdulatlanság ideje, 
amit közönségesen halálnak is nevezhetünk. 

Elfáradtam, mondom, hiába is minden erőfeszítés,   
nem változik semmi, elbágyadtak a szemeim a várakozásban,   
aludni volna jó, örökre elaludni, feleslegesen is keresem azt, amit keresek,   
minden akarat hiábavaló, és hiába is kérem, akit kérek,   
hogy a keserű poharat, a keserű poharat végre fordítsa tőlem el,   
hiába, hiába, még elaludni sincs erőm, nincsen erőm már elaludni sem. 

Elfáradtam, és ez egyértelműen a gyengeség jele, 
segíts meg engem, fohászkodom, akihez fohászkodni jó, 
de nem válaszol senki, soha senki sem válaszol, mindenki hallgat, 
a hallgatás a válasz, így beszélgetünk, és a hallgatás rosszabb a zajnál, 
annál a zajnál is rosszabb, ami itt van körülöttünk, itt, mindenfelé, 
és ami ellepi a levegőeget, olyannyira, hogy tapintható lesz tőle a feszültség.

Gabriel García Márquez: Búcsú az élettől




2024. március 20., szerda

Sohonyai Attila: Vigyázz rám





*
Vigyázz rám, mert nélküled sántítok, 
és a napokat ellepi a köd. 
Egyszer így hagytál, s térd lett lábnyomom, 
fetrengtem az utcán, mint a közöny. 

Vigyázz rám, mert ha nem vagy, nem látok, 
és minden irtó messzire kerül tőlem, 
éhen s szomjan, kopogó ajakkal tétovázom, 
pont, ahogyan voltam előtted. 

Vigyázz rám, hisz nélküled süket vagyok, 
és engem megőrjít e kiabáló csend, 
és hiába üvöltök, zajongok, 
hangod nélkül a semmi elnyel. 

…nagyon féltelek, 
s tudom, mennyire aggódsz értem. 
Ezért van minden zsebemen erősebb varrás, 
hogy ha magammal viszlek bárhova, 
ne gondold, hogy nem tudsz vigyázni rám.

Somlyó Zoltán: A pillanat

Menj, siess! A pillanat:  
illó olaj, elszalad 
s kialszik a tűz!   

Józan észre mit se adj!  
Csak előre, csak szaladj,  
hogyha dolgod űz!   

Évezredek tűnnek el,  
de holtodig énekel  
némely pillanat…   

Reád ontja illatát,  
bölcsőd is, meg paripád,  
ringat s elragad.   

Van hazúg és van igaz: 
jól vigyázz, hogy melyik az,  
amely a tiéd!   

S ha fölkapta lelkedet,  
hagyd, hogy szálljon el veled.  
Szállni, ó, be szép!…   

Hegyre viszen?… Mélybe ránt?…  
Csak előre, sose bánd, 
ha a vágyad űz!   

Menj, siess! A pillanat 
illó olaj – elszalad 
s kialszik a tűz… 

Kaffka Margit: Csend

Én nem tudok 
A csendről, melybe száz forró titok 
Hol nászát üli száz rejtett ígéret. 
A csendről, melyre mennydörgés felel, 
Idegzett húr most, ó most pattan el, 
Vagy fölzengi a nagy harmóniát, 
Az életet, az üdvöt, a halált, 
Mindegy! Valami jönni, jönni fog! 
– – Ily csendről nem tudok. 

De ismerem 
Hol bús töprengés ág-boga terem, 
A csonka mult idétlen hordozóját, 
Sok, sok magános, lomha alkonyórát, 
Melyből a szótalan, közömbös árnyak 
Vád nélkül, halkan a szívemre szállnak, 
S a szívnek várni, – várni nincs joga, – 
Úgy jő a holnap, ahogy jött a ma, 
Míg percre perc születni kénytelen, 
– – – E csöndet ismerem. 

1905

Trausch Liza: Szól az Úr




" Mert így szólott hozzám az Úr: rajtam lévén erős keze, hogy tanítson engem, hogy e népnek útján ne járjak." 
Ézsaiás 8,11  

     Az Ige szerint beszél az Isten, méghozzá személyesen hozzám. Nem olyan hang, amit ne lehetne meghallani. Isten beszél a vetésen, az aratáson, mindenen keresztül, amiben csak élünk. Isten nem ember, nincs szája, sem keze. Mégis beszél, és a " rajtam lévén erős keze" az ő cselekvését jelenti. Nagyon sokszor rajtunk van a keze, csak nem tudjuk, hogy mi van velünk, és miért történnek bizonyos dolgok. Ez a kéz erős a megmentésre, a szabadításra. Azt akarja, hogy végre meglásd ezt az erős kezet. " Hogy tanítson engem." Mire akar tanítani? "Hogy e népnek útján ne járjak." Advent annyit jelent, hogy Jézus váratlanul szembejön velem "a népek útján". Jézus megszületett erre a világra! Megszaggatta az eget, lejött erre a földre, csak azért, hogy találkozhasson az emberrel. Azon az úton járt, amelyen mi járunk - csak szemben velünk. Mindent másképp csinált. A népek útján járt, és mégsem azon. A széles út az, amin az emberek az anyagiakat keresik. Ha azt mondjuk valakinek, hogy miért hoztad el ezt a valamit a munkahelyedről, megrántja a vállát, és azt mondja, hogy a többi is ezt csinálja. Ez már a népek útja! A mértéktelen evés, ivás, élvezetek a népek útja. Ennek vége nem a boldogság, hanem a veszedelem. Igénk így folytatja: "A Seregek Urát, őt szenteljétek meg, őt féljétek, és őt rettegjétek. ő néktek szent hely lészen, de megütközés köve és botránkozás sziklája." Jézus vagy szent hely lesz számodra, menekülés helye, ahová mindig mehetsz, ahol békesség, szeretet, nyugalom vár, ha azonban számodra " a keresztről szóló beszéd bolondság", akkor neked megütközés köve lesz.     

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Márai Sándor: Önmagamról




Utolsó leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam és az értelem egy szikrája világított az én homályos lelkemben is. Láttam a földet, az eget, az évszakokat. Megismertem a szerelmet, a valóság töredékeit, a vágyakat és a csalódásokat. A földön éltem és lassan felderültem. Egy napon meghalok: s ez is milyen csodálatosan rendjén való és egyszerű! Történhetett velem más, jobb, nagyszerűbb? Nem történhetett. Megéltem a legtöbbet és a legnagyszerűbbet, az emberi sorsot. Más és jobb nem is történhetett velem.

Szabolcsi Erzsébet: Mit is adhatnék?




Nem verset adok, csak szavakat, 
nem komoly mondandót, 
csak néhány pihe-puha lágy szót, 
kedvest és bársonyost, 
mely csapongó lepke szárnyán feléd repül. 
Nem dalt hoztam, csak hangokat, 
nem zengő melódiát, 
csak néhány eldúdolt foszlányt sodor feléd 
a hulló leveleket gördítő szél. 
Nem szerelmet adok, csak lángokat, 
vágyakat és álmokat melyek simogató szavaimmal, 
lelket érintő eldúdolt dallamaimmal 
feléd szállnak, 
rádtalálnak, 
s óvó tenyeredbe bújnak. 
Adnék verset, ha kérnél. 
Adnék zenét, ha hallgatnád. 
Adnék szerelmet, ha szeretnél.