Nem tudom Uram, merre meneküljek,
lépéseimben megbújik a kétség, már
nem akarok kezet emelni senkire, nem
akarok leselkedő állat lenni kapud előtt,
s várni, hogy engem is megsimogass végre.
A kiontott vért már régen felszívta a fény,
a zsenge bárányt az akolból kiemelted,
s magad mostad a szőrét fehérre.
Csak én maradtam magamra, közismert
gyilkos az írások szerint.
Nincs már elvárásod velem szemben,
nem emelem feléd a fejem, hisz nyakamra
tetted a vaspántot, s már nem tudok
többé az égre nézni.
Ott maradtam a mélyponton, ahol
kijelölted a helyem, teljesen belesüppedek
a levegőtlen szentély hideg mezejébe,
s undorral nézem, hogyan cseppen ajkamról
a szenny hótiszta ostyádra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése