A percek vájta alagútban
tévelygek - a gránit idő
visszhangzik felettem - szememből
képed fény-virága kinő.
Ujjaim közt simogatásod
bársonyredőit morzsolom,
az a cinkos kézszorításod
gyűrűként ég az ujjamon.
Csuklómon fájón fluoreszkálnak
a jöttöd számoló erek,
- két összeérő mutató
átszeli szívemet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése