Vastag szőke fonatodba
hiába melegedett a Nap,
arcod sötét grimaszán
fáradt mosolyod hallgatag.
Sikoltva csattan a parancs,
ősi fészkedbe bomlott a csend.
Árva szeretőd hiába vár,
ágyad körül félelem kereng.
Gyertyát gyújtott a szótlanság,
harangba öntött nyár maradtál.
Fázósan virrasztó lelked
lapul a magányban. Elátkoztál.
Könnycsepp hidegébe mosva
homálylik a zeneszoba,
Chopin ül rojtos széken,
ujjain porladó sóhaja.
Repedt komód rejti titkát,
sárgult lapok démona int,
s egy csorba tányér peremén
megkapaszkodik a múlt, megint.
Fénytelen szemét lezárva
padlóra kuporodott a test.
A semmi tán még így is szép,
arcán a halál keresztet fest.
Édes bánatba ül a muszáj,
penész-szag bujkál a teraszon.
Szertartás ostyájába törve
térdelek érted a dallamon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése