kerek tagokkal
villantja egykori kedvesem melleit,
s te vagy az asztal,
melyen a papirom, ebédem, vacsorám;
s te vagy az ágyam,
rendező értelem, formátlan köd után
a tetszhalálban ;
kávém vagy, terraszom, sarkalló ösztönzőm,
kínzó cselédem,
rabtartó zsarnokom, záruló kis köröm,
végtelenségem,
sajduló talp alatt keltető lágy homok,
éle sziklának,
szárny, ami fölrepít, háló mely megfogott,
nevetés, bánat.
Ó, világegyetem ! Ki tudja, mit veszít
bennünk az ember!
Nem tudod magad se ; fölöttem így kering
éjembe reggel.
Ha tudnád, ki vagyok, nem lennék semmise,
- magamhoz húzlak,
egymáson így dobog két madár egy-szive
ormán a Dúcnak.
1961
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése