Siv Widerberger: Jó, ha nővére van az embernek

Hurrá, van nővérem, 

aki mindent tud. 

Hurrá, van nővérem, 

aki mindent jobban tud.  

Hurrá, van nővérem, 

aki mindig nagyobb.  

Hurrá, van nővérem, 

aki mindenben az első.  

Hurrá, hurrá, hurrá, 

mert a nővéremnek, 

aki három évvel idősebb, 

egy éven át mindent megtettem, amit akart, 

különben 

egészen biztosan 

beárult volna a mamának, 

hogy az utcán egy néni után

azt kiabáltam, VÉN BOSZORKÁN.

Tótfalusi István fordítása

Siv Widerberg: Barátság

„ Á, te vagy az”

mondta Lena,

elém jött,

átkarolta a vállam,

és a titkairól sugdosott.

„ Á, te vagy az”

mondta Lena,

sarkon fordult és ment.

„ Á, te vagy az”

mondta Lena,

mutatott valamit, amit nemrég kapott,

és három percig játszhattam vele.

„ Á, te vagy az”

mondta Lena,

felhívott valakit

telefonon,

és kérdezte, náluk lehet-e egész nap.

„ Á, te vagy az”

mondta Lena

csokoládét adott

és narancslevet.

„ Á, te vagy az”

mondta Lena.„

Hát nem tudod, hogy már Ingriddel vagyok?

Hogy köztünk vége mindennek,

mindennek, érted?

Észre se vetted, te hülye?” 

Több hónapba telt,

hogy Lenát ne szeressem

és ne gyűlöljem többé.

Tótfalusi István fordítása

Lőrincz Teréz: Végtelen mese

A kettős könyvelésben vénsége küszöbére érve 

először talált komoly többletet a bevétel oldalán! 

Valami szórakozott tétovaság ült a szívére 

aznap este, és futólag számba vette mitévő 

legyen már a napokban: itt az idő végre 

rendszerezni vagyonát. 

                                             Ó, jut majd bőséggel, 

hogy csinosítsa házát, jut ajándékra, és utólszor 

a tengerhez is elutazhat belélegezni sós illatát, 

annyi szikkasztó év után korhódott testét 

hűs párájában ápolni napestig, hogy majd hazatérve 

teli pince, padlás, kamra várja borral, mézzel és 

pompás dióval! 

                                            Így méregette a közelgő időt, 

mielőtt álma hálójában végleg elernyedett a 

teste, testének összes tagjai. Azt sem hallotta már, ahogy 

eszméletének összeomlott partjai közt elhal tulajdon 

végső sikolya: 

                                           Még ma éjjel elkérik lelkedet! 

Dudics Emese: Nekrológ

A napokban vettem észre, 

hogy már nem emlékszem rád. 

Ültem a buszon. Eszembe jutottál, 

és vártam, hogy utolérjen 

az ismerős sajgás. 

Az arcodat még csak-csak felidézem. 

Halvány a mosolyod, 

távoli, mint amilyen mindig is voltál. 

De ha azt a fanyar ízt keresem, ami a sajátom lett, 

vagy azt, hogy még mindig csak rész vagyok-e nélküled, 

vagy azt, hogy összerezzenek-e még, 

ha meghallom a neved, 

már nem talállak magamban. 

Újfajta szabadság ez, még tanulnom kell. 

Többé nem tegezlek majd a verseimben, 

te helyett ő leszel bennük, ha egyáltalán. 

Tíz év munkája ez.

Mezey Katalin: Öregasszony mondja

De sokat kellett magyaráz, 

hogy végül mégse értsenek meg. 

De sokat is kellett tanulnom, 

hogy végül mégse értsek semmit. 

De sokat kellett szépnek lennem, 

hogy a csúfságom kiderüljön, 

de sokat kellett jónak lennem, 

hogy a jóságom letagadják. 

De sok igazat kellett szólnom, 

hogy mocskoljanak hazugnak. 

De sokat is kellett szeretnem, 

hogy rám ordítsák: – Takarodjál! 

De sokat kellett sírnom ahhoz, 

hogy a könnyeim kinevessék, 

De sokat kellett gondoskodnom, 

szeretteim mégis elvesztek. 

De sokat kellett iparkodnom, 

amíg haszontalanná lettem. 

De sokat is kellett törődnöm, 

hogy ne törődjék velem senki, 

de sokat kellett adnom ahhoz, 

hogy ne akarjak kapni semmit. 

Varga Kriszta: Férfi

Lakik bennem egy férfi. Hórihorgas, bátor, istenkereső. 

Ő távozik belőlem külön útjaira s visszatér, ha itt az idő. 

Ő hozza-viszi a híreket köztem s Isten közt, ő jár utána hasadt, pirkadó 

egek alatt, ködös hajnali járdákon kakasrikoltásban, kutyaugatásban. Ő 

jár utána villamoszörgésben, templomkongatásban. Szivárványok alatt 

tűnik fel, kabátja széle lobog, ha megjön, leül az asztalhoz. Rám néz, nem 

beszél, mindent tudok.

Szabóné Kurucz Tímea: Jézust szeretnénk látni!

„ Néhány görög is volt azok között, akik felmentek az ünnepre, hogy imádják az Istent. Ezek odamentek Fülöphöz, aki a galileai Bétsaidából való volt, és ezzel a kéréssel fordultak hozzá: „Uram, Jézust szeretnénk látni.” 

(János 12,20-21)  

Láttad-e már úgy igazán ezt a világot? Figyelted-e, ahogyan az éjszaka sötétjébe lassan belekúszik a hajnali napsugár? Kutattad-e már a szemeddel a fűben lapuló ibolya szálakat? Elmerültél-e már egy másik ember tekintetében, arcának vonalaiban? Volt-e már olyan pillanatod, amikor nem csak úgy néztél, hanem igazán láttál is? Amikor meglátjuk a körülöttünk lévő világban az Isten csodálatos munkáját, gondviselését, alkotásának gyönyörűségét, és érezzük, szinte a lelkünket táplálja mindezzel.  Milyen jó lenne, ha nem csupán az alkotásban, hanem az Alkotóban is tudnánk gyönyörködni. Ha a szívünk nem csupán arra vágyna, hogy egy szép napfelketét, természeti jelenséget, vagy színeket, formákat lásson, hanem látni szeretnénk azt, akinek mindezt köszönhetjük, a Szentháromság Istent.  Ezek a görögök, akik Jézushoz érkeznek, egy egyszerű kérést fogalmaznak meg: Jézust szeretnénk látni. Azt, aki megszaporította a kenyeret, aki feltámasztotta Lázárt, aki meggyógyította a vakot, és aki neked, és nekem is új életet adhat. Egyszerű, de mégis hatalmas kérés ez. Látni az Urat, a Megváltót, azt, akit mi már nem láthatunk színről színre. Vajon mi szeretnénk-e találkozni vele? Vágyunk-e arra, hogy lássuk az Urat? Mert bár fizikailag nem mehetünk elé, lélekben, imádságban, dicséretben és magasztalásban mégis, minden nap közösségünk lehet vele.  Lássuk meg az Urat minden új reggelben, minden falat kenyérben, minden örömben és minden próbatételben. Lássuk Őt, mint Atyát, Fiút és Szentlelket, aki megteremtette, megőrzi, és gondját viseli ennek a világnak, és benne nekem, neked is. 

 Forrás: Napi Ige és Gondolat

Tornai József: Csak 84 vagyok

         Benyhe János halálára 

Rohant, rohant a semmiig, 

a térbe szórta sejtjeit. 

Hogy bírod ezt az iramot? 

Miért? Csak 84 vagyok. 

Megirigyeltem volna, ha 

rögtön, mint villám-törte fa, 

nem zuhan el a betonon: 

vér, vér az orron, ajkakon. 

Vártam, hogy megfogja kezem, 

de már jég volt az arc, a szem. 

Halott volt, őrület, halott! 

A hiány, űr, gúnyos, konok 

csönd. Jaj, elsírhatatlan, 

hogy semmi lett, hiába fogtam.

*

Hát, igen...

Monspart Sarolta

...Ó, Mindenható, jó Isten, segíts tudnom,  

hogy az az értékem, aki vagyok, és nem az, amim van!"

Imreh András: A 21-es buszon

Fogalmam sincs, hogy rúghatott be így.   

Időnként fölegyenesedik, törzsből tántorog,   

de mikor a feje koppan az ablakon,  

visszagörnyed a vak homályba.   

Barátja mellette ül, mosolyog,  

egy másik világban. Oldalra nem néz.  

A fejét enyhén feltartja, mintha szélbe,  

és ahogy kaptat a busz, föl, a hegyre,  

aprókat bólogat: az utat szolmizálja.  

A nagykanyarban egyetlen nagyot  

ólint: kijött az eredmény.   

Meglepő fürgén száll le, kezében  

a fehér bot finom sáskacsáp.  

Lent nyújtja a kezét,  

mint jégtánckűr végén a férfi.  

És partnere, mintha tripla  

leszúrt rittberger után, 

ki tudja, hogy, de tényleg érkezik a magasból.   

Egy helyben tántorog a talpán.   

Nagy üggyel-bajjal egymásba karolnak –  

indulás.  

Vak vezet világtalant. 

Boleyn Anna: Ringass el...

Ringass el, ó Halál! 

A meggyötört kebel 

ártatlan, fáradt lelkemet 

csöndben bocsássa el.   

  Szólalj meg, gyászharang,   

  heroldom légy, te hang,   

  halálom kongva mondd!     

  Már vár a sír:   

  sebemre nincsen ír.   

Bajom ki sírja el? 

Ügyem reménytelen: 

a fájdalomtól nincs erőm, 

hogy nyujtsam életem.   

  Szólalj meg, gyászharang,   

      heroldom légy, te hang,   

      halálom kongva mondd!   

      Már vár a sír:   

      sebemre nincsen ír.   

Börtön mélyén, magam, 

bevárom végzetem. 

Ó, átkozott a sors, hogy ily 

gyötrelmet szánt nekem!   

  Szólalj meg, gyászharang,   

    heroldom légy, te hang,   

  halálom kongva mondd!   

  Már vár a sír:   

  sebemre nincsen ír.   

Ég áldjon, múlt gyönyör! 

Jövel, friss fájdalom!  

Érzem, hogy a csapásokat 

tovább nem állhatom.   

  Némulj el, gyászharang,   

  végbúcsúm volt e hang,   

  majd elborít a hant,   

  s bezár a sír:    

  sebemre nincsen ír.    

Mészöly Dezső fordítása

Csáky Anna: Krisztus-fa

Kietlen táj, fortyogó sivatag, 

homokot vihogva felkapó szél… 

Öreg, magányos fa fenn a dombon, 

ágai – csökött, ficamos tagok – 

a tinta-kék egekbe merednek, 

keresztet formázott velük a Sors, 

és a törzsbe Krisztust megfeszítve. 

Az Idő kezdetén valahonnan 

egy lét-teli csöpp mag idepottyant 

e kőmarkú pokol bugyraiba, 

s egy felsőbb akarat kényszerére 

e mostoha talajban megfogant. 

Gyökerei drót-keménnyé nőttek, 

s mohó kínnal szívják ki a nedvet 

a sovány talaj aszott réseiből. 

Felette sugarak, nap-ragyogás 

áramlik szét a gyér ágközökön, 

koronát képezve a fej körül, 

mely a hegekkel, csökökkel durva, 

fekete kéregbe belevésve, 

szelíden kissé oldalra hajlik. 

Ó, micsoda kín, iszonyat, szépség, 

üdvözült árvaság e kereszt ívű, 

holt tájtól ölelt, szél-harapta fa! 

Sok-sok hosszú éve perzseli nap, 

lelkét ekével szántja fájdalom, 

bordáiba vágtak, s megrabolták 

rémektől sikoltó, tolvaj szelek. 

De benne Isten szent csöndje fészkel, 

halk fohász zeng, száll az ágak között, 

csillagok hullnak rá le a mennyből, 

s angyali szárnyakról szirompelyhek, 

kigyúlnak felette égi tájak, 

s puha köpennyel öleli az éj, 

csonka hold ezüstjét beleszőve. 

Minden gyötrelme, magánya örök 

mementóként kiált a világba.  

Wass Albert: Itt leszek közel, valahol...

Ha eljön majd a nap, 

Amikor meghalok, 

Ti ne gyászoljatok. 

Én itt leszek, közel. 

Itt találtok napnyugtakor, 

ha kirepül a vízimadár este, 

kecskefejő tyurrogásában, 

egy messzi bagolyhuhogásban. 

Én itt leszek, közel, 

vigyázok az erdő csendjére 

és álmotokra.  

Ha érezni akartok engem, 

csak hajtsatok be az erdőbe 

és álljatok meg az út mentén. 

Figyeljetek: a halk lombsusogásban 

hallhattok engem, 

amint kutyáimmal 

elmúlt esztendők boldog 

vadászhelyeit járom. 

Mosolyogjatok egy virágra, 

egy pillangóra, 

egy kis madárra, 

egy pislogó csillagra 

a messzi szemhatáron, 

mikor az est árnyékai 

körülfognak szelíden...  

Csak mosolyogjatok, 

és én az öröklétből 

visszamosolygok rátok.

Dénes Katalin: Alkonyat

maradj velünk, Uram, 

mert esteledik és 

lemenőben már a Nap, 

vörös köntösében 

tücsökzenét hallgatni 

mellénk ült az alkony, 

átölel most téged s engem, 

hegedűszóra 

szelídül rőt arca, 

a láthatárra rajzol 

bronz-, ezüst- és aranyszárnyat, 

alvó tenger éjkék színű mélyét, 

festőecset ez, 

kérges kezünkön, 

kérges szívünkön 

az élő Isten esti mesterműve, 

holnapot ígérő 

festett némajáték, 

hallgasd hát a hegedűszót, 

őrizd retinádon 

a színek tombolását, 

kéretlen ajándék, 

mert az Úr velünk marad 

mindennap, a világ végezetéig

Németh Erzsébet: Eliziádok

Uram ha nem a léted 

akkor hiányod 

               az mi bennünket éget               

Hűs alkonyat lejtőjén 

harangszó gurul: 

              eltévedt szívdobbanás              

Mert alázat ellen nincs 

semmilyen fegyver – 

            az maga a győzelem!              

Ki tudja megmondani 

melyik vagyok én: 

             a könny vagy aki sírja?              

Ki álmodott meg engem 

hogy átléphessek 

         e lángoló küszöbön?         

             

Csendes tóba dobott kő 

visszhangja neved 

               magányomban elenyész               

Küszöb mit nem léphet át 

idő és sors sem – 

           ott a kegyelem tanyáz              

              

Boldog ki megérkezik 

ahová indult 

             és soha nem tévedt el