2025. július 6., vasárnap

Trausch Liza: Elfordultál

        


   " Így szól az Úr: Ha elfordulnak, nem fordulhatnak-é vissza?" 
Jeremiás 8,4b 


     Úgy érzem, hogy az elfordulás a gondolatban történik meg. Az elesés már a gyakorlatban, cselekedetben történt. Amikor jön egy szeretetlen gondolat, elfordít Isten útjától, a szeretet útjától. A törvény betöltése a szeretet. Nem tudsz úgy vétkezni, hogy ne vétkeznél a szeretet törvénye ellen. Még nem estél el, de az elfordulásnak már a következménye szokott lenni az elesés. Annyi ember gondolja, hogy megengedhet magának egy kritikus, ítélkező, kemény gondolatot. Se neki, se nekem nem árt. Dehogynem árt! A gondolatban kezdődik a gyűlölet, aztán jön a második, a harmadik. Amikor az Ördög el akar fordítani Isten útjától, mondd ki határozottan, hogy nem akarok elfordulni. Állj meg a gondolatnál mert út lesz belőle rövidesen! Ha megállsz a gondolatnál, nem fogsz elesni. Olyan kérlelőn mondja az Úr: " Térjetek meg gonosz utaitokról! Hiszen miért halnátok meg, óh Izráel háza!?" (Ez 33,11b). Az Istentől elvezető útról nem egyszerre fordul el az ember 180°-ban, csak szép lassan. " Van olyan út, mely helyesnek látszik az ember előtt, és vége a halálra menő út " (Péld 14,12). Fordulj vissza, amíg lehet. Lásd meg, mennyire jutottál attól a boldog, szabad élettől, amiben talán elindultál már egyszer. Isten elküldte erre a világra az Ő Egyszülött Fiát. Ha most úgy érzed, hogy elestél, és nem tudsz fölkelni, mondd ki ezt az egyszerű nevet: Jézus! Ő azért járt itt a földön, hogy az elesetteket felemelje, és az elfordultakat visszafordítsa. Ne álltasd magad, hogy egyedül is föl tudsz kelni, hogy újra az Úr útján járj.

2025. július 3., csütörtök

Sebestény-Jáger Orsolya: A jó Pásztor




(Jn.10) 

Távolba néző szemekkel, látja a nyájat. 
Vélnéd: soha nem fárad. Övé a táj, 
mikor fűszálak élén nyújtózik a reggel. 

Botja erő. A mindegyre táguló végtelenbe ér.  
Magához húzza vele a törékeny, kicsi lábat, 
és csöndben csitítja: no ne félj. 

Utána indul, távlatot szel át lépte határtalan hossza.  
S bárány ha sír, a sziklák rejtett, zord zugában, 
még aligha érti: Ő már hazahozta.

Cseh Katalin: Vágy












Csak azt a házat 
Szeretném látni 
– esőcsatornáját – 
a szobákban a 
nyári délután 
árnysuhanását 
az asztalon a 
galléros vázát 
szeretnék ülni 
a konyhaszéken 
s hallgatni hosszan 
mit mesél az a valaki 
akinek már a nevére 
sem emlékszem 
az arcára sem 
csak az anyajegyére 
szeretnék a kamrába 
is benézni 
a befőttesüvegek 
gyülekezetére 
a minden ajtónyitásra 
lebbenő papírcsipkékre 
szeretnék sokáig 
elidőzni az udvaron 
a diófa árnyékában 
a testet öltött 
benyomások árnyékában 
csak azt a házat 
szeretném látni 
nem tulajdonom 
nem is örökségem 
benne álmod(oz)ik 
kvázi öröklétem

Komjáthy Aladár: Majd megtudod te is...












Majd megtudod te is, mi az, a néma éjben
hallgatni, hogyan zúg a szél
az őszi fák között s álmatlanul figyelni,
amint elhal és visszatér.

Majd megtudod te is, mi az, csak a halálra
gondolni egész hajnalig,
amikor nincs egy hang, nincs egy vidáman égő
színfolt, amely elandalít.

Majd megtudod te is, mi az, agg uzsorásként
számolni tűnő perceket,
mik fogyva fogynak és a multban égő lángon
melengetni emlékeket.

Majd megtudod te is, mi az, ifjú királyból
öreg koldússá zülleni,
akit még vágya űz s bolyong a zord világban,
mert helyét többé nem leli.

Majd megtudod te is, mi az, a szerelemből
kihullva sírni tűnt tavasz
szép lányai után, akiknek mosolyát és
sírját benőtte már a gaz.

Majd megtudod te is, mi az, a durva földben
porladni örökléten át
és rothadó szived vágyával egyre lesni
a nemszólaló harsonát.

Oláh András: feleződve

kifogytunk a megtartó érvekből 
fuldoklunk a mulasztás okozta légüres 
térben ahol már nem a kétely fáj 
hanem a bizonyosság: feleződve élünk 
s mérgezett szavakkal takarózunk 
már nincs hozzád közöm már nem 
kérdezlek és nem felelsz pedig mennyi 
minden rekedt belénk zárva… maradunk 
törött ablak mögötti csönd: törmelékkupac 
– emlék ami végleg fényt kapott – 
mert nem éltünk vele csak kihasználtuk 
amire a test olykor alkalmat adott 

2025. július 1., kedd

Ágai Ágnes: Más-ság












Te más vagy, mint én. 
Mihez képest vagy más? 
Milyen arányban vagy más? 
Milyen értelemben vagy más? 

Te őr vagy, én rab. 
Te uralkodó vagy, én alattvaló. 
Te jólétben élsz, én rosszlétben. 
Te tehetséges vagy, én tehetségtelen. 
Te a tulipánt szereted, én a margarétát. 
Te magas vagy, én alacsony. 
Te lágyan eszed a tojást, én keményen. 
Te a mennyországban hiszel, én a reinkarnációban. 
Te a gépekhez értesz, én a zenéhez. 
Te fehérbőrű vagy, én barna. 
Te Északon laksz, én Délen. 
Te más vagy, mint én. 
Én megöllek téged. 
Te megölsz engem. 
A te anyád sírni fog. 
Az én anyám is sírni fog. 
A te fiad bosszút áll. 
Az én fiam is bosszút áll. 
A te néped fegyvert fog. 
Az én népem is fegyvert fog. 
A te sírod domború. 
Az én sírom is domború. 
Az én könnyem is sós volt. 

A te könnyed is sós volt. 
Az én csókom édes volt. 
A te csókod is édes volt. 
Az én vérem piros volt. 
A te véred is piros volt. 
Az én éltem rövid volt. 
A te élted is rövid volt. 
Az én holtam is bűn volt. 
A te holtad is bűn volt.

Anga Mária: Tükörképemet nézem












Egyedül maradtam, 
tükörképemet nézem, 
hallom felharsogni 
gyermeki nevetésemet, 
itt szüremkedik a ház falán keresztül 
az egykori nyár forrósága, 
a kitépett hajú fák is 
beköltöznek lassan a szobámba, 
elengedik ágaik közül 
a repülni vágyó madarakat, 
nyitott egekkel lesz tele ablakom.

2025. június 29., vasárnap

Sebestény-Jáger Orsolya: Napkelte




Új nap. Ámulva nézem, ahogyan reggelig 
körülöttünk cseppenként a világ, 
miként egy szent serleg, 
fényeddel megtelik.

M. Fehérvári Judit: Alkonytalanul

Mind megöregedtünk. 
Arcunkat maszk fedi. 
Járásunk lassú, mint, 
aki visszafelé tekint, 
előre menni nem 
perspektíva. 
A teleobjektív delet mutat, 
noha sötét van. 
Nem ismerjük az örömöt, 
éveink száma determinált. 
Alkonytalanul élünk 
olyanokká lettünk, 
akár a kijárási tilalom. 

Mind némán tekintünk a jövőbe. 
Tervezni elfogyott az erőnk, 
az Ígéret Földje múltunk volt, 
eszmélni erre most lett időnk. 
És elveszett a Kánaán, 
hiába minden: az utcán, 
a boltokban ránk feni fogát a Kaszás. 

Alkonytalanul élünk, 
éveink száma determinált,
nem ismerjük az örömöt, 
mind megöregedtünk, 
arcunkat maszk fedi,

jövőnk is bakacsin fátyol, 
nevetni elfogyott erőnk, 
már híreket sem nézünk, 
mímeljük, hogy ízlik az étel, 
reggelünk koromsötét, 
s így borul ránk az éj is, 
a kinti széllel versenyt fut 
a járvány, le is tud teperni, 
ezért vakcinád legyen a hited, 
ami zsolozsmázva zengjen mégis: 
„ Ne félj!”

Trausch Liza: A számot vető Úr




" Annakokáért hasonlatos a mennyeknek országa a királyhoz, aki számot 
akar vetni az Ő szolgáival." 
Máté 18,23  


          A számot vető Urat szeretnénk látni, aki téged is számadásra hív. A megújulás számadással kezdődik. Bűnbánat és megtérés nélkül nincs öröm és békesség. Ha bújsz a számadás elől, akkor nem lesz számodra valóság Isten országa. Ha Isten országába beljebb akarsz jutni, mindig újabb számadások jönnek. Nem úgy van, hogy egyszer utolért, és véget ért Isten ítélete. Az ítélet mindig újra valóság, amíg oda nem érünk Őhozzá, és az utolsó ítélethez nem jutunk. Azért utolsó ítélet, mert már sok volt előtte. Az ítéletek sorozata kell végbemenjen az életünkben. Isten tűzláng szeme mindig újabb területeket lát meg életünkben. Az ítéletben megállni annyit jelent: megállni a hívő életben. Ugye tudjuk, hogy ott megállás nincs, csak előrelépés vagy visszaesés. Isten nem a világgal, hanem szolgáival, az övéivel akar számot vetni. Az a szolga, akiről a példázatban szó van, nem akart jönni. Elő kellett hozni. Sajnos sok-sok év után is olyanok vagyunk, akiket elő kell hozni. Önként nagyon ritkán állunk Isten színe elé számadásra. Kik hozták elő ezt a szolgát? Isten szolgái. Istennek nem csak két lábon járó szolgái vannak. Olyan szolgái is vannak, amiket úgy hívnak, hogy betegség, nyomorúság, szenvedés, családi bajok, gondok. Gondolj most azokra a szolgákra, akik téged hoznak Isten elé újra és újra. Ne bújj most a különféle kifogások, jogaid és igazaid mögé. Jó volna, ha az Ige szava szólíthatna most elő, és nem kellene utánad küldeni szolgáit!    

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

2025. június 28., szombat

Móricz Eszter: Vihar




Állok az ablak mellett, 
és nézem ahogy dühöng, 
dübörög a szél. 
ostorával csapkodja, 
üti az elárvult fákat. 
Szomorú-fekete a világ, 
gyász-zenét húz hegedűje, 
esőkönnyek öntözik. 
Sötét, haragos fellegek 
csak úgy futnak, futnak... 
versenyt idővel, térrel.

Szabó Lőrinc: A koldus kezet csókol

A nagyságos asszonynak egy falatért 
kezet csókol a koldus, és mégsem ő 
az igazi szegény, hanem az, 
aki már ember, 
az a másik, a parányi 
siker megvesztegetett 
tanítványa, aki 
egy kis független nyugalom 
kegyéért meglapul a Nagyok 
lábainál, – óh, 
az az igazi szegény, aki 
nem néz föl, hogy le se kelljen 
néznie, az, akinek 
lelkiismerete 
megelégszik azzal a koldus 
tisztulással, mely egy falat 
kenyérért kapható – – Milyen 
más a Hatalmas 
Ember, aki ezer idegen 
akarat kezéből 
kiveri a pengét, óh, milyen 
más az a küzdelem, amely 
a veszélyek mágneses 
mezői s az ellentétek alá- 
aknázott birodalma fölött 
vezeti a pénz nagyszerü 
hadjáratait s az érdek 
halálfejes lobogóját 
nyiltan föltűzi a legmagasabb 
tornyokra – – Óh, be kicsiny 
onnan a koldus, be kicsiny a 
nagyságos asszony óvatos 
könyörülete, – s az egész 
emberiség, ez a nyöszörgő 
kín-sivatag, be kicsiny 
onnan, fentről, hol az önzés 
örök toronyőreivel 
hiú harcban 
csak a legfájóbb földi sikolyok 
őrült keselyűi csatáznak.

Móricz Eszter: Hiányzik az életből valami




A napok rohannak, futnak, 
céltalan bolyongunk a szürkeségben. 
Mindenki siet valahová. 
Nincs idő, nem állunk meg egy percre sem. 
Hiányzik valami az életünkből. 
Nem látjuk a tarka virágok színét, 
nem érezzük a napfény melegét. 
Hiányzik egy ölelés, egy jó szó, 
elmúlt nyarak igézete, 
ringó kalászos, erdők illata. 
Hiányzik az életből valami... 
Egy csoda, egy varázs, egy csillaggyúlás. 
Egész életünkben szakadatlanul, 
fuldoklásig küzdünk, harcolunk. 
Vágyódunk a tökéletességre, 
és csak reménykedünk hiába. 
Reménykedünk egy csókban, ölelésben, 
egy kézfogásban, egy mosolyban. 
Hiányzik az életből valami... 
Hiányzik a jó, hiányzik 
a napfény mosolya, az éjszaka 
vaksi pislogása, a hajnalok 
ébredő ölelése. Hiányzik 
a nappalok hangos nevetése. 
A nappalok rohannak, futnak, 
mindenki siet valahová. 
De egyszer, valahol meg kellene 
állni egy mosolyra, egy 
ölelésre, egy igaz szóra. 
Valahol meg kellene állni, 
segíteni azon, aki elesett. 
Meg kellene tanulni újra 
mosolyogni, kezet nyújtani. 
Hiányzik a világunkból 
a nagy világ... 
Hiányzik az életünkből 
az életünk - a szeretet.

2025. június 27., péntek

Barna T. Attila: nyáréj




egész éjen át 
hallgatom 
a fűszálak hegyén 
meztelenül ringatózó 
harmatcseppek boldog sikolyát

Bella István: Hát milyen szót keressek hozzád

Hát milyen szót keressek hozzád, 
égből, búzából válogassam? 
Vagy mondjam csak így, sziszegő szoknyád 
kígyózik minden kapualjban?  

Így mondjalak, a népmesék 
tűzből mentett, fölsíró gyíkja, 
ki a dadogót a fák, az ég, 
az állatok nyelvére megtanítja?  

Vagy ez lennél, fényes nevetés? 
Tánca ficánkoló lovaknak, 
mert a szerelmes szeretés 
szomjas mezőire kicsaptak?