(Jn.10)
Távolba néző szemekkel, látja a nyájat.
Vélnéd: soha nem fárad. Övé a táj,
mikor fűszálak élén nyújtózik a reggel.
Botja erő. A mindegyre táguló végtelenbe ér.
Magához húzza vele a törékeny, kicsi lábat,
és csöndben csitítja: no ne félj.
Utána indul, távlatot szel át lépte határtalan hossza.
S bárány ha sír, a sziklák rejtett, zord zugában,
még aligha érti: Ő már hazahozta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése