körénk rakódnak a mozdulatok, szokások,
ahogy az ember a tér kockájára lép,
vagy bőrét fölveszi, a súlyos nagykabátot.
Sajátmagának így épül örökre gólem,
amit a nap hevít, félelmetes golyó,
nem marad vele már egy barát, egy rokon sem,
nem marad, ami rossz, nem marad, ami jó,
nem marad a szivén esztendő és harag se,
járkál a tereken csak, mint mogorva gép,
a fény küllői közt, lefekszik, ha a nap le,
és fölkel, ha a nap az ég szélére lép,
amely beégeti hevét a vérbe, csontba,
hogy sajdul az izom és száraz lesz az ing,
bemegy az ember a sugárzó csarnokokba
a kék lapok közé, aztán kijön megint.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése