2024. január 5., péntek

Káli István: Ötvennyolc

                    D-nek, A-nak, J-nek,           
                    a majdani bátorsága jegyében   

Nem kísért már se gyanú, se kétely. 
Mivé dermedt bennem dőreség s gondolat! 
Enged álmodozva ülni, és nem 
Zaklatja magát a múló idő miatt.   

Nem kínoz érdes, sorsgyilkos magány, 
Sem sötétség, sem az éjek püffedt csendje. 
Hitem a reményt fojtogatja, s nincs 
Már a szeretetnek bennem méltó rendje.   

Mi harc volt, elmúlt. 
A célt feléltem, Akár a világ önnön tartalékait. 
Törekvés nélkül fogy tovább időm – 
Nem is értem, hogy mit keresek én ma, itt…   

Úgy véltem, élni jó, mert emberi, 
S hogy testem önző lelkemnek lett lakása,   

Nem zavart, tréfával ütöttem el – 
Hisz Istennek vagyok csodás földi mása.   

A mindenséget, s benne a mindent 
Egynek láttam, ahogy Jézust áldva illik. 
Nem rángattam ajtót, sem fiókot, 
Előbb megfigyeltem, hogy mi merre nyílik.   

Becsültem elmét, okfejtést, érvet, 
Haladást, tréfákat és kauzalitást. 
Szerelmeim akként értékeltem, 
Tudnak-e nyújtani nekem valami mást.   

Ha becsmérelt, ki ellenem fordult, 
Megértőn fogadtam vak okszerűségét, 
S bár beleszédültem is a vak dühbe, 
Próbáltam kivárni a mondatok végét.   

Nem fedtem el az arcom, ha rájöttem, 
Hogy e szörnyűséget már valahol láttam. 
Hazudtam önzőn, olykor kegyesen, 
S vállaltam ilyenkor, ha csalóvá váltam.   

Ódzkodtam attól, mi tökéletes, 
Mert nem hihettem el a bűntelenséget, 
S tükörbe zártam szomorúságom, 
Mikor ráéreztem, bent bűnbánat éget.   

Láttam másokon, vagyok jó és rossz, 
S már dicsekvés volt az öntudatosságom, 
Pedig naponta vívtam magamért, 
Remélve, a halált így miszlikbe vágom.  

Az örömért gyöngyözve fizettem, 
Főhajtva fogadtam mások bölcsességét. 
Győzelmeimnél, ha bírta erőm, 
Többre tartottam a csendet és a békét.   

A tikkadásba fúló szónoknak 
Elnéztem minden blőd aranyigazságot,   

S szívembe zártam ellenemet is, 
Ha vaskos tréfáimhoz aranypofát vágott.   

Nem pereltem elrablott időmért, 
S ha szükségét láttam egy-egy vallomásnak, 
Gyengéimért busásan fizettem – 
Kiadtam titkaim hitetlen tamásnak.   

Vágyaimat bárhogy álcázhattam, 
Pellengér-kalodát állított asszonyom. 
Higgadt férfikor szólamán fújva 
Újra eljátszhattam kamaszos viszonyom.   

Éltem gödörben is, égő szemmel, 
A homálytól jól megrészegedtem. 
Kegy-létrán másztam ki, mégis durván 
Káromkodtam: erre teremtettél engem?!   

A fényre – csak ennyit tudtam akkor, 
Mert fényben akartam látni minden formát, 
Mint a gyermek, hisz még nem tudtam, hogy 
A sejtelmesség inkább erény, mint korlát.   

Lennék bár bajban, mégis háborgás 
Nélkül tűrném, mit a tükröm képembe vág, 
Ha nem gyötörné elmém a kétség: 
Tudja-e Istenünk, milyen ez a világ?   

A vér még lüktet bennem, s széthordja 
Testemben a tiszta ösztönt, élni tudást, 
S ebből serken, szeretetté lesz –
Mindig viselhető bíbor fenség-palást.   

Szolga én már soha nem lehetek. 
Kit magamba zártam, bármikor elmehet. 
Nincs más értékem, mit adhatok, csak 
A szabadságot – vállalt függőségemet.

2005 május 15-én, Pünkösd vasárnapján

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése