padok lengő szegélyét,
merengő estékbe vesznek útjaink.
Őrálló villanypóznák rajzanak mellettünk
szerelmesen, s bokrokból fon
koszorút bokánkra szelídségünk…
Itt ülsz mellettem, bár virágok térdelnek
közöttünk. Messziről háború szele zsong esténkbe
félszeg-gyáván megbontva az idillt, de
bizalmunk angyalként mosolyog ránk.
Hullámzó lángokba kapaszkodunk, te meg én,
lélek lángjaiba, – erősen…
Szűzi tekinteted szívembe esik hangtalan,
de örökre, és nem szabadul soha már
pörös magányom kérleléseitől.
Szétcsúszott ábrázatok kortalan ölelnek,
és öregszel, de nem zavarnak ráncaid,
mert belül vagy, ott vagy belül, és örökre
az vagy akinek szeretlek, – mert nagyon szeretlek!
Én szenvedélyes ember vagyok,
és mindig fájni fog, hogy nem adhattam
magam neked, és nem tudtalak boldoggá tenni
úgy ahogy akartalak, és amihez igazán értek…
És idővel halál felé ballagunk, a sírjaink hozzánk
készülődnek, s a falak bennünk konokul
magaslanak egymással szemben…
De hallasz-é néha? Mert olykor átkiáltok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése