sehova nem nézni, semmiféle akarat, dühök,
harcok nem érdekelnek, nem nézem, hova,
mikor és mi, csak éppen hallgatok, így, kívül
mindenen, talán ez lehet a cél, igen, csak ez.
Nyár éppen, amikor mindezt a laptopba
írom, egyedül vagyok, ahogy egyedül ő is,
aki csak épp, miként én, teszi-veszi a dolgát,
mindenki egyedül, az is, aki nem – laptopba
magam-magam, erre vágyom, csakis-csakis.
Tisztaság könyve, írta valamikor a szerző, aki
olyannyira fontos lett mindannyiunknak, oly
nagyon fontos, valami újat akart, ami nincs,
soha nem is lesz, mégis, az akarása a miénk
itt, ezen a tájon, ahol vagyunk, magányosan.
Valami újat szerettem volna, nem ezt a jövőt,
ami van, sok szabad lélegzetet, perspektívát,
elmerülni valami európai álomban, tudom,
megfogalmazhatatlan mindaz, amit egykor
mi, mindannyian, immáron jó harminc éve.
Nem született meg a tisztaság verse, de az idő,
az elment, szinte észrevétlen, az idő, mondom,
és nem változott semmi, ránk telepszik a volt,
arcunkba vési a döntéseit, meg a bűneinket is,
belevési a homlokunkba, okulásra annak, aki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése