Kolumbán Jenő: akkor

 

amikor elérhetetlennek 

tűnik hogy kisüssön a nap 

benned és a homályos 

szürkeségen áttör a sötét  

amikor nem hiszed el 

hogy létezik öröm csak 

nézed a fagyoskodó fákat 

az ablak unt négyszögében  

amikor valahol más helyen 

szeretnél lenni de ott sem 

éreznéd jól magad mert 

nincs jó hely és jó idő neked  

akkor a keserűséged mélyén 

kell hogy találj egy gyertyányi 

fényt ami segíthet még élni 

és őrizni a maradék reményt

Petőcz András: Megölelt az Isten

Ebben a nagy-nagy rohanásban, 

egy pillanatra megölelt az Isten.  

Zavartan megálltam. 

Magamat magányosnak hittem.  

Annyi volt csak, hogy volt egy kis időm. 

Hogy épp nem kellett semmit sem tennem.  

Hirtelen azt láttam, valaki jön. 

Gondoltam, elmegy mellettem.  

Aztán a kezemre tette a kezét, 

és hosszan a szemembe nézett:  

betakart minket a csendesség, 

és hozzám bújtak a remények.  

Nem múlik el semmi sem, soha! 

A fű kizöldül, büszkén újra nő.  

Hogy lehettem annyira ostoba, 

hogy engedtem, hogy múljon az Idő.  

Csak álltam ott, és beburkolt az Isten, 

éreztem, hogy minden mozdulatlan,  

és ott volt a nagyvilág! A szemeimben. 

És egyedül voltam, végtelen magamban.

Sárhelyi Erika: Hétköznapi józanság

Csak apró vágyakkal él az ember. 

Beéri azzal, ha ágyát megvetik, 

ha az éjre ráköszön a reggel, 

s ha ősszel eső, télen a hó esik.  

Mert mivégre az ezernyi álom, 

hogyha újra és újra ébredni kell? 

Hiába lépne át minden határon, 

kivel a sorsa egyre felesel.  

Megtanul hát örülni a fénynek, 

a nyugvó Napot két szemébe zárja,

tenyerében még érintések égnek 

emlékezve néhány régi nyárra.  

Megérti, mit susognak a hársak, 

s miről zakatolnak messzi vonatok, 

hinni tud tükre szelíd mosolyának, 

s nem bánja meg sosem a tegnapot.  

Míg az ember apró vágyakkal él, 

megbékél korral, idővel és csenddel, 

esőcseppet, s nem óceánt remél – 

tenyerében elférhet a tenger.

Sárhelyi Erika: Utolsó pecsét

Szépen kellene majd megöregedni

csak úgy magunkhoz ölelni az időt, 

ne vegye észre rajtunk kívül senki, 

hogy ott állunk már az örök tél előtt.  

Mert olykor méltatlanná lesz az élet

– törődik a test és bomlik az elme -, 

ha minden nap a káoszban ér véget, 

már nem elég az égiek kegyelme.  

Mert úgy lenne jó: ha hajlott háttal is, 

de vegytiszta tudattal és merészen… 

Mert úgy kellene, hogy ne legyen hamis 

az utolsó pecsét az útlevélen.

Sárhelyi Erika: Hiányodban

Hiányodban a hajnal is csak egy napszak, 

mi el se válik a szurok színű éjtől. 

Láthatatlan szálak a lelkembe varrtak, 

a távol se tép ki szívós szövetéből.  

Hiányodban a kávét erősre főzöm, 

és keserűn iszom, ahogy te szereted. 

Tűzforró zuhannyal égetem a bőröm, 

hogy ne érezzem a nélküled-hideget.  

Hiányodban didereg a téli reggel, 

az óra rám kiáltja a múló időt. 

Csak támolygok béna, elnehezült szívvel, 

mint a felém vánszorgó szombat délelőtt.

A nap gondolata

         Volt egy férfi, aki nem sok érdeklődést mutatott a lelki dolgok iránt, de jó kapcsolatot ápolt keresztyén szomszédjával. Sokszor beszélgettek a kerítésnél, kölcsönkérték egymás szerszámait. Aztán a hitetlen férfi felesége rákos lett és meghalt. A férfi később ezt írta egy levelében: 

„ Teljesen kétségbe voltam esve. Úgy csináltam végig a temetés előkészületeit és a szertartást, mint aki transzban van. A szertartás után legyalogoltam a folyóhoz, és egész éjjel ott sétáltam. Nem voltam azonban egyedül: a szomszédom – aki, azt hiszem, féltett – egész éjjel ott maradt velem. Nem mondott semmit, nem is mellettem sétált, hanem csak követett. Amikor végre felkelt a nap, odajött, és ezt mondta: „Menjünk, vegyünk valamit reggelire!” Most már gyülekezetbe járok. A szomszédom gyülekezetébe. Többet akarok tudni arról a vallásról, ami miatt ekkora törődést mutatott irántam a szomszédom. Életem hátralévő részében szeretni akarok és szeretve lenni.”

Asperján György: A visszájáról

Amíg haza nem értem, sose ettél, 

azt mondtad, nincs étvágyad nélkülem. 

Minden volt mozdulatod úgy üzen, 

hogy minduntalan megállok szívednél.  

Nélküled hiába korog a gyomrom,

fordul számban s elakad a falat; 

ahogy elmentél, minden úgy maradt, 

csak várlak, s rá kell a magányra szoknom.  

Bár mindhiába, az órámra nézek, 

oly messze mentél, sose érsz haza, 

indulok hozzád, a sötét maga 

vezet, amíg csöndes karodba érek.

Kelár György: Szégyen

Mindig szégyellni kellett 

valamit az életben, 

a kitérdesedett mackónadrágot, 

a nyáron is hordott kopott 

magas szárú cipőt. 

A komfort nélküli szoba konyhát, 

nyóckeres identitást. 

Bár én nem szégyelltem semmit.  

Az olcsó kategóriájú luxus panelt 

az ötödiken, apám több szintes házát, 

aki elhagyott minket. 

Intézetis életemet, bár eminens diák voltam. 

Anyám betegségét, rokonaimat 

akik nem törődtek velünk. 

Vallás nélküli vallásomat, amit magamra öltöttem. 

Bár én nem szégyelltem semmit.  

Volt aki nem szégyellt engem, lenyúlt 

értem és nevemen szólított. 

Egy olyan nevet adott amit a világ 

teremtése előtt megálmodott nekem. 

Bár Ő nem szégyellt senkit.   

A nap gondolata

Életünkben vannak találkozások, amelyekre azt mondjuk, véletlenek. Egy találkozás soha nem véletlen. 

Mögötte van egy kéz, amelyik irányítja az emberek útját.

Berek Péter: Pünkösi szél

Vad, konok dac volt bennem 

minden új iránt, 

Ész, szív bennem minden újat 

mindig csak bírált.  

Észokok, érvek, tények

nem bírtak vélem, 

új emberem felett győzött 

az ó szüntelen.  

Győzött addig, míg egyszer 

a titkos Erő 

szélvészként csapott le rám, 

földre teperő.  

Honnan jött, hová ment? 

Azt én nem tudom; 

Csak azóta ott járok 

már az új úton.  

Pünkösdi szél, Te voltál! 

Te tetted velem; 

a Te munkád mindenütt 

csodákat terem.  

Újjászültél engem is! 

légy érette áldott! 

Szüld újjá, Uram, így 

az egész világot!  

Börzsönyi Erika: Öreg csak az

Nem a részletek, nem a pókhálóssá 

lett erek, nem a májfoltok, nem a 

megereszkedett mell azok, amelyek 

eldöntik a szerelmet, egészben a rész 

csupán mindez, ha magadhoz engeded 

a szerelmet, már a lelket és a szellemet 

szeretted meg, és mit se számít 

megannyi hátránya a testnek, mert 

az egész embert megláttad a részletek

helyett. De ehhez felül kell tudni 

emelkedni a hiúságon, és még néhány 

emberi gyarlóságon. Öregek szerelme? 

Fiatalon kinevetted: minek? Ők csak 

emlékezzenek! De most, az öregség 

küszöbén ennek igazságát már átérzed.   

Börzsöny Erika: Olyan közel

A szemközti ház hetedik emeletén, 

olyan közel hozzám, hogy néha azt 

hiszem, kinyújtott kezemmel 

megérinthetem, szintén reggel 

van, ablakok nyílnak, lámpákat fel-majd 

lekapcsolnak, tükröződik a felkelő 

Nap fénye az ablaküvegeken. 

Egy ember felhúzza a redőnyit, 

nyújtózkodik, majd ráérős mozdulattal 

öltözködni kezd. Eltűnődöm a látványon: 

szinte tükörképemet látom, ablakkalitkákba 

kényszerített életünk tizenegy emeleteinek 

életei, oly közel, mégis távol, és akkor megérzem: 

ez a létezés mennyire emberi, mennyire embertelen.  

Börzsönyi Erika: Mantraként mondom

Hónapok óta reggel, meg este mintegy 

mantraként mondom, első és utolsó 

gondolatom elalvás előtt, és ébredés 

után az ima, amely erőt ad, és 

megnyugtat. Profán a gondolat, tudom, 

de úgy érzem, közvetlen kapcsolatban 

vagyok az égi dinamóval, kérem hát, 

hogy óvja meg szeretteimet, vigyázzon 

ránk, és rám, és míg sorolom, hogy 

ki mindenkinek kérem az oltalmát, 

megnyugszom én magam is, és képes 

vagyok elaludni, vagy egy újabb napnak 

nekiindulni. Mantraként mondom egyre az 

imát: kérlek, óvj meg minket a járványtól, 

korai, értelmetlen haláltól, félelemtől, 

fájdalomtól. Adj erőt és bátorságot az élethez!  

Christine De Pisan: Magam vagyok

Magam vagyok és csak magányra vágyom, 

magamra hagyott társam és szerelmem, 

magam vagyok, nincs hű uram-barátom, 

magam vagyok, haragvón, csendesedten, 

magam vagyok gyötrő nehéz hevemben, 

magam vagyok, hogy nálam senki jobban, 

magam vagyok hívemtől elhagyottan.  

Magam vagyok, ha ablakom kitárom,

magam vagyok szobámba rejtezetten, 

magam vagyok hallgatni nagy sírásom, 

magam vagyok, letörve, ernyedetten, 

magam vagyok, bár mind keservesebben, 

magam vagyok kuporgón a sarokban, 

magam vagyok hívemtől elhagyottan.  

Magam vagyok mindenütt a világon, 

magam vagyok jártomban s megpihenten, 

magam vagyok, hogy nincs ebben se párom, 

magam vagyok mindentől elfeledten, 

magam vagyok, ha sértést kell viselnem,

magam vagyok, ha könnyem elzokogtam, 

magam vagyok hívemtől elhagyottan.  

Herceg, most gyűl a bánat csak felettem, 

magam vagyok gyásztól fenyegetetten, 

magam vagyok sziromnál hervadóbban, 

magam vagyok hívemtől elhagyottan.  

Illyés Gyula fordítása

Biblia

" Bizony, bizony, mondom neked: 

amikor fiatalabb voltál, felövezted magadat, és oda mentél, ahova akartál; de amikor megöregszel, kinyújtod a kezedet, más övez fel téged, és oda visz, ahova nem akarod."

(János 21, 18)

Puszta Sándor: Biblia

Most mondta el épp a hegyibeszédet. 

Kéklett az ég, mert szemeibe nézett. 

Nyúlt árnyaik a zöldes vízre dobták 

A nyugtalan fák s harántdőlt vitorlák. 

Szakadt hálókról kék, ezüst patakban 

Vízgyöngy szakadt s tűnt el a rőt iszapban. 

S egész közel az ismeretlen éghez, 

Nagymessziről a Tábor csúcsa fénylett. 

Méh zümmögött. Madárka szólt. 

És drága Arany kalászok ájultak a nyárba. 

Az öböl mögött a visszhang zokogott, 

Mert hallotta, hogy a „sírók boldogok!” 

És este lett. Szállt két évezred szárnya. 

Akkor léptem én épp a Bibliába. 

Uram, mondd, mi lesz üdvösségem sorsa? 

Lehajolt. S valamit írt lassan a porba…

Galambosi László: Nélküled

Elbújt előlem minden ami volt, 

a friss tücsök, a fa, mely rámhajolt,

az ég, a földig leereszkedő 

madárrajokkal hímzett lepedő, 

a nád, a kócsag, bólintó pipacs, 

a folyam, melyből szivárványhidak 

ívelnek át a boldog tengerig, 

hiába ég a tűz már reggelig, 

könyörtelen az utolsó hasáb, 

a szoba dermedt, jégkemény az ágy.

Börzsönyi Erika: Érintések

A cicám nem szereti, ha 

felveszem, dajkálom, még 

simogatásomat is inkább 

csak eltűri, talán érzi, én 

nála jobban igénylem, 

hát könyörület ébred 

kicsiny cica lelkében. Ma este 

annyira vágytam egy 

érintésre, hogy felemeltem, 

ölembe fektettem, úgy 

simogattam a cicát. 

Éreztem megfeszülő kis 

testében, izmaiban az 

ellenállást. De aztán 

szeretetért könyörgő 

tekintetemet látva lassan 

megadta magát simogató 

kezemnek. Együtt hallgattuk 

Kern Andrást, aki Cohen dalait 

énekelte, magamhoz öleltem 

a finom puha cicát, s megéreztem, 

ahogy lelkemet nyugalom tölti el.

Börzsönyi Erika: Hajnalban ébreszt

Szép cicám ma hajnalban ismét úgy 

ébresztett, hogy ráutaló magatartás 

keretében trambulinnak használta 

szegény öreg, megfáradt testemet. 

Még aludtam volna, a paplan alól 

kisandítva sejtettem, hogy eléggé 

korán lehet, az égen nem látszott 

még derengeni a Nap fénye sem. 

De a beste lelke nem adta fel, úgy 

ugrabugrált rajtam, mint 

akinek az élete múlna az én 

ébredésemen. Fél hatkor feladtam, 

hogy eljátsszam: nem vettem észre 

semmit sem, bundás kis társam 

hívására kimásztam az ágyból és 

a konyha felé vettem utamat. 

Ő jóllakott, most elégedetten 

nyúlik el az ágyamon, én felébredtem, 

versbe írtam a reggelünket, lásd, cicám, 

minden napnak, minden ébredésnek 

megvan az értelme. Jó reggelt!

Hárs Ernő: Hazai látogatás

A várost járod, hol a célszerűség 

kilenc tájban már villanyt olt a szűk 

kirakatokban s mind több házban is. 

Egyedül ődöngsz, kopognak az utcák, 

s mint sün, tüskéit lelkednek mereszti 

az ablakok mögötti idegenség. 

Sokat utaztál vissza e világba, 

a régi arcok, képek és szerelmek 

raktárházába, kiapadt erőid 

megújítgatni. Most elérkezett 

a búcsúvételek közt az utolsó. 

Mért épp te kaptad ezt a szerepet: 

végigkísérni minden állomásán 

a fokozatos vesztés szörnyűségét; 

megvárni, amíg valamennyi sejt 

kicserélődik körülötted, és csak 

a téglacsontváz figyelmeztet arra,

hogy itt szeretőd, ott barátod élt? 

S ha léteznek még messze valahol, 

nekik is éppúgy fáj a szétsodortság, 

mint neked, aki mindig arra vágytál, 

hogy csak te változz, ők maradjanak? 

Nincs folytatás! A százszor felidézett 

emlékek együtt koptak meg a görbe 

utcácskák macskakőkockáival. 

Utolsó szál ingedig kiraboltnak 

érzed magad — amikor hirtelen, 

egy platán csupasz ágain keresztül, 

reádszakad minden káprázatával 

gyerekkorod csillagteli ege.

Rusvay Balázs: Nagypénteki farkasfohász

Uram! 

Én a völgyben élek, 

hol tüskés, dárdás most a tél, 

vánszorgok – rühös kísértet – 

egy csontig rágott tyúknyakért 

lábadhoz vetném szabadságom 

bilincsét: szőrtelen magam. 

Uram! 

ha fázom, nagyon fázom, 

hisz minden csontom hústalan.  

Uram! 

Jártam fenn a csúcson, 

hol térdemig nőttek a fák, 

s táltosok a csillagúton 

felhőkből fontak glóriát 

a rongyos bércek homlokára,

s én ifjan kő és menny között 

Fiadra vártam mindhiába, 

ki messze-messze költözött  

vezetve a toportyánok 

reményre szomjas százait. 

Uram! 

Véreim, barátok 

lepisált kőként hagytak itt! 

És hajnal jött a bűvös éjre, 

szellő se járt az ormokon, 

így indultam a bükk-sötétbe: 

benőtt csapáson, holt nyomon.  

Uram! 

Csúsztam vízmosáson, 

és medvék bömbölték nevem,

s otthagytam bolhás magányom 

agyarnyomát a tölgyeken. 

Dögökön tengtem, lárvás koncon, 

amit a falka meghagyott. 

Uram! 

Csak lennél néma otthon: 

lennék én hálatelt halott!  

Uram! 

Ez a völgyek völgye, 

hol korhadékon gomba nő. 

Uram! 

Kérlek felhörögve: 

mutass jelet, hogy hol van Ő! 

Vagy ringass kérges tenyeredben, 

miként egy özvegy, jó apa, 

míg ordas lelkem messze rebben.  

Csak innen el. 

Csak bárhova…

Puszta Sándor: Magyar nyelv

Magyar nyelv, édes, 

Édes anyanyelvem, 

Hol születtél? 

Hol szívtad ízeid, színeid? 

Csadamély-zengésű zenéjét friss, fürge szavaknak? 

Néha vihar vagy! Néha parázsló tűzvész! Kikelet! 

Néha meg telt ég s rajtad csillagmiriádok ragyognak. 

Harmat vagy néha; pár furcsa virágon könny vagy és illat vagy! S nyáron 

Madárdal. Halk patakcsobogás. Szitakötők szárnya-danája. 

Édes, távoli zümmögés. Vagy kiáltó dörgés. Vad indulatok vad 

Villámló zuhatagja. Fák szava, szél szava, rétek imája. 

Völgy ölelése. Kurjantás. Ének. Szeri-dal Hallali! Harci vezényszó! 

Havasok nyögése. Cikkanó késhegy! Kőbalták izmos zuhanása. 

Néha meg nádsíp. Hajlékony fűzág. Fűvek lágy selyme-simulása. 

Bársony tilinkó vagy, őz-sírás, fekete lombú vadonban. 

Néha meg kard vagy! 

S kit megsebesítesz, örökké érzi hűs pengéd élét. 

Bárhol barangol, idegen földön; utakon, tájan, országhatáron – 

Visszasír téged! És visszaérez, mimt anyját a gyermek, 

Kirabolt sír a holtat, esküjét a lélek… 

Szeretlek, édes anyanyelvem! 

Igék, alanyok, lobogó hajú jelzők! 

Bő teli-zengés, remegés, sejtés, leányszemű álom. 

Férfi-erő! csillag, gyöngy, forró, diadalmas asszonyi alázat. 

Mert te vigasztalsz, lelkesítsz, áldasz. 

S rajtad keresztül hallom, szólni az Istent! És szeretek mindent, 

Mit kifejez csodadús-ölű árnyad, 

Fényed, muzsikád, dallamod, hangzatod hajlékony s kemény vonala. 

Szeretem azt, ki téged beszél! Ott csüngök az ajkán. 

Kiben vérré válasz és más szívek rétjét öntözöd bő folyamoddal. 

Játszom veled. Simogatlak. S mint piros cseresznyét 

Szedegetlek rímed kosarába. Imádkozom rajtad. 

Tisztellek. Ízlellek. Kortyollak halálos korttyal. 

Belőled kötözök szárnyakat a földre, 

Hogy közelebb jusson az éghez…  

Mindenkit szeretek, akik értenek. Halkan mondanak téged. 

Kik testvéreim a szóban, szavaidban! 

Mint ámuló gyermek, állok előttük, 

Kerekre-nyíló, csodálkozó, nagy teli-szemekkel. 

Kik úgy jönnek le a dombról, viharos hegyekről, jönnek a rétről, mezőkről, 

Mint hatalmas szálfák! Rengetegek orgonálnak szívükben. 

Vállukon szerszám, kezükben kakukkfű, hajukban csillag, 

Amiket ide áldoznak és szétszórnak közöttünk; 

S mind, mind téged, anyanyelvemet beszélik. 

Ujjongok velük, kik teveled indulnak, hódítni világot! 

Hogy naggyá tegyenek, idők s emberek felett, örökre. Amen.

Kiss Ottó versei

LOBOG  

Ha egyszer 

szerelmes leszek, 

úgy fogok lobogni, 

mint a hajam!     

ÍGY, NI 

Apa azt mondta, 

hogy csak a buta gyerekek 

fújják tele az arcukat levegővel, 

meg azt is mondta, 

hogy én egyáltalán nem vagyok

buta gyerek, 

csak azt nem mondta, 

hogy akkor én miért fújom tele 

mindig az arcomat levegővel. 

Így, ni!     

SAPKA  

Ha apa adja fel a sapkámat, 

sosem sikerül neki: 

mindig a szemembe húzza, 

és ezen állandóan nevetünk.  

Szeretném, 

ha egész életemben

apa adná fel a sapkámat.   

Grecsó Krisztián: Áldja meg az Isten

Áldja meg az Isten 

az álmom, 

Akadjon takaró, 

ha fázom, 

Az életem ne vegye 

készpénznek, 

Érezze azt, amit 

én érzek, 

Szeresse bennem is a 

kételyt, 

És ez legyen az, amit 

elképzelt, 

Bocsássa meg minden 

vétkemet, 

Ragasszon össze, ha 

szétesek, 

Szerelmünk lehessen 

reményből, 

Tegyen el parázst 

a hevéből, 

Szentelje meg, amit 

meg lehet, 

Szeressen mindig, ha 

megszeret, 

Ne húzzon mindenre 

tegnapot, 

Elég, hogy elmondta, 

meghalok, 

Suttogjon valamit 

néhanap, 

Kellenek nagyon a 

végszavak.

Dr. Kereskényi Sándor: A durcás kis-próféta

„ Az Úr azonban ezt kérdezte: Igazad van-e, hogy haragszol?!”         

(Jón 4:4)              

           Jónás nem tudott azonosulni Isten megbocsátó szeretetével. Nem tudott olyan szánalomra indulni mint az Úr. Nem tudott mit kezdeni azzal, hogy a niniveiek hallgattak Istenre. Sajnálta, hogy az ő Ura megbocsátott nekik. Tudta, neki is így kellene éreznie, azonban nem bírta legyőzni a benne rejlő bosszúvágyat: Vesszenek azok a gonoszak! Jónás elvesztette a saját magával, saját magában folytatott küzdelmet.           

Ott bujkál bennünk a jónási érzület. A jónási káröröm-vágy: aki megérdemelte, az nyerje el méltó büntetését! Isten pedig ne szóljon bele abba, amit már egyszer maga is eldöntött. Megharagszunk Isten jóságára. A velünk közölt irgalmáért nagyon hálásak vagyunk, de ha valaki máson gyakorolja, akkor nem vagyunk megelégedve Istennel. Csodálkozunk rajta, mennyire türelmes hozzánk, viszont amikor elnézi a szomszéd hibáit, aki „ ráadásul nem is hívő,” akkor felfortyanunk. A Ninive megtérésén kesergő jónási lelkület ugrásra készen várakozik bennünk. Kegyelmes, ájtatos manókként játsszuk az igazság, a szeretet, a testvériség bajnokait. Szemtől szembe nem is szólunk az ellenségünknek (annál azért jobban tartunk tőle), de titokban mosolyognánk, ha az Úr lecsapna rá, bosszút állna rajta.           

Jézusban nem jónási lelkület volt. Értünk élt és halt meg.           

A Ninive pusztulását leső Jónásnak ez nem sikerült. Később biztosan átgondolta, mit tett, mit kívánt. És újra igaz prófétája lett az Úrnak. 

Neked „ Igazad van-e, hogy haragszol?!”Tedd azt, amit Isten kér tőled. És békességed lesz. Neked is, ellenségeidnek is. Akarod?  

Forrás: Napi Ige és gondolat

Nagy István Attila: Elengedlek

Ha útra készülsz, 

keservesre, 

amelyen nem vár öröm, 

csak bánat borzolja az éjszakádat, 

ha úgy érzed, hogy 

elmenni könnyebb, mint maradni, 

ha csak én hívlak 

a többiek korholva marasztalnak, 

kenyeret adnak a rabnak, 

s kihallgatják a szívverésed, 

ha minden mindegy már, 

csak oldódjon a remegés, 

ha a könnyektől 

leroskad a fájdalom – 

elengedlek. 

Ha Te is menni akarsz.

József Attila: Kertész leszek

Kertész leszek, fát nevelek, 

kelő nappal én is kelek, 

nem törődök semmi mással, 

csak a beojtott virággal. 

Minden beojtott virágom 

kedvesem lesz virágáron, 

ha csalán lesz, azt se bánom, 

igaz lesz majd a virágom. 

Tejet iszok és pipázok, 

jóhíremre jól vigyázok, 

nem ér engem veszedelem, 

magamat is elültetem. 

Kell ez nagyon, igen nagyon, 

napkeleten, napnyugaton – 

ha már elpusztul a világ, 

legyen a sírjára virág. 

1925. április   

Petőfi Sándor: Itt van az ősz, itt van újra...

Itt van az ősz, itt van ujra, 

S szép, mint mindig, énnekem.

Tudja isten, hogy mi okból 

Szeretem? de szeretem.   

Kiülök a dombtetőre, 

Innen nézek szerteszét, 

S hallgatom a fák lehulló 

Levelének lágy neszét.   

Mosolyogva néz a földre 

A szelíd nap sugara, 

Mint elalvó gyermekére 

Néz a szerető anya.   

És valóban ősszel a föld 

Csak elalszik, nem hal meg; 

Szeméből is látszik, hogy csak 

Álmos ő, de nem beteg.   

Levetette szép ruháit, 

Csendesen levetkezett; 

Majd felöltözik, ha virrad 

Reggele, a kikelet.   

Aludjál hát, szép természet, 

Csak aludjál reggelig, 

S álmodj olyakat, amikben 

Legnagyobb kedved telik.   

Én ujjam hegyével halkan 

Lantomat megpenditem, 

Altató dalod gyanánt zeng 

Méla csendes énekem. -   

Kedvesem, te űlj le mellém, 

Ülj itt addig szótlanúl, 

Míg dalom, mint tó fölött a 

Suttogó szél, elvonúl.   

Ha megcsókolsz, ajkaimra 

Ajkadat szép lassan tedd, 

Föl ne keltsük álmából a 

Szendergő természetet.   

Erdőd, 1848. november 17 - 20.  

Réfi János: Corpus Christi

           Nagy Gáspár emlékének 

A sziklasír derengő félhomályán 

úgy feküdt, mint bármely más halott. 

Keze s lába szegektől általjárván, 

homloka tövistől szaggatott. 

Jobb oldalát a dárda dúlta széjjel, 

mely a szívig tört utat vadul. 

Csend volt. Sötét. Se hang, se röpke fény-jel. 

Feküdt a test mozdulatlanul. 

A romlás mégsem érinthette őt meg. 

Arca nem torzult. Sőt, ellenkezőleg;

szép maradt. Szép, akár az álom. 

Harmadnapon, midőn betelt a sorsa, 

kontúrja lágyan ott maradt a gyolcsba'. 

Sírjában többé nem találom. 

2007. január 6.

Kányádi Sándor: Vége felé

1. 

már valahol a hetedik termen túl 

nyílnak csukódnak az ajtók 

s te mindegyre visszalopakodsz az 

egyre titokzatosabb előtérbe ahol 

valamit ottfelejtettél  

2.  

egyre közelebbről 

hallom édesanyámat 

ne félj fiam 

ne félj  

3.  

… ( a mese vége) 

voltam én is legkisebbik királyfi 

volt nekem is felekirályságom 

volt nekem is gyönyörűséges 

királykisasszony feleségem  

még most is élnék 

ha meg nem haltam volna  

holnap is legyek a vendégetek 

holnap is legyetek a vendégeim

Fecske Csaba: Vízpart

susog a nád 

loccsan a víz 

üres csónak 

ringatózik 

Egy zsombékon 

ül az éjfél: 

csöndet őriz 

csillagfénynél

Fecske Csaba: Seb

Fölszisszen picit 

a fecskeszárny-sebezte víz, 

holott még föl se nyílt, 

már behegedt 

tükrén 

a körömrajzolatú seb

Ady Endre: Elfogyni az ölelésben

Szájon, mellen, karban, kézben, 

Csókban, tapadva, átkosan 

Elfogyni az ölelésben: 

Ezt akarom.  

Epében, könnyben és mézben, 

Halálosan, tudatosan 

Elfogyni az ölelésben: 

Ezt akarom.  

Ilyen nagy, halk, lelki vészben 

Legyek majd csontváz, vig halott

Elfogyni az ölelésben: 

Ezt akarom.

Juhász Gyula: Az élet bája...

Vannak nők, akik egy életen által 

Kísérnek minket szomorú varázzsal, 

Mint hidegfényű, messze csillagok 

Örvények közt a gazdátlan hajót.   

Nők, akik mindig, mindig velünk vannak, 

Fanyarbús illatát az új tavasznak 

Ők küldik és az őszirózsa gyászát, 

Gyötörnek mély emlékek távolán át.   

És vannak nők - ó legyenek áldottak! - 

Akik nekünk az élet bája voltak. 

Pillangói a gyászövezte kertnek, 

Virágai az eltűnt édeneknek.   

Akik bársony szemükkel simogattak, 

Vagy selymét adták ránk finom szavaknak 

S emlékük úgy él, mint Mozart-szonáta, 

Vagy márciusi reggel ragyogása!

Réfi János: Sírfelirat

                Kiss Dénes emlékének 

Uram, az élet véget ért, 

s e föld, mely eltemet. 

Kárpótolsz mégis mindenért, 

vigyázd a csendemet. 

Hajlékod nékem nyitva áll, 

a fény hozzád emel. 

Hiába rontott rám halál,

Te nem veszítesz el.

Tóth Árpád: Jó éjszakát

Falon az inga lassú fénye villan, 

Oly tétován jár, szinte arra vár, 

Hogy ágyam mellett kattanjon a villany, 

S a sötétben majd boldogan megáll. 

Pihenjünk. Az álomba merülőnek 

Jó dolga van. Megenyhül a robot, 

Mint ahogy szépen súlya vész a kőnek, 

Mit kegyes kéz a mély vízbe dobott. 

Pihenjünk. Takarómon pár papírlap. 

Elakadt sorok. Társtalan rimek. 

Megsimogatom őket halkan: írjak? 

És kicsit fájón sóhajtom: minek? 

Minek a lélek balga fényüzése?

Aludjunk. Másra kell ideg s velő. 

Józan dologra. Friss tülekedésre. 

És rossz robotos a későnkelő. 

Mi haszna, hogy papírt már jó egypárat 

Beírtam? Bolygott rajtuk bús kezem, 

A tollra dőlve, mint botra a fáradt 

Vándor, ki havas pusztákon megyen. 

Mi haszna? A sok téveteg barázdán 

Hová jutottam? És ki jött velem? 

Szelíd dalom lenézi a garázdán 

Káromkodó és nyers dalú jelen. 

Majd egyszer… Persze… Máskor… Szebb 

időkben… 

Tik-tak… Ketyegj, vén, jó költő-vigasz, 

Majd jő a kor, amelynek visszadöbben 

Felénk szive… Tik-tak… Igaz… Igaz… 

Falon az inga lassú fénye villan, 

Aludjunk vagy száz évet csöndben át… 

Ágyam mellett elkattantom a villanyt. 

Versek… bolondság… szép jó éjszakát! 

(1924)   

Imre Flóra: Az arcod, a kezed

Az élet fut el így a félhomályban, 

az arcod egy percre felragyog, 

égmély a két szemed, 

iránytalan zuhan tér és idő, 

te tartod, ha tartod 

valami pályán a lelkemet.

Kurt Rommel: Hulló levelek

Éveim magas fája 

egy levelet lehullatott. 

Isten hűséges kezébe 

visszavett egy napot.  

Napjaim hosszu soráért 

Uram, szent neved áldom. 

Milyen nagy a hűséged, 

mennyi a mulasztásom!  

Vajon hány levelet hoz még 

ezután életem fája? 

Te vagy az idő Ura... 

Rejtve napjaim száma.  

Minden uj reggel, örök 

kegyelmedről beszél. 

Segíts úgy élni, mintha holnap 

hullana le az utolsó levél!  

Turmezei Erzsébet fordítása

Vasadi Péter: Vannak

      

     Kell, hogy legyenek életünkben olyan órák, napok, vagy időszakok, amikor igazán nem számít semmi, sem a gondok, sem a tervek, sem a kicsiségünk, sem a magányunk, sem az idő múlása, csak az öröm, csak a játék, csak a szeretet, csak a pillanat pazarlása, csak a jelen. Isten tékozló jóságában, tiszta szentségében – mert homályos szemünkben naivitásnak látszik – és fantasztikus szabadságában azt akarta, hogy az ember élete tiszta szeretet legyen, öröm és önfeledtség.  

Ez azonban nem megy. Ebben megbuktunk. Nem Isten tehet róla, hogy mi vagyunk kevesek. A szenvedést éppen, hogy elviseljük. A magány fáj nekünk. A szeretetlenség összetör. De Isten nem rója föl, hogy gyöngék vagyunk. Mióta látja, hogy folyamatosan megbukunk, velünk szenved. Velünk fáj, velünk szorong, ügyeskedik, kitart, kalkulál és remél. De nem adja föl a tervét: nemcsak Karácsony estéjén villan föl Isten, mint sötétségünk öröme, hanem Ő mindig és egészen önmagát szánja nekünk. Örök születést, örök szeretetet, örök örömet. Azért, mert ő Isten, tehát nem érheti be kevesebbel.  

Ezért, ha azt hisszük a Karácsonyról: na, végre, itt van a szeretet ideje, tévedünk. Mert minden idő a szeretet ideje. Még akkor is, ha ez nem megy, vagy csak nagyon nehezen megy. És minden idő az ajándékozás ideje. És a legfőbb ajándék nem valami, hanem valaki: Isten Fia. Ezért bármilyen leleményes ajándékot adjak, ha magamat megtartom magamnak, nem adtam semmit. Ha Isten magát adja nekem, adhatok-e mást neki, mint magamat? Jézus Krisztus két karja nem roskadozott a selyemszalaggal átkötözött dobozoktól, ő maga roskadozott, amikor sovány vállára vett minket, az egész világot, hogy megtisztított ajándékként adja oda az Atyának, önmagában pedig az Atyát nekünk.  

És nemcsak néhányunkra gondolt, hanem mindenkire. Kimondhatatlan elhatározás ez, amely elnéz a megvetés, a gúny, az értetlenség, az akadékoskodás, még saját halála fölött is, és csak egyet akar: szeretni, mert egyedül ez az élet. Ez az élete. Az kell, hogy Karácsonykor mélyen megértsük, a kis Jézus bölcsőjében a történelem, az emberi sors, a halál vett teljes fordulatot. Az üdvösség fekszik ebben a bölcsőben. Nem pedig egy reformtörekvés, nem valamiféle frappáns magyarázat, nem csak jóvátétel, hanem Fiának képében maga Isten. Ezért jó okunk van az örömre. És hogyne örülnénk egymásnak, ha ő is örül nekünk?   

Petőfi Sándor: Világosságot!

Sötét a bánya, 

De égnek benne mécsek. 

Sötét az éj, 

De égnek benne csillagok. 

Sötét az ember kebele, 

S nincs benne mécs, nincs benne csillag, 

Csak egy kis hamvadó sugár sincs. 

Nyomoru ész, 

Ki fénynek hirdeted magad, 

Vezess, ha fény vagy, 

Vezess csak egy lépésnyire! 

Nem kérlek én, hogy átvilágíts 

A másvilágnak fátyolán, 

A szemfedőn. 

Nem kérdem én, hogy mi leszek? 

Csak azt mondd meg, hogy mi vagyok 

S miért vagyok?… 

Magáért születik az ember, 

Mert már magában egy világ? 

Vagy ő csak egy gyürűje 

Az óriási láncnak, 

Melynek neve emberiség? 

Éljünk-e önnön öröminknek, 

Vagy sírjunk a síró világgal? – 

Hány volt, ki más szivéből 

Kiszíta a vért 

Saját javára, 

És nem lett büntetése! 

S hány volt, ki más javáért 

A vért kiontá 

Saját szivéből, 

S nem lett jutalma! 

De mindegy; aki áldozatnak 

Od’adja életét, 

Ezt nem dijért teszi, 

De hogy használjon társinak. 

S használ-e vagy sem? 

A kérdések kérdése ez, 

És nem a „lenni vagy nem lenni?” 

Használ-e a világnak, aki érte 

Föláldozá magát? 

Eljő-e a kor, 

Melyet gátolnak a roszak 

S amelyre a jók törekednek, 

Az átalános boldogság kora? 

S tulajdonképen 

Mi a boldogság? 

Hisz minden ember ezt másban leli; 

Vagy senki sem találta még meg? 

Talán amit 

Mi boldogságnak nevezünk, 

A miljom érdek, 

Ez mind egyes sugára csak 

Egy új napnak, mely még a láthatáron 

Túl van, de egykor feljövend. 

Bár volna így! 

Bár volna célja a világnak, 

Bár emelkednék a világ 

Folyvást, folyvást e cél felé, 

Amíg elébb-utóbb elérné! 

De hátha ugy vagyunk,

Mint a fa, mely virágzik 

És elvirít, 

Mint a hullám, amely dagad 

Aztán lesimúl, 

Mint a kő, melyet fölhajítnak, 

Aztán lehull, 

Mint a vándor, ki hegyre mászik, 

S ha a tetőt elérte, 

Ismét leballag, 

S ez így tart mindörökké: 

Föl és alá, föl és alá… 

Irtóztató, irtóztató! 

Kit még meg nem szállott e gondolat,

Nem fázott az soha,

Nem tudja még: mi a hideg? 

E gondolathoz képest 

Meleg napsúgár a kigyó, 

Mely keblünkön jégcsap gyanánt 

Vérfagylalón végigcsuszik, 

Aztán nyakunkra tekerőzik, 

S torkunkba fojtja a lélekzetet – – – 

(Pest, 1847. március.)  

Vészi Endre: Arcod égtájai

Te vagy nekem a messzenyíló reggel, 

s a Duna szürke szemed folytatása, 

szíved fölé feszül a hidak rácsa, 

s a trópusi ég arany lemezekkel.  

Egy mozdulatod: házsorok a napban, 

s két fényszalag – kinyúló karjaid, 

derekad körül arany utca csobban, 

talpad alatt millió fény-kavics.  

A könyvtártermek hűvös csendje vagy, 

éveim szótlanul lapozgatod, 

kezedben cserzett, sárga könyv vagyok, 

elfutó soraimnak rendje vagy.  

A képbehajló lomb te vagy, virágzó! 

s már mennyi éve, lombom s górcsövem, 

te fölémhajló arc, kíváncsi szem: 

romjaim fölött világoskék zászló.  

A távolléted, az is csak te vagy, 

a távozásod, az is közelít, 

ha gyanúsítasz s arcod a szelíd

vádolva ég – hálómban fennakadsz,  

s ezüstpénzeid fényért kiabálnak 

és nem szabadulsz bezárt ujjaimból, 

mert belül vagyok, s ha menekülsz, újból 

te futsz utánam, én mögötted állok.

Bereti Gábor: Didergés vagyunk

A rend üres szívében 

szemem riadva széttekint; 

reményünk mások kezében, súgom, 

s hangom fénnyel, s árnnyal int. 

Csupán didergés vagyunk, 

vézna, fuldokló, tört szavak, 

vérző csillagunk földben ragyog és 

elveszünk, ha így marad.

Szabó Lőrinc: Elmentél, s megnémult a táj

Elmentél, s megnémult a táj. Halott erdők 

mélyébe tűnt az eddig oly vidám visszhang

s ott hangtalan zokogva nem figyelt többé

hívó szavamra, nem akarta napfényes 

örömmel visszamondani neved, melyre 

tegnap még együtt s boldogan tanítgattuk. 

A délután biztató zöldje elsápadt, 

a friss vadrózsa összecsukta bimbóit, 

az ibolyák szemében árva könny égett: 

kedvem veled szállt, s tehetetlen, új bánat 

húzza elgyengült szivem. A kilátó vén 

kövein álltam, a korlát előtt, honnan 

falunk fölött legtovább lehetett látni 

már messze ringó kis hajód vitorláit. 

Engem is elvittél? – oly léttelen vártam, 

mig meg nem érkezett az estharangszó!… Majd 

az éj hullatni kezdte harmatát; súlyos 

csillagok ültek pillámra. A hajlongó 

fák közt éjfélig megmaradt a csönd, és sírt.

Marie Feesche: A különös ruha

Szenvedésed Isten-adta ruhád. 

Először sehogyan se illik rád. 

Úgy találod, hogy nagy neked. 

Belenőhetsz, ha békén viseled..  

S ha Isten ráteszi áldó kezét, 

erőt arra is ád, 

hogy úgy viseld végül a szenvedést,

mint drága ünneplőruhát. 

Túrmezei Erzsébet fordítása

Túrmezei Erzsébet Amíg lehet

Ha édesanyád is öreg lett, 

és te magad is "öregebb“, 

ha - miket addig meg se érzett - 

nem bírja már a terheket... 

ha kedves hű szeme se lát úgy 

az életbe, mint azelőtt, 

ha lába ügyefogyottan 

nehezebben hordozza őt: 

legyen támasza erős karod, 

és kísérése örömed! 

Üt az óra, amikor sírva 

utoljára kísérheted.  

És ha kérdez, felelj a szavára! 

Ha újra kérdez, akkor is! 

Ne türelmetlenül! Gyengéden, 

ha megkérdez, harmadszor is! 

Magyarázz meg mindent derűsen, 

ha valamit nehezen ért! 

Üt az óra, melyben 

tőled többé semmit se kérd.

Ferencz Győző: És ki a másikat?

                       

               Melyik a bűnös? A.J. 

Meghalt a vén Test; - kiterítve 

Fekszik az első éjjelen: 

S éjfélkor, ím, mert zárva idve, 

Fölötte egy árny megjelen: 

A Lélek, meztelen. 

Megáll fejénél, s néz merőn a 

Homlokra, hol lakása volt; 

Minden, még mintha, ismerős: ma, 

Mit viasszá sápaszt a Hold, 

Átlehelte a port. 

Nézi, egyre értetlenebbül, 

A hüvelyt: szinte idegen. 

Szállása volt? Ha egyszer ebből 

Kiszállt, csak ideiglenesen 

Sincs helye idebenn. 

Hogy nyűg, csak nyúzza, veszekedtek, 

A Test tékozol, nem vigyáz. 

S kívül a Lélek, maga, reszket, 

S közel - belülről fűti láz -

A végelszámolás. Épp testben? 

Épp lélek? A percben, 

Mely dönt, nem fértek már együtt: 

Elég, vélte, minek pereljen, 

Váljanak szét, akad ürügy 

Zárni közös ügyük. 

S volt, és a Test: lélektelen halt; 

Ő túljutott, de mégse át. 

Hova tovább, ha semmi sem hajt? 

Bizonyság vágya marja, vád: 

Ki ölte meg magát? 

A Lélek hátrál, meg ne lássák, 

Ahogy testetlen szétoszol. 

Nézi még beomlott lakását, 

Nézi magát, és nincs sehol; 

Elnyelte a Seól.

Tamás Timea: Túloldal

 

érzem Uram, az ész öregszik
nála csak a test öregebb
hol a lényeg mi túléli
a reszkető félelmeket
hol az arc ami ránctalan
hol az érfal mi nem meszes
hol a lélek mi túléli
a hajnali rettenetet
mikor gyűrötten sápadtan
verejtékes álom után
a tükör kegyetlen mélyéből
visszatekintesz énreám

*
sápad az arcom jól tudom
levedlik rólam a szeretet
üres lélekkel álmodom
tudom lesz majd ki eltemet

kiszikkadt erek hálózzák
a szív régi domborzatát
kopár hegyoldal kiégett fészek
egy napig tán még elélek
kegyelemből

ami marad –
szikár hegyoldal – a patak
mi tisztára mossa a vermet
hol csontjaim halkan telelnek
egy őz jön majd szeme kristálytiszta
előrenéz sohase vissza
lelke őrzi a riadalmat
mint csontjaim a nyugalmat
s felettük hideg szelek zenélnek
lassan ideje lesz a télnek

Puszta Sándor: Csupa hajnal

csak reggele van e kéznek 

csupa hajnal e kéz 

csak reggele van e lábnak 

csupa hajnal e láb

e homloknak csak reggele 

csupa hajnal e homlok 

mégis 

átjárják a szegek 

mégis 

ráfonják a töviskoronát

Trausch Liza: Nem vagy messze

" Nem messze vagy az Isten országától." 

Márk 12,34  

        Isten országa: a mennyország, a boldogság. Különféle dolog az, amire azt gondoljuk, hogy boldoggá tehetne. Sokféle vágyunk vált már valóra, és mégsem boldogított. Felnőtteknek boldogság a több pénz, hogy mindent megvehessenek. Számodra most mi jelentené az örömöt és boldogságot? Lehet, hogy a mennyország nem valami, hanem valaki. Sokan gondolják, hogy talán a szerelem, ha majd kettőnknek otthonunk lesz, gyermekeink születnek, az lesz a mennyország. A mennyország nem kívül van, hanem a szívedben. Ha belül nincs, akkor számodra sehol sincs. Lehet, hogy keresed ezt az országot. De most így mondom: ez az ország is keres téged! Keresztelő János mondotta: " Térjetek meg, mert elközelített az Isten országa!" Amikor elmégy Igét hallgatni, vagy csendességedben olvasod, életközelben van hozzád Isten országa. Az a vallásos világ, amelyik nem ismerte Jézus királyi uralmát, a mennyországot a halálon túlra tette. Csak imádkozz, járj a templomba, és a halálod után majd vár a mennyország! A mennyország vagy itt van, vagy sehol nincs. Ha itt a földön nem találod meg, ne reménykedj abban, hogy halálod után valami csoda folytán odajutsz. A halál után már senki nem térhet meg. Isten országa közöttetek van, mondotta Jézus. Ha befogadod, benned van. " Akiket Isten Lelke vezérel, azok Istennek fiai " (Róm 8,14). Szívedben ott van-e már Krisztus Király trónja? Mondhatod-e már, hogy Uram?! Alárendelted-e már magad Annak, Aki meghalt érted a kereszten? Isten ma figyelmeztet Igéje által: Nem messze vagy Isten országától. Figyelj akaratára, szavára, és lépj át a határon, hogy belül lehess!     

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Rejtő Jenő: Furcsa esték

Most néha-néha álmodozni szoktam 

nevetséges ez nagyon, de szép. 

Az ember alkonyatkor meghatottan 

álmodik csendben egy-két bús mesét. 

Hogy – teszem – lassan elmúlik az 

ősz 

vagy mondjuk nyárral álmodik 

szegény 

vagy meglát Téged amint csendben 

jössz 

és mondjuk sír is éjnek idején. 

Vagy hogyha éppen utópiát vágyom 

megcsókolom lágyan a kezed 

vagy néha-néha megcsókollak szájon 

bolond, bús kis álmocskák ezek. 

És ránkborul az éjjel édesen 

és látom, hogy nekünk mindent lehet 

az ilyenek nem álmok, kis szivem, 

ez már egy bódult, lázas őrület.  

Arany János: A walesi bárdok

Elmondja Sinkovits Imre

***

Edwárd király, angol király     

   Léptet fakó lován:  

Hadd látom, úgymond, mennyit ér     

   A welszi tartomány. 

Van-e ott folyó és földje jó?     

   Legelőin fű kövér?  

Használt-e a megöntözés:     

   A pártos honfivér? 

S a nép, az istenadta nép,     

   Ha oly boldog-e rajt’  

Mint akarom, s mint a barom,     

   Melyet igába hajt? 

Felség! valóban koronád     

   Legszebb gyémántja Velsz:  

Földet, folyót, legelni jót,     

   Hegy-völgyet benne lelsz. 

S a nép, az istenadta nép     

   Oly boldog rajta, Sire!  

Kunyhói mind hallgatva, mint     

   Megannyi puszta sir. 

Edwárd király, angol király     

   Léptet fakó lován:  

Körötte csend amerre ment,     

   És néma tartomány. 

Montgomery a vár neve,     

   Hol aznap este szállt;  

Montgomery, a vár ura,     

   Vendégli a királyt. 

Vadat és halat, s mi jó falat     

   Szem-szájnak ingere,  

Sürgő csoport, száz szolga hord,     

   Hogy nézni is tereh; 

S mind, amiket e szép sziget     

   Ételt-italt terem;  

S mind, ami bor pezsegve forr     

   Túl messzi tengeren. 

Ti urak, ti urak! hát senki sem    

   Koccint értem pohárt?  

Ti urak, ti urak!… ti velsz ebek!     

   Ne éljen Eduárd? 

Vadat és halat, s mi az ég alatt     

   Szem-szájnak kellemes,  

Azt látok én: de ördög itt     

   Belül minden nemes. 

Ti urak, ti urak, hitvány ebek!     

   Ne éljen Eduárd?  

Hol van, ki zengje tetteim –     

   Elő egy velszi bárd! 

Egymásra néz a sok vitéz,     

   A vendég welsz urak;  

Orcáikon, mint félelem,    

   Sápadt el a harag. 

Szó bennszakad’, hang fennakad,    

   Lehellet megszegik. – 

Ajtó megől fehér galamb,     

   Ősz bárd emelkedik. 

Itt van, király, ki tetteidet     

   Elzengi, mond az ag;  

S fegyver csörög, haló hörög     

   Amint húrjába csap. 

„Fegyver csörög, haló hörög,     

   A nap vértóba száll,  

Vérszagra gyűl az éji vad:     

   Te tetted ezt, király! 

Levágva népünk ezrei,     

   Halomba, mint kereszt,  

Hogy sirva tallóz aki él:     

   Király, te tetted ezt!” 

Máglyára! el! igen kemény –    

   Parancsol Eduárd – 

Ha! lágyabb ének kell nekünk;     

   S belép egy ifju bárd. 

„Ah! lágyan kél az esti szél     

   Milford-öböl felé;  

Szüzek siralma, özvegyek    

   Panasza nyög belé. 

Ne szülj rabot, te szűz! anya     

   Ne szoptass csecsemőt!…”  

S int a király. S elérte még     

   A máglyára menőt. 

De vakmerőn s hivatlanúl     

   Előáll harmadik;  

Kobzán a dal magára vall,     

   Ez íge hallatik: 

„Elhullt csatában a derék –    

   No halld meg Eduárd:  

Neved ki diccsel ejtené,     

   Nem él oly velszi bárd. 

Emléke sír a lanton még –    

   No halld meg Eduárd:  

Átok fejedre minden dal,     

   Melyet zeng velszi bárd.” 

Meglátom én! – S parancsot ád     

   Király rettenetest:  

Máglyára, ki ellenszegűl,     

   Minden velsz énekest! 

Szolgái szét száguldanak,     

   Ország-szerin, tova.  

Montgomeryben így esett     

   A híres lakoma. – 

S Edwárd király, angol király     

   Vágtat fakó lován;  

Körötte ég földszint az ég:     

   A velszi tartomány. 

Ötszáz, bizony, dalolva ment     

   Lángsírba velszi bárd:  

De egy se birta mondani     

   Hogy: éljen Eduárd. – 

Ha, ha! mi zúg?… mi éji dal     

   London utcáin ez?  

Felköttetem a lord-majort,     

   Ha bosszant bármi nesz! 

Áll néma csend; légy szárnya bent,     

   Se künn, nem hallatik:  

„Fejére szól, ki szót emel!     

   Király nem alhatik.” 

Ha, ha! elő síp, dob, zene!     

   Harsogjon harsona:  

Fülembe zúgja átkait     

   A velszi lakoma… 

De túl zenén, túl síp-dobon,     

   Riadó kürtön át:  

Ötszáz énekli hangosan     

A vértanúk dalát.* 

(1857 jún.)  

  *A történelem kétségbe vonja, de a mondában erősen tartja magát, hogy I. Eduárd angol király, Wales tartomány meghódítása (1277) után, ötszáz walesi bárdot végeztetett ki, hogy nemzetök dicső múltját zöngve, a fiakat föl ne gerjeszthessék az angol járom lerázására. – A. J.   

Wessetzky Dániel: Didergő

Fázik a Föld és 

rajta az élet, 

fázik a város, 

fázik a lélek. 

Fázik az álom, 

fáznak a színek, 

fázik az ember, 

fáznak a szívek. 

Szívben a nincsek 

bent dübörögnek 

társat a társtól 

messzire löknek. 

Dobban a szív és 

benne a kétely, 

szisszen a félsz és 

mérgez a métely. 

Szívbeli jónak, 

mennyei jónak 

nincsen elég hely! 

Mennyből az angyal 

szállj le sietve! 

Fázik az ember 

szíve s a lelke!

Tamás Tímea: Beszédek

I. pianissimo  

Ó Uram 

adj kegyelmet 

bárhol adod 

sorbaállok érte - ha kell egy 

életen át 

szenvedni fogok és tűrni és jó 

és alázatos leszek 

és meghajtom fejem és bármi 

van mondom 

Uram a Te akaratod 

és igyekvő és buzgó és munkálkodó 

és kétkedés nélküli leszek Uram 

mert bármi 

lesz mondom 

Fiat voluntas Tua 

és soha nem fogok lázadni 

csak beletörődni Uram 

hogy akaratod szerint 

sorba kell állnom a kegyelemért 

ami csak tetőled való 

türelmesen fogok várakozni 

és bocsásd meg nekem 

Uram hogy éjszakánként 

el fogok  bóbiskolni 

kegyelemvárás közepette mert 

alázatosan fogom tenni Uram 

alázatosan alszom egy kicsit 

hisz nem tudom nem tudhatom 

mekkora az a sor 

és ott elöl ki osztja 

a kegyelmet és 

vannak akik azt rebesgetik 

hogy egyeseknek soron kívül 

adtak ó bocsásd meg Uram 

én már akkor sem hittem 

én alázatosan állok itt - sorban -  

mert hogy is tehetnék mást 

ha már egyszer 

Téged választottalak   

II. forte  

Uram 

ha tudsz ossz kegyelmet 

adj kegyelmet 

de kérlek anélkül hogy sorba 

állnék érte 

kivételesen sor nélkül itt és most 

postán csomagban küldd el 

nekem a kegyelmet 

táviratilag Uram 

hogy házhoz hozzák 

hogy ne kelljen többet 

ácsingóznom és megroggyant és 

halk és csendes és alázatos 

legyek holmi sorokban 

sarokban váróhelyeken 

ahova beállítottak mint egy 

bábut mint egy bólogató 

babát mint egy égszínkék 

keljfeljancsit 

igen Uram 

én követelem tőled soron kívül 

azt a kis kegyelmet 

van merszem követelni 

és várni itt az idő 

szegeletében 

mert ha nem küldöd el nekem 

pontosan kézbesítve 

házhoz 

nekem aki jó se szép se okos se 

alázatos se odaadó 

magadó segítő meghajló 

megosztó se hithű se hűséges se 

vagyok csak egyszerűen vagyok 

itt az idő szegmentumába 

szorítva 

akkor Uram 

én tévedtem   

III. andante  

egy szemetes utcasarok 

egy kis zöld 

egy széthullástól megmentett 

villamos 

macskák 

bunda a szív felett 

hát igen 

ennyi lenne a teremtményed 

Uram 

kívül-belül 

hazudjam tovább ezután is hogy 

ez nem minősít Tégedet 

pardon Uram Téged

mert a nyelvtan is 

akár a világod mindig 

hibádzik valahol 

persze tudom - azért kellett hogy 

kitaláld a kivételeket 

jaj Istenem már ez se vers

nem fognak benne híveid 

találni - tudod ugye mit 

hát költői képeket mert 

hát Uram nézz körül 

mert az egész itt Téged 

minősít és nem bújhatsz ki 

a felelősség alól ahogy én 

sem és csak ennyi a 

teremtményed csak egy 

szemetes utcasarok + némi fény 

kívül-belül mert becsaptál ezzel 

az átkozott logikával amit mindig 

keresni kell és a csodákkal amiket 

mindig várni kell 

egyszóval Uram ne légy olyan 

büszke hisz teremtményed 

néha kívánja a kést és a 

golyót és olyan elfoglalt hogy 

igazán nincs ideje társalogni 

Veled én is csak hívságból 

teszem itt két üres percemben 

pedig jobb lenne ha inkább 

megöntözném a sarokban álló 

fonnyadt citromfát 

mert úgyis tudom Uram