Sebestény-Jáger Orsolya: A jó Pásztor

(Jn.10) 

Távolba néző szemekkel, látja a nyájat. 

Vélnéd: soha nem fárad. Övé a táj, 

mikor fűszálak élén nyújtózik a reggel. 

Botja erő. A mindegyre táguló végtelenbe ér.  

Magához húzza vele a törékeny, kicsi lábat, 

és csöndben csitítja: no ne félj. 

Utána indul, távlatot szel át lépte határtalan hossza.  

S bárány ha sír, a sziklák rejtett, zord zugában, 

még aligha érti: Ő már hazahozta.

Cseh Katalin: Vágy

Csak azt a házat 

Szeretném látni 

– esőcsatornáját – 

a szobákban a 

nyári délután 

árnysuhanását 

az asztalon a 

galléros vázát 

szeretnék ülni 

a konyhaszéken 

s hallgatni hosszan 

mit mesél az a valaki 

akinek már a nevére 

sem emlékszem 

az arcára sem 

csak az anyajegyére 

szeretnék a kamrába 

is benézni 

a befőttesüvegek 

gyülekezetére 

a minden ajtónyitásra 

lebbenő papírcsipkékre 

szeretnék sokáig 

elidőzni az udvaron 

a diófa árnyékában 

a testet öltött 

benyomások árnyékában 

csak azt a házat 

szeretném látni 

nem tulajdonom 

nem is örökségem 

benne álmod(oz)ik 

kvázi öröklétem

Komjáthy Aladár: Majd megtudod te is...

Majd megtudod te is, mi az, a néma éjben
hallgatni, hogyan zúg a szél
az őszi fák között s álmatlanul figyelni,
amint elhal és visszatér.

Majd megtudod te is, mi az, csak a halálra
gondolni egész hajnalig,
amikor nincs egy hang, nincs egy vidáman égő
színfolt, amely elandalít.

Majd megtudod te is, mi az, agg uzsorásként
számolni tűnő perceket,
mik fogyva fogynak és a multban égő lángon
melengetni emlékeket.

Majd megtudod te is, mi az, ifjú királyból
öreg koldússá zülleni,
akit még vágya űz s bolyong a zord világban,
mert helyét többé nem leli.

Majd megtudod te is, mi az, a szerelemből
kihullva sírni tűnt tavasz
szép lányai után, akiknek mosolyát és
sírját benőtte már a gaz.

Majd megtudod te is, mi az, a durva földben
porladni örökléten át
és rothadó szived vágyával egyre lesni
a nemszólaló harsonát.

Oláh András: feleződve

kifogytunk a megtartó érvekből 

fuldoklunk a mulasztás okozta légüres 

térben ahol már nem a kétely fáj 

hanem a bizonyosság: feleződve élünk 

s mérgezett szavakkal takarózunk 

már nincs hozzád közöm már nem 

kérdezlek és nem felelsz pedig mennyi 

minden rekedt belénk zárva… maradunk 

törött ablak mögötti csönd: törmelékkupac 

– emlék ami végleg fényt kapott – 

mert nem éltünk vele csak kihasználtuk 

amire a test olykor alkalmat adott 

Ágai Ágnes: Más-ság

Te más vagy, mint én. 

Mihez képest vagy más? 

Milyen arányban vagy más? 

Milyen értelemben vagy más? 

Te őr vagy, én rab. 

Te uralkodó vagy, én alattvaló. 

Te jólétben élsz, én rosszlétben. 

Te tehetséges vagy, én tehetségtelen. 

Te a tulipánt szereted, én a margarétát. 

Te magas vagy, én alacsony. 

Te lágyan eszed a tojást, én keményen. 

Te a mennyországban hiszel, én a reinkarnációban. 

Te a gépekhez értesz, én a zenéhez. 

Te fehérbőrű vagy, én barna. 

Te Északon laksz, én Délen. 

Te más vagy, mint én. 

Én megöllek téged. 

Te megölsz engem. 

A te anyád sírni fog. 

Az én anyám is sírni fog. 

A te fiad bosszút áll. 

Az én fiam is bosszút áll. 

A te néped fegyvert fog. 

Az én népem is fegyvert fog. 

A te sírod domború. 

Az én sírom is domború. 

Az én könnyem is sós volt. 

A te könnyed is sós volt. 

Az én csókom édes volt. 

A te csókod is édes volt. 

Az én vérem piros volt. 

A te véred is piros volt. 

Az én éltem rövid volt. 

A te élted is rövid volt. 

Az én holtam is bűn volt. 

A te holtad is bűn volt.

Anga Mária: Tükörképemet nézem

Egyedül maradtam, 

tükörképemet nézem, 

hallom felharsogni 

gyermeki nevetésemet, 

itt szüremkedik a ház falán keresztül 

az egykori nyár forrósága, 

a kitépett hajú fák is 

beköltöznek lassan a szobámba, 

elengedik ágaik közül 

a repülni vágyó madarakat, 

nyitott egekkel lesz tele ablakom.