N. Ullrich Katalin: Ősz

… mint puha avarágyból  

kisodródott egyetlen  

száraz falevél a járdán     

úgy maradtam én is  

fájdalmas egyedül  

sodródva árván...

N. Ullrich Katalin: Levelek és emberek

Tudod már tavasszal,  

hogy színpompás avarral  

teríti be az utakat majd  

az ősz.     

Még egy utolsó szépségözön  

az elmúlás előtt.     

Nincsen két egyforma  

sárga, rőtvörös, bordó, barna -  

de végül mind száraz,  

ráncos lesz, szakadt, fáradt.     

Porrá lesz,  

földdé lesz.  

És benne van  

a zöld tavasz ígérete.     

Nem meghalt.     

Beteljesedett.

Kányádi Sándor: Prológus

Mit tagadjam, a Halál jutott 

eszembe, mikor legelőször 

megláttam az üresen maradt 

folyómedret a tavaly őszön.  

Olyan kietlen tátongott a 

két part között a holtmeder, 

értelmetlenül és kifosztva, 

mint egy királyi sírverem.  

Mint valami őshüllő-csontok 

meredeztek a nagy kövek, 

köztük nyálkás erecske csorgott,

hol meg-megállt, hol eleredt.  

És a hajdani büszke fűzfák 

félig kimosott gyökere, 

parthosszában, kolduló bénák 

elszáradt ujjú tenyere;  

fölfogtak egy-egy bronzra-hervadt 

fillér-nagyságú levelet 

reszketegen; ha jön a harmat, 

ez a kincsük is elpereg.  

És a part is ijesztő-vénen 

éppen csak tartotta magát

nyugdíjasok döbbenetével 

nézett a szomszéd partra át.  

Évezredekig csak a munka, 

a helytállás volt élete; 

csak állt és révedt, mint ki tudja, 

hogy itt már nincs mit tennie.  

És csend volt, csend, mint hogyha minden 

gyászolna, néma volt a völgy, 

mint hogyha a folyóval innen 

magát a morajló Időt  

vittük volna el, és zajunkkal 

elvittük volna a Teret; 

ami maradt, csak alkalmatlan 

és ittfelejtett díszletek.  

Nincs a völgynek dimenziója 

átlényegült, csak fogalom;

mutató nélkül járó óra, 

időtlen, lapos nyugalom.  

Minden erő, tudás, tehetség, 

robaj, zsivaj, bú s örömök, 

amikről most szólni szeretnék, 

a gátban van s a gát mögött.  

Lármáinkat diszkrét neszekké 

bontják a testvér turbinák, 

verejtékünktől – tudom – szebbé 

s kezesebbé vált a világ.  

Néztem a gátat, de csodálni 

sehogy se tudtam; hirtelen 

leverő, ölelés-utáni 

hangulat áradt bennem el.

Trausch Liza: Ha feltekintett

" És lett, hogyha a kígyó valakit megmart, és az feltekintett a rézkígyóra, életben maradt." 

4Mózes 21,9b  

         Hálásaknak kell lennünk, hogy noha Istent nem láthatjuk, de testet öltött Jézusban, és lejött erre a földre. A mi életutunkon járt, láthatjuk viselkedését ugyanolyan helyzetekben, mint a mienk. Nincs olyan élethelyzet, amit Jézus végig ne élt volna. A mi életünket élte, és látható módon láttuk, mit tett vele a bűn. A kereszt örök kereszt. Nem csak azóta áll, hogy felállították a Golgotán. A kereszt a bűneset óta áll. Mit jelent, hogy "Ha valaki föltekint"? Az Újszövetség így mondja ezt: "Ha valaki hiszen őbenne." Mindegy, hogy milyen és mennyi bűne volt, hogy mindig templomba járt, hogy eddig is imádkozott - teljesen mindegy. Egyetlen feltétele az üdvösségednek: Higgy a Fiúban, és örök életed van! Az a borzasztó, hogy sokszor nem tudunk feltekinteni, csak magunkat látjuk. Az elmúlt életünket látjuk, a körülöttünk lévő képtelenségeket. Nézz most fel mindenről, emeld fel hited szemeit! Ne higgy senkiben és semmiben. Csak Benne, és akkor minden egyszerű lesz. Mindnyájan megmart emberek vagyunk. Magunk is tudjuk már. Isten nem a kígyókat távolította el, hanem a keresztet emelte fel. Ez a nagy lehetőséged mindig meglesz, hogy feltekints a keresztre. Nem csak egyszer kapsz kegyelmet, hanem mindig újra. Tudod, mit jelent életben maradni? Újra és újra föltekinteni. Tekints fel Jézusra, és életed lesz. Olyan élet, amire mások is vágyakoznak majd körülötted. Amit Isten mond, az igaz. Légy engedelmes. Amíg tart a kegyelmi idő, addig tekints fel a keresztre!   

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Oravecz Imre: Örömóda

Beethoven IX. szimfónia - örömóda

*

Már csak az egyszerű, világos dolgoknak akarok örülni, 

a fénynek, mely reggel beárad a házba, 

az ablaknak, melyen át kinézek, 

a levegőnek, melyet belélegzek, 

az ételnek, melyet magamhoz veszek, 

a víznek, mellyel szomjam oltom, 

a tűznek, melynél melegszem, 

a ruhának, mely befedi testem, 

az ajtónak, melyen át a szabadba lépek, 

a földnek, melyen járok, 

az útnak, melyen sétálok, 

a kavicsnak, melyet hazaviszek a zsebemben, 

a falevélnek, mely elém hull, 

a fűnek, melyet nyírok, 

a magnak, melyet elültetek, 

a zöldségnek, melyet magam termesztek,

a hegynek, melyet képzeletben naponta megmászok, 

az erdőnek, melybe vágyom, 

a papírnak, melyre írok, 

a ceruzának, melyet közben fogok, 

a terasznak, hova munka után kiülök, 

a szomszédnak, ki néha átugrik hozzám egy italra, 

a széknek, melyben helyet foglalok, 

az estének, mely felváltja a nappalt, 

a kutyának, mely a lábamhoz telepszik,

 a tücsökciripelésnek, melyet sokáig hallgatok, 

már csak elkerülhetetlen, szükségszerű örömök éltessenek. 

N. Ullrich Katalin: Akkor és most

Végül az ember – 

ha engedik az égiek, 

így-úgy, valahogy – 

megbékél a halállal.  

Most öltözködöm. 

Akkor majd öltöztetnek. 

Most beszélgetek. 

Akkor majd rólam beszélnek. 

Most még járok, nézek. 

Akkor majd ők, lábujjhegyen, 

s talán könnyes szemmel. 

Most nekem fáj. 

Akkor majd nekik, 

talán…

Millei Lajos: Nélküled

Nézd, a fák élénkzöld lombjain 

feltűrt ingujjú szellő zongorázik, 

meztelenre vetkőzött a nyár, 

a lelkem mégis fázik. 

Valami nincs, valami fáj, 

valami őrülten hiányzik. 

Kövérre hízik minden percem, 

mégsem dajkálom őket, unottan 

kísérem sírba az elmenőket, 

hogy szenvtelen, fásult arccal 

fogadhassam az érkezőket. 

Hiába pumpál újult vért az élet

hiába a szavak szívbizsergető bája, 

tüzem melege immár semmivé lett, 

elnyűtt, viharvert a kedvem artériája. 

Nézd, aranyruhát öltött köröttünk a táj

a tó tükrén pár habfelhő csónakázik, 

fodrot karcol rá néhány szomjas fecskeszáj, 

de a levetkőzött lelkem még mindig fázik. 

Valami elhagyott, valami nincs, valami fáj, 

valami áldott kín őrülten hiányzik.

N. Ullrich Katalin: Már nem ugyanaz…

Még ha meg is tudod 

utána magyarázni, 

már nem ugyanaz.  

Ha bántasz, 

s úgy teszel, mintha 

mi sem történt volna, 

utána bármilyen jó is vagy, 

már nem ugyanaz.  

Mint fényes porcelán, 

mit megragasztottak, 

vagy hajszálrepedések

 bújnak meg rajta –  

már nem ugyanaz.

Bibor István: Négy áhítatos ének

Esendő imádság

---------------------  

Ne hagyd Uram, kérlek, ne hagyd, hogy ne lássam 

teremtő kezeid nyomát a világban! 

Ne hagyd, hogy ne térjek útjaidra önként, 

ne hagyd, hogy ne értsem: miért lett, ami történt! 

Mikor, miben, hogyan vétkeztem, hibáztam, 

ne hagyd Uram, kérlek, ne hagyd, hogy ne lássam! 

Tedd, hogy újra higgyem, a Te műved jó így 

add, hogy azt kívánjam, ami majd meggyógyít! 

Segíts észrevennem és segíts belátnom, 

hogy nem magamért kell élnem a világon! 

Tedd hát, hogy ne kérni, adni tudjak jobban!  

S közben s add meg azt is, amiről lemondtam! 

*

 Litánia

-----------

Beckettre emlékezve 

Boldog Vladimir, 

könyörögj érettünk!  

Boldog Estragon, 

könyörögj érettünk!  

Mindnyájan, nyeretlen 

szentek és boldogok, 

könyörögjetek érettünk!  

*  

Felajánlás

-------------

 Mindenható! 

Lelked parányi, 

ám ugyancsak örök 

darabkája, ím, 

életem, halálom 

kezedbe ajánlom!    

*  

Advent

----------

Add meg nekem Uram, aki majd jössz, 

hogy szívemből várni tudjalak! 

S addig: 

add, hogy tudjak kérni Tőled!  

Nagy István Attila: Minden ablak

Egyedül úszom az éjszakában- 

alattam, fölöttem a csillagok-, 

téged kereslek a világegyetem 

eltakart zugaiban. 

De magába zárt 

a féltékeny kozmosz, 

szemedet csillagnak akarja, 

hajad új tejútként ragyog, 

fogsorod csillagképpé változott. 

Hajnalban kitárok 

minden ablakot: 

fényeddel megtelik 

a szívem.

Kartal Zsuzsa: Kérdés

Ha 

a hideg nap vörösre festi orrod 

ha tömött buszon idegen emberek 

adnak csak meleget 

ha ácsorogsz egy mozi előtt 

s a savanyúcukor keserű nyállá 

válik szádban 

ha idegen kéz nyúl kezed felé 

amíg a hősnő felsikolt a vásznon 

halott kedvese fölé borulva 

ha hangod színét lassan elfelejted 

ha levelednek címzettje is te vagy 

ha csöngetnek a villanyszámlát hozzák 

ha már az álmok is csak tárgyakat 

löknek elfáradt szemed elé 

ha majd a közömbös napok 

észrevétlen hanyatlanak az éjbe 

ha nincs miért fölkelni lefeküdni 

megismételni mozdulatokat 

ha már unásig megismert kezed 

lerágott körmeit nézegeted 

mit teszel akkor?

Ágai Ágnes: Napszakok

Az éjre ráfelel a reggel, 

belesimulnak egymásba, 

a váltás rezge fénye illan, 

egy másodperc és megöregszel. 

Pedig az élet most kezdődne végre, 

és talán bírnád is még irammal, 

de az árnyak egymásba csúsznak, 

azt hihetnéd, mindennek vége, 

a látóhatár felizzik vörösre, 

búcsút int a napsugaraknak, 

talán csak holnapig, és nem örökre.

Oravecz Imre: Nap-fa-üdvözlet

Az ablak alatti cseresznyefa deres vezérágán 

minden reggel felragyog egy pont egy pillanatra, 

mikor ráesik a kelő Nap első sugara.

Julia Hartwig: Annyiszor látott

A fű zöldje olyan zöld volt, az ég teli nyugodt 

komolysággal, a patakban egy kocsi lóval, a patájával 

fröcskölte szét a vizet. Ezüst, kékség és zöld a legmagasabb 

halk extázisban. A szép emlékezete: hogy létezik

és hirtelen fordul elő.    

Mellette egy halastó az oly sűrű sárga vízililiomok 

még zárt bimbóival, hogy fenntartanák a gondolataiba merült 

angyal léptét.    

A nézésemben ott volt azoknak az öregsége, akik 

ezt a rétet valaha látták, azoké, akik valaha megfestették. 

Ők, a régi halottak hatoltak belém, az én szememmel néztek 

és egy pillanatig éltek.   

Dabi István fordítása

A kéz

Egy szívbeteg ember a műtétjével kapcsolatos élményeiről mesélt. A műtét előtti napon egy kedves ápolónő jött be a szobájába. A nővér megfogta a kezét és megszorította. 

– Szorítsa meg ön is, és érezze a kezem érintését – mondta az embernek. 

– Figyeljen rám! – folytatta. 

– A holnapi műtét alatt az ön szívét elkülönítik, ez idő alatt csak gépek fogják életben tartani. Miután a szívét véglegesen visszahelyezik, és az operáció lezárul, öntudatát visszanyerve egy reanimációs szobában fog felébredni. Hat órán keresztül mozdulatlanul kell majd feküdnie. Lehet, hogy nem fog tudni mozogni, beszélni, talán még a szemeit sem tudja majd kinyitni, de öntudatánál lesz. Érezni és érteni fog mindent, ami maga körül történik. Az alatt a hat óra alatt én mindvégig ön mellett leszek, fogom a kezét, ahogy most is. Önnel leszek mindaddig, míg vissza nem nyeri az erejét. Lehet, hogy végtelenül elhagyatottnak érzi majd magát, de ha megérzi kezem érintését, tudni fogja, hogy én nem hagyom magára. 

– Minden pontosan úgy történt, ahogy az ápolónő mondta – magyarázta az ember. 

– Felébredtem, de semmit nem tudtam tenni. De éreztem a keze érintését: kezeiben tartva szorította a kezeimet, órákon keresztül. Nem csak ígéret volt.  

A Vigasztaló Szentlélek, akit Jézus megígért barátainak, éppen ilyen: egy életen át fogja kezünket. És ez nem csak ígéret.

Ladányi Mihály: Sanszon

Ha már öreg leszek: 

lesz öt macskám, és kilenc ebem, 

és lesz, aki mócsingot mér nekik, 

igen, lesz majd egy hentesem...  

Igen, talán ha már öreg leszek, 

s a villakertben látom játszani őket, 

a törpék és a szökőkút között, 

igen, s na persze: el-elrévedek –  

Most aztán végképp furcsa lenne, ha 

prófétaként végezném, zsinegen, 

s nem lenne villakertem, se ebem, 

se macskám, se hentesem...  

Ó, persze, mondanák a macskagazdikák, 

na, persze, mondanák a kutyagazdikák, 

hát, persze, mondanák a villagazdikák, 

így végzi mind, mondanák, hát igen.  

Valamit tenni kell már, azt hiszem, 

mielőtt ideér a Semmisem, 

óh macskagazdikák, óh, villagazdikák,  

valamit tenni kell itt, hát igen.

Gál Éva Emese: Harmónia

Itt,
ahol a lelkiismeret
önnönmagával méretik,
maradj velem.
Nincs a versemnél szebb szobám,
nincs a szavaknál melegebb karom,
nincs testem, ami hervadjon boldogan.

Higgy nekem,
keress meg magadban,
és ne félj :
zuhanni késő már nekünk,
csekély
elveszíthető életünk,
ameddig bátrabban megcáfolható,
mint ahogy benne létezünk.

Ne törjön hát arcodra kétség,
mikor a tornyok talpra állnak,
mert ha égig érnek is,
csak játékai a magasságnak,
és mi ahhoz se tartozunk.
Virradjon fölénk bármilyen világ,
törvényei meg nem gyalázzák
azt a harmóniát,
amit magunkból alkotunk, kedvesem.

Látod, mennyire szeretlek ?
S hogy maradj,
mégsem mondhatom neked,
mert nincs a versnél szebb hazánk,
s benne szabad az emlékezet.

Dsida Jenő: Mosolygó, fáradt kivánság

Jó volna ilyen édes-álmoson 

ráfeküdni egy habszínű felhőre, 

amíg az égen lopva átoson.  

Leejtett kézzel, becsukott szemekkel 

aludni rajta, lengve ringatózni 

acélkék este, bíborfényű reggel.  

Felejtve lenne minden lomha kin, 

álmot súgna illatosan ágyam: 

vattás-pihés hab, lengő grenadin.  

És az Isten sem nézne rám haraggal, 

csak mosolyogva suttogná a szélben: 

Szegény eltévedt, fáradt kicsi angyal.  

(1926)

Szilágyi Domokos: Hajnal

A csönd lüktet a félhomályban, 

hulló lombokat ringatón, 

szépségektől terhesen, 

mint ahogyan ver a szívem. 

Hajnalodik — a nappal ásít 

álom-ittasan, fél-éberen, 

akárcsak én; — táguló tüdejébe 

szívja a kocsonyásan-remegő ködöket, 

s mint az ember szeme, 

— ha könnyíthet lelkén, 

gondjai kevesbednek,–

lassan tisztul a táj.  

Várom, hogy mozduljon a hajnal, 

friss lendülettel lépjen 

a világosság felé, 

a hajnal is vár engem. 

Farkasszemet nézünk. Tétovázunk, 

biztatgatjuk egymást. 

Nehéz az első lépés, 

csábító a kába álom. 

De aztán mégis: egymásra nevetünk, 

s megindulunk vidáman, kéz a kézben, 

mint szerelmesek, 

hogy huszonnégy órán keresztül 

gyűjtsük az erőt és a kedvet, 

amellyel holnap — újrakezdjük.

Szentmihályi Szabó Péter: Isten versei

" Minden jó vers ihletből és talán isteni sugallatból 

származik, a fizikai valóság és a hideg racionalitás 

fölé emelkedik. Ha Isten valakinek verset diktál, 

vagyis egy kimondott vagy kimondatlan kérdésre 

válaszol, az lehet ihlet vagy sugallat, és persze 

lehet magán-kinyilatkoztatás is. ... 

Én, e versek földi szerzője erősen hiszem, hogy 

maga Isten szólt hozzám, és ezzel a mélységes 

hittel és alázattal adom közre ezeket a verseket."

 

Szentmihályi Szabó Péter

Szentmihályi Szabó Péter: Isten versei

1.  

Diktálhat Isten bármit is?

Diktálhat Isten verset? 

Mondhatja ember, ő csak leírta, 

amit Isten szerzett?  

Kell-e bármit is sugallni annak, 

aki az út, igazság, élet? 

Szólhat-e dal annak szájából, 

aki végtelen ének és ítélet?  

Miért íratna Istenverset? 

Ő maga a legfelsőbb poézis, 

teremtménye az egész világ, 

parányi porszem vagyok én is.  

Istennek hangja van, hatalmas, 

villámló, mennydörgő, világrengető, 

akkor is szól, ha éppen hallgat, 

miért diktálna verset éppen Ő?  

Csak én hiszem, hogy Ő szól általam, 

aki akarja, nekem higgye el, 

hogy az én szegény, árva versemben

 a Mindenség Ura magyarul énekel.  

Szentmihályi Szabó Péter: Isten versei

7. 

A végtelen körforgást tervezvén az volt a szép, 

mikor már minden láncszem jól kapcsolódik, 

ásványok, növények, állatok, s végül 

az ember körülnéz, s azt mondja: jó itt! 

Ó nem! Ádám nem volt engedetlen! 

Tanmesének jó, de nem a lényeg – 

én adtam őt át a Tudásnak, 

a Kígyó szavának, a kísértésnek. 

Kíváncsi voltam, tervem mint működik, 

Nem akartam korán adni a mennyet, 

esélyt akartam adni most is 

a Káosznak és a Rendnek. 

A szabadság bűne? Nem. 

Nem állítottam csapdát, 

nem volt ott lángpallossal angyal,

 az Édent önként elhagyták. 

Kíváncsiság volt Ádám bűne, 

de ez emberteremtményem lényege: 

tudni szeretné, hol van törvényem határa, 

s ha átlépi, vajon megbüntetem-e. 

Jutalom? Büntetés? Ezek csupán szavak. 

A Káosz majd eltűnik, a Rend pedig marad. 

10. 

Mikor majd meghalsz, mindent megértesz 

egyetlen pillanat alatt. 

csodálkozol, minden milyen egyszerű, 

és titok többé semmi sem marad. 

Hidd el, én nem titkolózom, 

előtted pedig semmiképp, 

de nyelvetek, bármilyen hajlékony, 

tudásotok fokát el nem éri még.  

Az angyalok egymás között 

nem földi nyelveken beszélnek, 

csak egymásra néznek, s mindent tudnak, 

ez nem bűbáj, titok, igézet. 

Kedves teremtményem, minden növény 

egymással éppen így társalog, 

így üzennek minden téren át 

egymásnak messzi csillagok. 

De ti hozzám lettetek hasonlók, 

gondolkodtok és beszéltek, 

s bár mindig ugyanaz a dallam, 

mégis kicsit másképpen szól az ének. 

Valamit mindig leromboltok, 

valamit mindig újrakezdtek, 

kis segítőtársaim vagytok, 

részei a nagy üzenetnek. 

Figyellek titeket, s bevallom, néha 

módosítok is a végső terven, 

mert örömömet lelem 

ebben a küzdelemben. 

12.  

Igen, tudok nevetni, hangtalan, 

amint a Káosz és a Rend összecsap, 

miként a fájdalom s öröm, 

szeretet, gyűlölet, harag. 

Hatalmas nevetés az univerzum, 

boldog, vidám, szabad, 

minden lüktet, él, küzd és mozog, 

összeforr, robban és szakad. 

Semmilyen pusztulás nem végleges, 

semmilyen halál nem örök, 

minden súlyt leveszek egyszer, 

minden bilincset széttörök. 

Szentmihályi Szabó Péter: Isten versei

13.

A logika a ti világotok logikája, 

melyben első az ok, majd jő az okozat. 

Nálam előbb van az okozat, s az ok 

előttetek sokszor rejtve marad. 

Az ésszel birtokba vettétek a Földet, 

de a megérzés sokkal fontosabb – 

túl sok ésszel bizony hinni sem könnyebb, 

a szívetek jobb iránytű, mint az agy.     

17. 

Nekem minden nép egyformán gyermekem, 

minden emberért meghalt az én Fiam.

A szenvedésükért vért verítékezett, 

elborzasztotta a szörnyű vérfolyam. 

Könyörtelen világ lett, elismerem, 

váltották egymást fényes és sötét korok, 

de én az Egészet néztem mindig, 

s közben tanultatok, megtisztultatok. 

Mert küzdöttem, küzdök értetek, 

mint jó Atya, ha látja rossz útra tért fiát, 

szenved, tanácsot ad, korhol, segít – 

de ez még egy tökéletlen világ, 

kísérlet, próba, nevezd ezt bárminek: de 

egy biztos – mindent megteszek értetek.   

19. 

Az élet titka érdekelne? 

Vagy inkább a végső halál? 

Talán hibám, hogy nem értitek, 

élet s halál a túlvilágra vár, 

ahol minden megfordul, kiderül, 

élet s halál szorosan összefügg, 

minden élet újból kihajt, 

s a halál nem lesz úr mindenütt. 

A test halála, tudom, fájó, 

a lélek halála félelmesebb – 

aki az én utamat járja, 

annak halál adja az örök életet. 

Ez a Kapu, át kell rajta lépned, 

ez lesz legtisztább önmagad, 

ne félj, édes fiam, a haláltól, 

mert csak akkor leszel szabad.

Oravecz Imre: Emlékeztető

Tél, hó, hideg, 

délután, csönd, 

egyedül a házban, 

sötétedés előtt tíz perccel,   

hirtelen megszólal az ablak előtti berkenyén egy feketerigó, 

és bejelenti az estét –   

ne feledd, 

ilyen pillanatokért élsz.

Berde Mária: Egy tékozló

Uram! Én is az voltam, 

Pogányul tékozoltam. 

Tőled kikérve részem, 

Vágtam neki merészen: 

Házadból útra szöktem, 

Köd utánam, előttem. 

Világ zsoldjába álltam, 

Kincseim szétkínáltam, 

Jó napokért, nehányért; 

Örömért, egy parányért... 

Felejtettem bolondul: 

Egyszer egy óra kondul, 

S ki, azt hittem, barátom: 

Foga fehérit látom; 

S kiknek aranyam adtam, 

Felöklelnek kamatban. 

Felejtettem egészen: 

A kincs nem is volt részem, 

A magadéból adtad, 

S fiadat szökni hagytad: 

Hadd próbáljon világot, 

És lássa, amit látott. 

Hadd lepje meg alázat, 

Hogy sírja vissza házad, 

Koldulja vissza orcád, 

Térden megtérve hozzád. 

Uram! Megtértem térden. 

Tulkot ne vágass értem. 

Legszebb ruhád ne add rám, 

Gyűrűd el sem fogadnám. 

Víg muzsika nem illet, 

Csak egyet kérek tőled: 

Hogy lemosdani engedj 

Magamról minden szennyet. 

S tűrj el megülve csendben 

Egy kis zugolyba engem; 

Míg bús sorsom leélem, 

Bánj mint beteggel vélem, 

S ha soká haldokolnám, 

Halálomban hajolj rám.  

 

Tóth Árpád: Isten törött csellója, hallgatok

Én csönd vagyok. Itt ne keress zenét. 

Olyan vagyok én ebben a világban, 

Mint az a gordonka, amelyet láttam 

Egy szép úri szobában, a sarokban.   

Húrjai elpattantak. A nyakán 

Gyászfátyol van átvetve, néma flór. 

S mégse volt érzelgős tárgy. Némi por 

Fedte már. Megbékélt évek pora.   

Oly fájdalom volt rája írva, melynek 

Már csöndje a szent, mint a remetének, 

Ki elfelejtett beszélni az évek 

Magányában, - s cellája küszöbén.   

Míg elkallódott életébe réved, 

Már nem emlékszik régi bánatára: 

Csak mintha némi fínom, messzi pára 

Vérezné be a dús alkonyatot,   

És tenné szebbé, istenibb titokká, 

Melyhez nem illik más, csak némaság. 

Üvöltsön hát a szájas sokaság, 

Isten törött csellója, hallgatok.   

1926

Makay Ida: Többé nincsen

Hogy többé nincsen is szavad,      

hallak az ég s a föld alatt. 

Hogy többé nincsen már karod,      

világok csöndjét ringatod. 

Hogy többé nincs, nem lesz neved, 

Istennek szólok, ha veled.   

Nemes Nagy Ágnes: Arckép, ibolyával

Arcodat tegnap hosszan lestem én, 

arcodat ibolyával festeném, 

spanyol fej, fekete, finom, 

példázza spanyolos kínom:   

hosszú vagy, mint a végtelen, 

de mégis, benned nem lelem, 

mit meglelni szabadulás. 

Ibolyaszín vagy, mint a gyász.

Boda Magdolna: Rajzok

 

A lány lehúzta kesztyűjét, 

és egy szívet rajzolt a szűz hóba, 

majd beleírt két nevet   

Régen én is... 

a homokba,   

de elmosta a tenger.   

Mint Atlantisznak.   

valahol lennie kell 

egy elveszett nevek 

gyűjteményének.   

Juhász Gyula: (Van életünkben...)

Van életünkben egy nagy pillanat, 

Mikor érezzük, mégis érdemes volt, 

Ragyog a szemünk és ragyog a mennybolt 

S mi elfelejtünk minden árnyakat.     

Lehet, hogy minden káprázat csupán 

S az ember egy bús életen keresztül 

E pillanatot keresi, mely eltünt 

S hiába néz az elillant után.     

1929   

Trausch Liza: Mit vetsz?

" Amit vet az ember, azt aratja is." 

Galata 6,7b  

      Akinek kertje van, tudja, a háztartásban mire van szüksége, és tavasszal azt veti. Azért vetünk, mert aratni szeretnénk. Testi értelemben világos, hogy azt vetünk, amit aratni szeretnénk, és azt aratunk, amit vetettünk. A lelki életben is azt fogjuk aratni, amit vetettünk. Az aratás attól is függ, jó-e a vetőmag, milyen a föld. Vetőmagvainkat egy nagy zacskóban találjuk. Az elsőt cselekedetnek hívják. Ne hidd, hogy tehettél olyat, aminek nem volt következménye. Ha nem tudta, nem látta senki, hogy mit tettél, akkor is lesz aratás. Második vetőmag: a szavaim. Ne higgyük, hogy a szó elröpül. Következménye van, és aratni fogjuk. Harmadik zacskóban a gondolataim vetőmagja van. A titkos, rejtett, soha ki nem mondott gondolataimnak is megvannak a következményei. Megvan a saját lelki földünk, ahová vetünk. Az első a lelked, ahová beveted cselekedeteidet, szavaidat, gondolataidat. A lelkiismereted azonnal válaszol. Ne felejtsd el, vetsz a testedbe. Már az orvosok is tudják, milyen szoros a kapcsolat test és lélek között. Bizonyos betegségek idegi, lelki alapon vannak. Magas vérnyomás, elégtelen savtermelés, rossz szívműködés. A harmadik nagy terület a környezeted, a családod. Szegény családod! Micsoda magvak hullanak a kezedből? Sokszor a szívem szakad meg gyerekek miatt, mit látnak, mit hallanak kicsi korukban. Mindent megtennél a családodért, és közben beléjük veted a halálos magvakat. Emberek a munkahelyeden mind-mind a te földed. Hosszú parcella ez a föld, és széles. Jézus azért jött, hogy learassa vetésedet, hogy te arathass bocsánatot, szeretetet, áldást.     

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Gősi Vali: Szökevény szavak…

Elszöktek 

ajkunkról a legszebb szavak; 

szeretni úgyis csak csendben 

szabad. 

Nem kell a szó, 

a vallomás, jó ez a meghitt 

némaság, mikor a legszebb gondolat 

borzongva életre kél!  

Ragyog a pillanat … Igen! 

Szeretni így szabad: törékeny 

hallgatásban összeforrt ajkunk 

bársonyában csupán a csend 

marad: 

szökik a pillanat, 

elszöknek ajkunkról is 

a legszebb szavak.

Sógor Zsuzsanna: kockázatos vers

báránynak lenni farkasok között, 

gyáván hallgatni, mikor rútak ordítanak, 

zárt ajtó mögött bújni, amikor 

a küszöbön túl őrjöng az indulat, 

sodródni csak, szélesebb úton, 

merre mindenki megy, 

s elkerülni azt, 

melyen az igazság szögei 

tartják az út menti korlátokat, 

enni előre gyártott, túlsózott, 

megrágott kosztját testnek- léleknek, 

nehogy magad kezdd ízesíteni étkedet, 

hagyni, hogy megmondják helyetted, 

mi jó neked, nehogy keresni kezdj, 

mert még találsz valamit mi a tiéd, 

csak azt nézni, mi pragmatikus, 

nem számít, ha nem etikus, 

nem érezni, mert ugyan, mi haszna van  

nem merni élni…  

a kockázat ebben van  

Helen Konstanin: mi vagyok nélküled

mi vagyok nélküled  

egy darab fa 

mely a hullámokon hányódik cél nélkül 

egy levél 

melyet a szél súlytalanul 

visz a légen át 

egy vízcsöpp 

mely értelmetlenül a földbe szivárog 

egy ködgomolyag 

mely a talaj felett kereng s a napra vár 

ami őt a végtelen univerzumba juttatja  

ez vagyok nélküled    

Schrenk Éva fordítása

Arany-Tóth Katalin: Jó lenne

Sétálni 

utcákon bolyongó léptek nyomán, 

köszönni a korosodó fáknak, 

amikor némán meghajolnának 

erőtlen, tétova testem után.  

Ölelni 

a vén törzsükben rejtező erőt, 

süllyedni sárguló avarágyban, 

hinni az apró, égi csodákban, 

s hogy minden perc teremthet szép jövőt.  

Érteni

a szótalan pillantások kegyét, 

titkok, csöndek, könnyek áradását, 

reményt látni a Nap sugarán át, 

s mosolyokkal fizetni mindenért.  

Fogadni, 

ahogy térdre hull az őszinteség, 

s igazsága a ránk szabott útnak, 

örülni minden apró dolognak. 

Talán ennyi pont elég lenne még.

Aretha Franklin Queen of Soul

Say a Little Prayer 

I Dreamed A Dream

Michael Ende: Momo

(részlet)

       Amit a kis Momo tudott, mint rajta kívül senki, az a meghallgatás volt. Momo úgy tudott hallgatni, hogy ostoba embereknek hirtelen nagyon okos gondolatok jutottak az eszébe. Nem mintha valamit mondott vagy kérdezett volna, ami a másikat ilyen gondolatra juttatta, nem, ő csak ott ült, és egyszerűen meghallgatta őket tökéletes figyelemmel és együttérzéssel. Úgy tudott hallgatni, hogy tanácstalan és határozatlan emberek egyszerre egészen pontosan tudták, hogy mit akarnak. Vagy hogy a félénkek hirtelen szabadnak és bátornak érezték magukat. Vagy hogy a boldogtalanok és lehangoltak bizakodóvá és vidámmá váltak. És amikor valaki úgy vélte, hogy élete egészen félresikerült és jelentéktelen, és ő maga csak egy a milliók között, egy, aki egyáltalán nem számít és akit ugyanúgy pótolni lehet, mint egy tönkrement lábast – és elment és elmesélte mindezt a kis Momónak, akkor, még mialatt beszélt, titokzatos módon világossá vált számára, hogy alapvetően tévedett, hogy ő, pont úgy, ahogy volt, minden ember között egyedüli, egyetlenegy és hogy ezért a világ számára különösen fontos. Így tudott Momo hallgatni! 

Schrenk Éva fordítása

A teáscsésze

Egy házaspár elment vásárolni, hogy vegyenek valamit közelgő házassági évfordulójuk alkalmára. Mindketten szerették az antik tárgyakat, kerámiákat, különösen a teáscsészéket. 

Az egyik kerámia üzletben megláttak egy szép csészét. 

A férj megkérdezte az eladót: 

– Meg szabad néznem ezt a csészét? Még sosem láttam ennyire szépet. A boltos a kezébe adta, és miközben csodálta a mesteri alkotást, a csésze – legnagyobb meglepetésére – megszólalt: 

– Nem érted, hogyan lehetek ennyire szép? 

Tudod, nem voltam mindig teáscsésze. Volt idő, amikor vörös voltam és agyagnak neveztek. Mesterem kiásott, megdolgozott, összelapított, meggyúrt újra és újra, én pedig üvöltöttem a fájdalomtól! 

– Hagyj békén! – üvöltöttem, de Ő csak mosolygott, és így szólt:

– Még nem. Aztán egy gyorsan forgó korongra helyezett és én hirtelen csak forogtam, forogtam, forogtam, körbe-körbe. 

– Állíts meg! Szédülök! – kiabáltam, de a Mester csak ingatta a fejét és azt mondta: 

– Még nem. Aztán betett a kemencébe. Sosem éreztem olyan forróságot! Csodálkoztam, miért akar megégetni. Sikoltoztam. Ki akartam jutni. Láthattam a Mester arcát az üvegen át, és leolvashattam ajkáról, ahogy a fejét rázta: 

– Még nem. 

Végül az ajtó kinyílt, kitett a polcra. Hűlni kezdtem. 

– Most már jobb. – gondoltam. Aztán mindenütt befestett. A festék szaga rettenetes volt. Undorodtam tőle. 

– Hagyd abba! Hagyd abba! – kiáltottam. De csak ingatta a fejét: 

– Még nem. Aztán hirtelen újra visszatett a kemencébe. Nem ugyanabba, mint először. Ez kétszer olyan forró volt. Úgy éreztem, megfulladok. Könyörögtem, mindent megbántam, sikoltoztam és sírtam. Közben láttam, amint rázza a fejét, és azt mondja: 

– Még nem vehetlek ki. Tudtam, nincs többé remény. Végem van. Kész voltam rá, hogy végleg feladjam, mire kinyílt az ajtó. A Mester kivett, és újra a polcra tett. Egy órával később elém állított egy tükröt és azt mondta: 

– Nézd meg magad! Amikor a tükörbe néztem, alig tudtam hinni a szememnek: 

– Ez nem én vagyok, ez nem lehetek én! – hitetlenkedtem.

 – Ez gyönyörű! Gyönyörű vagyok! – kiáltottam. 

– Szeretném, ha emlékeznél arra – mondta –, tudom, hogy fájt, amikor gyúrtalak, gyömöszöltelek, de ha nem teszem, kiszáradsz. Tudom, hogy szédültél, mikor a korongon forgattalak, de ha megállítom a korongot, szétmorzsolódsz. Tudom, hogy elviselhetetlenül forró volt a kemencében, és nem értetted, miért teszlek oda, de ha nem teszem, megrepedsz. Tudom, hogy rettenetes volt a szag, amikor bevontalak mázzal és befestettelek, de ha nem teszem, akkor sosem erősödsz meg, és nem lesz színes az életed. És ha nem teszlek újra vissza a másik kemencébe, nem élhettél volna sokáig, nem lennél elég erős. Befejeztelek. Olyan vagy, amilyennek elképzeltem akkor, amikor hozzáfogtam a munkához. 

 Így formálja Urunk is az életünket. Néhányan a kemencében vagyunk, üvöltve, sikoltozva: „Engedj ki!”. Néhányan épp színesedünk, és ez kellemetlen, majd megőrjít. Néhányan körbe forgunk, és nem tudjuk, hol vagyunk. Csak azt kérdezzük: „Mi történik velem?” Minden olyan zavaros. 

De Ő tudja, hogy mit tesz. Bízz benne!

(Ismeretlen szerző)

József Attila: Levegőt!

Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott 

hazafelé menet? 

A gyepre éppen langy sötétség szállott, 

mint bársony-permeteg 

és lábom alatt álmatlan forogtak, 

ütött gyermekként csendesen morogtak 

a sovány levelek. 

Fürkészve, körben guggoltak a bokrok 

a város peremén. 

Az őszi szél köztük vigyázva botlott. 

A hűvös televény 

a lámpák felé lesett gyanakvóan; 

vadkácsa riadt hápogva a tóban, 

amerre mentem én.  

Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti, 

e táj oly elhagyott. 

S im váratlan előbukkant egy férfi, 

de tovább baktatott. 

Utána néztem. Kifoszthatna engem, 

hisz védekezni nincsen semmi kedvem, 

mig nyomorult vagyok.  

Számon tarthatják, mit telefonoztam 

s mikor, miért, kinek. 

Aktákba irják, miről álmodoztam 

s azt is, ki érti meg. 

És nem sejthetem, mikor lesz elég ok 

előkotorni azt a kartotékot, 

mely jogom sérti meg.  

És az országban a törékeny falvak 

- anyám ott született - 

az eleven jog fájáról lehulltak, 

mint itt e levelek 

s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse, 

mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse 

s elporlik, szétpereg.  

Óh, én nem igy képzeltem el a rendet. 

Lelkem nem ily honos. 

Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet, 

aki alattomos. 

Sem népet, amely retteg, hogyha választ, 

szemét lesütve fontol sanda választ 

és vidul, ha toroz.  

Én nem ilyennek képzeltem a rendet. 

Pedig hát engemet 

sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek, 

mint apró gyermeket, 

ki ugrott volna egy jó szóra nyomban. 

Én tudtam - messze anyám, rokonom van, 

ezek idegenek.  

Felnőttem már. Szaporodik fogamban 

az idegen anyag, 

mint szivemben a halál. De jogom van 

és lélek vagy agyag 

még nem vagyok s nem oly becses az irhám, 

hogy érett fővel szótlanul kibirnám, 

ha nem vagyok szabad!  

Az én vezérem bensőmből vezérel! 

Emberek, nem vadak - 

elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel, 

nem kartoték-adat. 

Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet, 

jó szóval oktasd, játszani is engedd 

szép, komoly fiadat!  

1935. november 21.

Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád. 

Múlt éjszaka - háromkor - abbahagytam 

a munkát.

Le is feküdtem. Ám a gép az agyban 

zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban, 

csak forgolódtam dühösen az ágyon, 

nem jött az álom. 

Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal, 

százig olvasva s mérges altatókkal. 

Az, amit irtam, lázasan meredt rám. 

Izgatta szívem negyven cigarettám. 

Meg más egyéb is. A fekete. Minden. 

Hát fölkelek, nem bánom az egészet, 

sétálgatok szobámba le- föl, ingben, 

köröttem a családi fészek, 

a szájakon lágy, álombeli mézek 

s amint botorkálok itt, mint részeg, 

az ablakon kinézek.  

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam? 

Te ismered a házam 

s ha emlékezni tudsz 

a hálószobámra, azt is tudhatod, 

milyen szegényes, elhagyott 

ilyenkor innen a Logodi-utca, 

ahol lakom. 

Tárt otthonokba látsz az ablakon. 

Az emberek feldöntve és vakon 

vízszintesen feküsznek 

s megforduló szemük kancsítva néz szét 

ködébe csalfán csillogó eszüknek, 

mert a mindennapos agy-vérszegénység 

borult reájuk. 

Mellettük a cipőjük, a ruhájuk 

s ők egy szobába zárva, mint dobozba, 

melyet ébren szépítnek álmodozva, 

de - mondhatom - ha igy reá meredhetsz, 

minden lakás olyan, akár a ketrec, 

Egy keltőóra átketyeg a csöndből, 

sántítva baktat, nyomba felcsörömpöl 

és az alvóra szól 

a harsány riasztó: «ébredj a valóra». 

A ház is alszik, holtan és bután, 

mint majd száz év után, 

ha összeomlik, gyom virít alóla 

s nem sejti senki róla, 

hogy otthonunk volt-e, vagy állat óla.  

De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég, 

valami tiszta, fényes nagyszerűség, 

reszketve és szilárdul, mint a hűség. 

Az égbolt, 

egészen úgy, 

mint hajdanába rég volt, 

mint az anyám paplanja, az a kék folt, 

mint a vízfesték, mely írkámra szétfolyt, 

s a csillagok 

lélekző lelke csöndesen ragyog 

a langyos őszi 

éjjelbe, mely a hideget előzi, 

kimondhatatlan messze s odaát, 

ők, akik nézték Hannibál hadát 

s most néznek engem, aki ide estem 

és állok egy ablakba, Budapesten.  

Én nem tudom, mi történt vélem ekkor, 

de úgy rémlett, egy szárny suhan felettem 

s felém hajol az, amit eltemettem 

rég, a gyerekkor.  

Olyan sokáig 

bámultam az égbolt gazdag csodáit, 

hogy már pirkadt is keleten s a szélben 

a csillagok szikrázva, észrevétlen 

meg-meglibegtek és távolba roppant 

tűzcsóva lobbant, 

egy mennyei kastély kapuja tárult, 

körötte láng gyult, 

valami rebbent, 

oszolni kezdett a vendégsereg fent. 

a hajnali homály mély 

árnyékai közé lengett a báléj, 

künn az előcsarnok fényárban úszott, 

a házigazda a lépcsőn bucsúzott, 

előkelő úr, az ég óriása, 

a bálterem hatalmas glóriása 

s mozgás riadt, csilingelés, csodás, 

halk női suttogás, 

mint amikor már vége van a bálnak 

s a kapusok kocsikért kiabálnak.  

Egy csipkefátyol 

látszott, amint a távol 

homályból 

gyémántosan aláfoly 

egy messze kéklő, 

pazar belépő, 

melyet magára ölt egy drága, szép nő 

és rajt egy ékkő 

behintve fénnyel ezt a néma békét. 

a halovány ég túlvilági kékét, 

vagy tán egy angyal, aki szűzi, 

szép mozdulattal csillogó fejékét 

hajába tűzi 

és az álomnál csendesebben 

egy arra ringó, 

könnyűcske hintó 

mélyébe lebben 

s tovább robog kacér mosollyal ebben. 

aztán amíg vad paripái futnak 

a farsangosan-lángoló Tejutnak 

arany konfetti-záporába sok száz 

bazár között, patkójuk fölsziporkáz.  

Szájtátva álltam 

s a boldogságtól föl-fölkiabáltam, 

az égbe bál van, minden este bál van 

és fölvilágolt mély értelme ennek 

a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek 

tündérei hajnalba hazamennek 

fényes körútjain a végtelennek.  

Virradtig 

maradtam így és csak bámultam addig. 

Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél 

ezen a földön, mily silány regéket, 

miféle ringyók rabságába estél, 

mily kézirat volt fontosabb tenéked, 

hogy annyi nyár múlt, 

annyi sok deres tél és annyi rest éj 

s csak most tünik szemedbe ez az estély?  

Ötven, 

jaj ötven éve - lelkem visszadöbben - 

halottjaim is itt-ott, egyre többen - 

jaj, ötven éve tündököl fölöttem 

ez a sok élő, fényes, égi szomszéd, 

ki látja, hogy a könnyem morzsolom szét. 

Szóval bevallom néked, megtörötten 

földig borultam s mindezt megköszöntem.  

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem 

s azt is tudom, hogy el kell mennem innen. 

de pattanó szivem feszitve húrnak, 

dalolni kezdtem ekkor azúrnak, 

annak, kiről nem tudja senki, hol van, 

annak, kit nem lelek se most, se holtan. 

Bizony, ma már, hogy izmaim lazúlnak, 

úgy érzem én, barátom, hogy a porban, 

hol lelkek és göröngyök közt botoltam, 

mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak 

vendége voltam.

Nemes Nagy Ágnes: Az ismeret

I.     

Csak egy marad meg, semmi más: 

a tiszta ismeret. 

Nem ismeret, csak szomjuság, 

mely mind felé vezet. 

Nem szomjúság, csak rettegés, 

mely oldalamba kap – 

rettenthetetlen rettegés! 

Hegyezd lándzsáidat.   

II.   

A rettegés s az ismeret közt 

mint hídbolt görnyedek, 

rendítenek, eleven eszközt, 

a tárgyak, szellemek. 

A félelem sötét öléből 

egy hídra vetve rá, 

fut rajtam nemzet, álom, élő, 

de mind hová, hová?   

III.   

Mint szomjas kentaurokon, 

kiket a vágy feszít, 

a hátgerincem, homlokom 

mind íves, csupa híd. 

Lábam előtt, lábam felett 

elúszik a folyam, 

de mily partok, de mily szelek 

borzolják bő hajam?   

IV.   

Borzolják? Élek? Nem tudom már. 

Elold felleg, folyó, 

köd úszik foszló partjaimnál, 

a híd lebeg: hajó. 

S csak bordaíven, roppanáson 

tapintom tűnt nyomát; 

a rém, a vágy, a cél, e három – 

s marad csak egy: a vágy.   

Petőfi Sándor: Itt van az ősz, itt van ujra

" Kiülök a dombtetőre, 

Innen nézek szerteszét, 

S hallgatom a fák lehulló 

Levelének lágy neszét."

:-)

József Attila: Kedves Jocó!

De szeretnék gazdag lenni, 

Egyszer libasültet enni. 

Jó ruhába járni, kelni, 

S öt forintért kuglert venni.  

Míg a cukrot szopogatnám, 

Uj ruhámat mutogatnám, 

Dicsekednék fűnek fának, 

Mi jó dolga van Attilának.  

De erre gondolni sem merek, 

Boldogságom gyorsan pereg. 

S mert nincs meg a sok jó dolog,

 azért nem vagyok én boldog.

Turczi István: Azokra gondolok

Azokra gondolok 

akik lépcsőházak sivár homályába rejtekezve 

kitartóan sodorják a soron következő cigarettát 

baljóslatú idegen hangokra felkapják fejüket 

összerándulnak megdermednek mint a hűtőbe tett 

harangvirág bűntudatuk értetlenül 

éhesen kószál folyosók imbolygó fényei közt 

maguknak kuporgatják az eltulajdonított perceket 

a fekhelyül kiszemelt üres biciklitárolót 

a meleget a meleget s arcuk végül 

mégis gyanútlanul belebukik a liftaknába 

Azokra gondolok akik után nem marad 

mosoly se tévéinterjú se virágcsokor 

csak a magány végtelenített szalagjai 

igazolt peron-szabadság és jeltelen madárvonulás 

Azokra gondolok akik üvöltenének 

mikor halántékukhoz négyfelől tapad a csend 

akik simogatni is tudnának mernének szeretni 

érdek nélkül oldottan s néha szerelmesen 

akiknek nincsen kályhájuk ágyuk kutyájuk 

kicsi fehér vagy nagy fekete esetleg foltos 

és billenős fülű olyan mindegy végtére is 

tartozni valakihez annyi mint tartozni magunknak 

egy soha vissza nem térő pillanattal ha már 

nem futja többre ha már reménytelen 

Azokra gondolok akik verseket olvasnak 

elmeszesedett sajtszagú estéken 

szavak feketeseregével masírozva 

olvassák versemet 

de kevesen is vannak istenem   

Csorba Győző: Naplórészletek

-részlet-

ÍGÉRETEID lajtorjáján 

minek hoztál a magasságba? 

Csak szavak voltak szavaid, - 

zuhanok most halálraválva.  

Holt s még nem fogant ellenségek 

nyüzsögnek ébren körülöttem; 

hessentem őket és sirok, - 

ó, többen lesznek, egyre többen!  

Mint gyenge őzet vad kopóhad, 

futó szívem félelmek marják. - 

Én jó vitézem merre jár? 

miért nem villogtatja kardját?  

Meghalt a béke: vánkosomnak 

élő parázzsá vált huzatja, 

a sok-tenyerű éjszaka 

kegyetlen ökleit mutatja.  

Hogyan kiáltsak? melyik égtáj 

takar, melyik vándor-szél ismer? 

Nehéz vagy: sajgó-súlyosan 

visszhangozol érzékeimben.  

Minden való én voltam eddig, 

és lám: mindannyi idegen lett. 

Ha viszem őket, úgy viszem 

kelletlen, mint hordár a terhet.  

Növés fájdalma tagjaimban: 

elárvultam: kell izmosodnom. 

Alábbsüllyedt az ólmos ég, 

két vállamon remegve hordom.

Csorba Győző: Naplórészletek

-részlet-

SZÍVEM hűs felhők pólyái között reszket immár örökké. 

Minden gyöngédség elpártolt tőlem, amióta nem vagy; 

a régi barátok és a régi kedves tárgyak feleselve pörölnek; 

tudatos nagy kegyetlenséggel kínoznak a nappalok és az éjszakák. - 

Sírnom kellene, mondanom, hogy: hűtelen, 

mert megéheztettél és megszomjaztattál, de nem adtál ennem, innom; 

mert megmutattad, mi a jó, s rámengedted a rosszakat. - 

Mégis: nézzétek, emberek! puha mosoly játszik a szám körül; 

mint aki bűvös titkokat tud, mosolygok - mint ki gyermekek 

nagyosan-komoly játékát nézi és elmosolyodik. - 

Azt hiszi ő, hogy elhagyott, - azt hiszed, hogy elhagytál engem, 

s a két színben vastagodó idő egészen eltakar majd. 

Széles a világ, mély a föld, tág a tenger, magos az ég, 

szélesebb, mélyebb, tágabb és magosabb a szerelmem. 

Megindulsz nyúlánk utakon futó lábbal, vagy kanyarogva 

bujkálsz bújó ösvényeken: hozzám lyukadsz ki végül, 

a földbe ásod magadat, mérföldnyi kútba: énrám bukkansz, 

tengerre szállsz, bárhogy kormányzol: énnálam köt ki a hajód, 

a légbe lendülsz: énbelém ütődik gyenge homlokod. 

- Sírnom kellene, mondanom, hogy: hűtelen, 

de nem lehetsz te hűtelen, - sokkal jobban szeretlek annál, 

s eligyekvő lépteidet úgy nézem, mint egy pajkos gyermek csínyjét.

Csorba Győző: Naplórészletek

-részlet-  

DZSUNGELBE indulsz: egyszeri életed 

dühödt-növésű rengeteg ellepi,   

külön formáid szétfaragja      

durva kezével a vad tolongás.   

Már jól tudod, s mint gyáva gyerek, szepegsz, 

az eljövendőt már siratod: fagyos   

szellők legyintik gyönge szíved,      

mint kora-ősz a szelid virágot. -   

Ne félj! vigyáz rád nem-hazudó szemem, 

szerelmem égő jelt alakít föléd:   

mehetsz, bolyonghatsz bárhová: én      

látni fogom tüneményes arcod.   

S szólítalak majd régi neved szerint, 

s szavam lenyúl majd érted akár a kéz,   

s mint csillagot mély nyári éjen      

fölmutat újra a földnek, égnek.

Tánczos Katalin: Az én miatyánkom...

Elmondja Nagy Sándor

**

Mikor a szíved már csordultig tele, 

Mikor nem csönget rád soha senkise, 

Mikor sötét felhő borul életedre, 

Mikor kiket szeretsz, nem jutsz eszükbe: 

Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne pusztulj bele! 

Nézz fel a magasba – reményteljesen, 

S fohászkodj: MI ATYÁNK! KI VAGY A MENNYEKBEN…  

Mikor a magányod ijesztően rád szakad, 

Mikor kérdésedre választ a csend nem ad, 

Mikor körülvesz a durva szók özöne, 

Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne roppanj bele! 

Nézz fel a magasba, és hittel rebegd: 

Uram! SZENTELTESSÉK MEG A TE NEVED!  

Mikor mindenfelől forrong a „nagyvilág” 

Mikor elnyomásban szenved az „igazság” 

Mikor elszabadul a „Pokol” a Földre 

Népek homlokára a „Káin” bélyege van sütve. 

Óh „Lélek”, ne csüggedj! Ne törjél bele! 

Nézz fel a magasba: hol örök fény ragyog, 

S kérd: Uram! JÖJJÖN EL A TE ORSZÁGOD!  

Mikor beléd sajdul a rideg valóság, 

Mikor életednek nem látod a hasznát, 

Mikor magad kínlódsz, láztól meggyötörve… 

Hisz a bajban nincs barát, ki veled törődne, 

Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne keseredj bele! 

Nézz fel a magasba – hajtsd meg a homlokod… 

S mondd: Uram! LEGYEN MEG A TE AKARATOD!  

Mikor a kisember fillérekben számol, 

Mikor a drágaság az idegekben táncol, 

Mikor a „gazdagság” milliót költ, hogy éljen, 

És millió szegény a „nincstől” hal éhen, 

Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne roskadj bele! 

Nézz fel a magasba, tedd össze két kezed, 

S kérd: Uram! ADD MEG A NAPI KENYERÜNKET!  

Mikor életedbe lassan belefáradsz, 

Mikor hited gyöngül, sőt ellene támadsz, 

Mikor, hogy imádkozz, nincs kedved, sem erőd, 

Mikor lázad benned, hogy tagadd meg „Őt”… 

Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne egyezz bele! 

Nézz fel a magasba, s hívd Istenedet: 

Uram! Segíts, - S BOCSÁSD MEG VÉTKEIMET!  

Mikor hittél abban, hogy téged megbecsülnek, 

Munkád elismerik, lakást is szereznek, 

Mikor verítékig hajszoltad magadat, 

S később rádöbbentél, hogy kihasználtak! 

Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne ess kétségbe! 

Nézz fel a magasba, sírd el Teremtődnek: 

Uram! MEGBOCSÁTOK AZ ELLENEM VÉTKEZŐKNEK!  

Mikor a „nagyhatalmak” a békét megtárgyalják, 

Mikor a BÉKE sehol – csak egymást gyilkolják! 

Mikor a népeket vesztükbe hajtják S kérded: 

Miért tűröd ezt?! MIATYÁNK! 

Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne pusztulj bele! 

Nézz fel a magasba, s könyörögve szólj: 

Lelkünket kikérte a „Rossz”, támad, tombol! 

Uram! Ments meg a kísértéstől! 

MENTS MEG A GONOSZTÓL!  

UTÓHANG  

S akkor szólt az Úr Jézus, kemény – szelíden: 

Távozz Sátán! Szűnj vihar! BÉKE, SZERETET, 

És csend legyen! 

Miért féltek – ti kicsinyhitűek? 

Bízzatok! Hiszen Én megígértem Nektek: 

Pokoli hatalmak rajtatok erőt nem vesznek! 

Hűséges kis nyájam, Én Pásztorotok vagyok, 

És a végsőkig VELETEK MARADOK!  

Lejegyezte Dr. Eőry Ajándok 

1999. november 18